datetime
Get Adobe Flash player

Motiváció 2016

https://drive.google.com/file/d/0B0x7GlBfeaCMd0FsTWhUU3NRUHM/view?usp=sh...

Sziasztok!

Íme egy külső szemlélő számára teljesen hétköznapi CocaCola ZERO kupakja (link, fent). Ezzel a kupakkal a kezemben értem célba szombaton 226 km megtétele után, és azt hiszem egy életre szóló tapasztalatot és tanulságot reprezentál számomra.

A verseny első 225 km-én minden a legnagyobb rendben volt. Messze jobbat úsztam, mint bármikor medencében vagy versenyen, pontosan annyit bicikliztem, mint az optimista tervemben szerepelt, és a maraton is várakozáson felüli tempóval ment szinte végig, minden komolyabb fennakadás nélkül. Csakhogy a verseny 226 km, nem 225.

A parktól visszafelé, az utolsó bő 1 km-es távon történt valami, amire mindezidáig azt hittem, hogy csak olyanokkal fordul elő, akik valamit nagyon elnéznek. Egyik pillanatról a másikra elkezdtem szédülni, emiatt kacsázva járni, homályosan és beszűkülten látni, és olyan fájdalom állt a vádlimba, amilyet még sosem éreztem. Ami azonban a legijesztőbb utólag, hogy folyamatos és alapos önmonitorozás ellenére, ott és akkor ezt egyáltalán nem fogtam föl.

Éppen csak hogy megütötte az ingerküszöbömet az a sok szurkoló, segítő és sporttárs szólítgatása, akik vagy név, vagy rajtszám alapján kérdezték, hogy jól vagyok-e. Minden (meggyőző)erő nélkül próbáltam reagálni, hogy igen-igen, minden oké, de szerencsére – és ezért ismeretlenül is hálával tartozom nekik – két futó utolért, és lekísért a pálya szélére a fűbe, ahol azt tanácsolták, hogy feküdjek egy kicsit, amíg jobban nem leszek. Bár a lefekvés helyett inkább összeesést produkáltam, pár percnyi vízszintesben tartózkodás után (amit csak a célidőből tudok kiszámolni, mert időtlennek tűnő volt számomra a kényszerpihenő) nagy nehezen feltápászkodtam, és a kerítés mentén, abba kapaszkodva sétálni kezdtem a cél felé.

Még akkor is sokan kérdezték, hogy jól vagyok-e, de addigra legalább annyira összeszedtem magam, hogy meg tudjam ítélni, képes vagyok elsétálni a célvonalig – de semmi többre. Menet közben egy ismeretlen szurkolót kértem meg, hogy adjon egy kis kólát, mert nem érzem jól magam, mire a hölgy azonnal nyújtotta is felém a poharat. Annak a kólának a kupakja maradt véletlenül a kezemben, és bár a célfotómon nem látszik, én tudom, hogy nem csak a rózsát és a célszalagot szorongatom, hanem a tanulságot is, amit egy életre megjegyeztem.

7 perccel a tervezett időmön kívül értem célba, de ezzel is 100 percet javítottam a tavaly beállított első Ironman távú időmhöz képest. Ez a hét perc egyértelműen a fűben fekvés és a séta többlet ideje, amit ha nem akarom az utolsó kört még jobban meghajtani, elkerülhettem volna.

Összességében azonban úgy érzem, többet nyertem 420 másodpercnél a tapasztalattal, hogy igenis az én teljesítőképességem is véges, az én ítélőképességemben sem bízhatok minden körülmények között, és akkor is történhet baj, ha eleget iszom, elég sót viszek be, eleget készülök, és tudom, mi vár rám. Az pedig, hogy nem történt nagyobb baj, csak és kizárólag a sportszerű és egymásra odafigyelő versenytársaknak, valamint a mindenkinek feltétel nélkül segítő szurkolóknak köszönhető!

Köszönöm nekik ismeretlenül is a segítséget!

Ha valaki felismeri magát vagy a helyzetet, ez fél hét magasságában történt és a 206-os rajtszámmal indultam.

Bejelentkezés

Hozzászólások