datetime

A nevezéseket 2018. januárjában indítjuk!

Motiváció 2017

Igaz kellett egy kis idő, hogy én is megírjam ide a beszámolómat. De annál hosszabb sztori lett belőle. Remélem, főleg az a tény, hogy ez előtt közöm se volt a triatlonhoz és mégis ez a Nagyatádi verseny már mint néző és később mint váltótag úgy lázba tudott hozni, hogy felkészültem rá és megcsináltam az Ironman-t, ez másnak is lehet inspiráció arra, hogy az út maga a cél legyen. Mert ha egyszer ezen az úton van már az ember, akkor azt aligha fogja már elhagyni, annyira magával ragadja, azt garantálom! Tehát kezdődjön az én kis történetem összefoglalója... 

Előtörténet avagy hogy jöhettem arra az ötletre, hogy részt vegyek egy Ironmanen:

Mivel soha nem tudtam igazán úszni, így nekem a triatlon mindig csak azt jelentette, hogy tök jó lenne, ha az első szám benne nem úszás volna, hanem mondjuk kosárlabda ;) Így soha nem is foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy egy Ironman nekem valaha is megvalósítható lehetne. De még a rövidebb távú triatlon is messze állt tőlem. Viszont a sors szépen lassan, de biztosan kezdett 2013-ban ebbe az irányba sodorni. Abban az évben ugyanis indulni készült az unokatesóm, Borda György, a Nagyatádi Ironman-en, miután már 2009-ben egyszer részt vett, de akkor majdnem végig kellett gyalogolja a maratont, mert annyira begörcsölt a lába, most egy problémamentesebb próbálkozásban reménykedett. Megkért rá, hogy segítsek neki mindenben az Ironman alatt és szívesen vállaltam ezt a feladatot. Ekkor tehát először megismerkedhettem vele, hogy milyen nagy élmény ez a verseny, milyen jó és családias a hangulat és mennyire nagy dolog ezt megcsinálni mint versenyző.Gyurinak sajnos nem sikerült a részvétele. Már a bicikli vége felé rosszúl lett és amikor befejezte a 180km-t, azt közölte vele az orvos, akihez a rosszúlléte miatt a depóban fordult, hogy a gyomorszájával van baj és nem fog tudni semmit se magában tartani, ha folytatja. Tehát abba kellett hagyja a versenyt. Nagyon letört volt és féltem, hogy teljesen abba fogja hagyni a sportot, ha elveszíti a motivációt, ezért még aznap este felajánlottam neki, hogy induljunk jövőre egyszerűen ketten váltóban. Ő mint nagyon jó úszó kezdhet, én bevállalom a biciklizést és ő aztán fussa még a maratont a végén, mivel eleve a biciklizéssel volt a legtöbb baja. Ezt így el is határoztuk és onnantól kezdve elkezdtem komolyan edzeni a bicajon. Régebben viszonylag sokat bicikliztem, de az utóbbi években már csak nagyon alap szinten maximum Cross-biciklivel mentem néha egy pár kilómétert, mert inkább a kosárlabdának szenteltem az időmet. Épp 2013 elején adtam el ráadásúl a versenybiciklimet, mert azt gondoltam, már úgyse fogom igazán használni. Tehát most az új fejlemények hátterével össze kellett vennem magamnak minden kelléket egyenként, ami egy triatlonbicajhoz kell. Ezekből összeraktam szeptemberig az edzéshez és később a versenyhez szükséges biciklimet. Innentől edzettem, készültem a jövő évre, hogy jó időt mehessünk ketten és ugyanakkor az unokatesómnak is megvolt ezzel a motivációja, hogy edzzen a következő évre is, csak a bringázást nem kellett már erőltetnie. Az év vége felé viszont visszamondta Gyuri a futást, csak az úszást akarta már bevállalni. Így gyorsan kerestünk futókat, de mivel nem sikerült senki olyat találnunk, aki megcsinált volna egy maratont egyedül, végül egy nagy csapatban állapodtunk meg, amelyben minden érdekelt vagy 1 vagy maximum 2 kört vállalt be. De így is jó volt, bejelentkeztünk! Az Ironman maga aztán nagy élmény volt még „csak“ bringásként is. Óriási volt a csapatszellem.Tehát Gyurival direkt el is határoztuk, hogy 2015-ben újra indulunk váltóban, de arra most keresünk egy gyors futót is, hogy azért mégis csak hárman csináljuk meg a távot és nem 6-an, ami kicsinyíti a verseny érdemét. Mire viszont 2015 Júliusához értünk, Gyuri egészségi állapota annyira rosszra fordult, hogy le kellett mondania a neki betervezett úszást. Ugyanakkor a brilliáns futónk is, Zsigmond Előd, lemondta a részvételét röviddel a verseny előtt, mert valami közbe jött neki. Tehát hirtelen váltótársak nélkül voltam és már csak egy pár hét volt a versenyig, amire most még jobban felkészültem mint még 2014-ben. Szerencsére sikerült viszont Gyurinak pótembereket beszervezni a csapatunkba: Cencz Péter és Katona Norbert beleegyeztek, hogy megcsinálják velem a versenyt, hogy indulhasson a „Team Nagybalfasz“ minden problémák dacára. És ilyen gyors társakkal (Norbi és Peti megosztoztak az úszásban, én megcsináltam a bringán a 180km-t és aztán a maratont megint csak egy-egy félmaratonra beosztotta Peti és Norbi) sikerült is a harmadik helyen célba érnünk, amit óriási sikernek éreztem.De mivel ilyen nehézkes volt az utolsó pár hónap, hogy most lesz-e még elég ember a váltóhoz vagy mégsem, meg mert a másnapi eredményhirdetésen annyira magával ragadt, ahogy az új Ironman-ek fel lettek véve a „családba“, ezért a verseny után elhatároztam, hogy jövőre meg kellene csinálni az egészet egyedül, ha valahogy meg tudom oldani azt az eddig toronymagasnak tűnő problémát, hogy leússzak 3,8km-t és ráadásul az előírt szintidőn belül, mert egész életemben nem volt sok sportág, ami messzebb állt volna tőlem mint az úszás. De innentől kezdve én is ehhez a családhoz akartam tartozni és megfogadtam, hogy mindent meg fogok tenni érte, hogy ez sikerüljön. A bicajon már úgyis megvolt hozzá minden. Már csak fel kellett újítani a futásomat (mindeddig max 1x futottam hetente egy 5 km-t) és meg kellett legalább annyira úszni tanulni, hogy a szintidőn belül le tudjam úszni valahogy azt a 3,8 km-t…

 

A felkészülés a nagy napra:

Körülbelűl egy hónappal a verseny után már bele is kezdtem az edzésbe (addig még maradnom kellett csak a bicikliedzésnél, mert még Augusztus végén indultunk Katona Norbival és Zsigmond Előddel váltóban Zell am See-ben féltávon, amit meg is nyertünk). Innentől tudtam, hogy nagyon komolyan kell vennem a dolgot és mindig meg kell tartanom a fókuszt, hogy megcsinálhassam olyan szinten, ahogy én azt elvárom magamtól ismerve a képességeimet.Tehát elkezdtem rendszeresen futni. Először még maradtam az 5 km-es távnál, aztán elég gyorsan 10 km-es alapra váltottam és már Szeptemberben indultam is egy félmaratonon, hogy folyamatosan növeljem a távokat és ezzel hozzá szoktassam az izmokat a hosszabb terhelésekhez is.Közben az úszást is elkezdtem. Eleinte Gyuri adott edzésterveket, hogy az alapokkal kezdve lassan megközelítsük a helyes gyorsúszást. Gyorsban ugyanis addig nem tudtam volna többet úszni 100m-nél. Tehát mentem hetente többször úszni és reméltem, hogy valahogy összeáll majd a technika, hogy láthassam, le tudok úszni ilyen távot. De gyorsúszásban valahogy olyan szinten nem fejlődtem, hogy Októberben elhatároztam, hogy inkább kipróbálom, milyen lenne az esélyem mellben. Tehát spontán leúsztam mellben egy olyan távot, amit már komolynak tartottam. És tényleg, mellben ment! Nem voltam valami gyors, de láttam, hogy már így elsőre is valahogy le tudnám úszni, ha nagyon kéne, csak még nagyon sok energiát venne ki belőlem. De ennek legalább volt értelme. Tehát innentől inkább a mellúszásra koncentráltam, hogy abban javítsak a technikámon és próbáljak minél kevesebb energiával mégis viszonylag gyorsan menni, mert a gyors túl bizonytalan volt, mivel abban még csak a fényt se láttam az alagút végén.A biciklizés a másik két sportág végett persze egy kicsit kevesebb lett mint ahogy az még előtte volt, de azért abban is próbáltam minél többet menni, hogy ott legalább tartsam az eddig felépített szintet, miközben a futásban meg az úszásban még sokat akartam javulni.Így ment tehát innentől a mindennapom. Munkanapokon kicsit rövidebbeket, de annál intenzívebbeket edzettem, mert többre nem volt idő, a hétvégeken pedig mindig próbáltam hosszabb edzéseket is kivitelezni, ami persze nem volt könnyű, ha az embernek még családja is van. De általában a délelőtt vagy maximum még a kora délután is az edzésé volt, aztán a családnak is ott lehettem.Ősszel, egy napon egy komoly edzés végére érve, amikor már minden bajom volt és nagyon kellett magam motiválni, hogy a végéig tartsam az edzés előtt kigondolt tempót, nagyon megszenvedtem. Az utolsó métereken nem tudtam megmagyarázni magamnak már, hogy egyáltalán mi a francra jó ez az egész, hogy az ember így kínozza magát, hogy indulhasson egy olyan versenyen, ami ugyancsak főleg kínzásról és monotón haladásról fog szólni. Megfontolgattam magamban, hogy tényleg akarom-e ezt csinálni vagy nem lenne-e jobb lefújni az ötletet. Mikor haza értem erről az edzésről, rögtön leültem a számítógép elé és kitöltöttem a bejelentkezést a versenyre, hogy soha többé ne is gondolhassak edzés közben arra, hogy talán még sem kellene indulni a versenyen :) Innentől tehát hivatalos volt, hogy indulni fogok és nem csak egy gondolat. Nem hagytam magamnak visszaútat.Így tehát továbbra is majdnem minden egyes nap edzettem. Átlagban talán volt hetente egy nap, amit pihenésre szántam. Nagyon komolyan vettem a dolgot, mert tudtam, hogy rendes felkészülés nélkül nem lehet nekivágni egy ilyen versenynek. Részt vettem felkészülésnek és hogy egy kicsit érezzem már hamarabb is a versenyszellemet egy pár futóversenyen meg duatlonon is. Közben az unokatesóm, Gyuri is felajánlotta, hogy szívesen ott lesz a versenyen és próbál ugyanúgy segíteni mindenben, mint ahogy én segítettem neki 3 évvel ezelőtt. Ezen kívül persze a feleségem, Reni is minden segítséget nyújtani akart a verseny alatt, ami csak kellhetett, pedig a verseny napján már 6 hónapos terhes volt. Nagyon vártam már azt a Július 30.-át, amikor végre jön az a nagy nap, amire majdnem egy komplett éven át felkészülök. Nagyon lassan közeledett a nyár, de végülis elértünk ahhoz a ponthoz, hogy már csak egy hétre volt „az év leghosszabb napja“…Mivel Németországban élünk a Renivel és a kislányunkkal, Lenával és onnan nem olyan rövid az út Nagyatádig, ezért már egy héttel a verseny előtt leutaztunk kocsival Segesdre, ahol Reni anyja lakik és ami ugyebár csak néhány kilóméternyire van Nagyatádtól. Semmit sem akartam a véletlenre bízni, ezért nem csak a triatlonbicajomat vittük magunkkal, hanem még a normális versenybringámat is cserelehetőségnek vészhelyzetre. Ezen kívűl szinte minden szerszámomat bepakoltam és persze egy rakás energiaszeletet, izó-port és géleket, mivel nekem speciell a High5-cuccok, amiket a versenyen adnak, sajnos nagyon nem jönnek be.Mindenre fel voltam készülve, csak a nagy melegtől féltem, mert azt főleg Németországban lehetetlen volt edzéseken kitapasztalni, adaptálódási lehetőségről nem is beszélve. Így mikor Segesdre értünk, másnap, vasárnap már mentem is edzeni, mert aznap 34°C volt és ki kellett használnom legalább ezt a kis lehetőséget, hogy hőségben kelljen teljesítenem. Tehát délelőtt elmentem egy 40 km-es biciklizésre, ami alatt megnéztem az új kerülőútat is, majd délután még elmentem futni 10 km-t. Hát nagyon, nagyon nehezemre esett a futás! Már 7 km-nél úgy éreztem, hogy alig tudom tartani a 4:30-as tempót, amit becéloztam és ami normálisan könnyűszerrel menne. De azért valahogy végigszenvedtem a tempót a végéig. De mire visszaértem, teljesen ki voltam fáradva. Leültem a garázs előtt a kispadra teljesen dehidrálva és óriási kétségeim voltak, hogy meg tudom-e csinálni szombaton hasonló hőségben az egészet, ha már egy viszonylag kis táv is ilyen gondokat okoz normális hőmérsékletes sportoláshoz képest.

Mivel a következő napokban viszont messze nem volt már ilyen hőség, nem maradt több igazi alkalom arra, hogy tovább tudjam szoktatni magam ilyen körülményekhez, ami azért aggasztott szombatra gondolva, mivel minden előrejelzés szerint megint fel fog menni a hőmérséklet 32°C körülire (végül aztán ugye még 35°C is lett). De azért kihasználtam a napokat minél jobban a taperingre. Hétfőn elmentem Gyékényesre leúszni egy kört és így már kitapasztalni, hogy mi mikor fog jönni körülbelül az úszás közben, mégha a bólyák persze nem voltak még elhelyezve. De a térkép alapján próbáltam bemérni magamnak, hogy mikor is kell majd körülbelül fordulni. Szerdán aztán még a tervezett versenytempómban lefutottam egy kört a futópályán és csütörtökön letekertem a kiskört szintén a tervezett versenytempóban. Így amennyire lehetett készen állva éreztem magam pénteken a nagy versenyre.

Még pénteken lementünk Gyékényesre Renivel, mivel fogaltunk ott egy szobát, hogy ne kelljen még kora reggel Segesdről megtenni az útat a Gyékényesi tóig. A lányunk, Lena, az anyósomnál maradt Segesden. Ez így tökéletes volt, mert már ott volt az ember, minden meg volt és másnap csak le kellett menni a tóhoz egy pár métert, hogy kezdődhessen a verseny, vagyis teljesen stresszmentessé tette a szombat kezdetét.

 

A verseny:

Úszás:

A bicaj bedepózása után az utolsók között voltam, akik még a rajthoz álltak, így teljesen hátul voltam, ami minden más versenyen zavarna, de ezen nem, mivel tudtam, hogy eleve nem vagyok olyan úszó, aki előre tartozna, másrészt meg nem is akartam a nagy tömegben lenni az elején, amikor már egyedül is örülök, ha a víz felszínén maradok és nem nyelek annyi vízet.Miközben elindult Vangelis híres zenéje, a „Conquest of Paradise“, a vízben a pap szokásosan megáldotta a versenyzőket – amiből persze én semmit sem láttam hátul, majdnem 700 emberrel előttem – közben lassan elindult a nagy versenyzőboly a víz felé, ahogy megadták az engedélyt, hogy mindenki direkt a vízhez állhat. Valami hihetetlen érzés volt, ahogy mindenki feszülten a rajtra koncentrált innentől. És a dal egy bizonyos pontján egyszer csak hallottam a mellettem lévő versenyzőt, ahogy már előre tudta, hogy melyik taktusra fog eldördülni az ágyú. Visszaszámolt háromról és pontosan a visszaszámlálása nullára értére jelezte az ágyú a start pillanatát. Elől látszódott, ahogy mindenki borul bele a vízbe, miközben mi hátul még csak lassan közeledtünk a vízhez. Életemben először nem siettem egy verseny elején. Nyugodtan megvártam, amíg én is a vízbe érhettem. Az úszás előtt még az órára néztem, hogy kb mennyi időt vesztettem azzal, hogy hátul kellett még várni, amíg igazán elkezdhettük a versenyt. Hát max 1 percbe került, vagyis eléggé hanyagolható volt, amit feláldoztam az érdekében, hogy nyugodtabban tudjak kezdeni úszni és ne legyek benne a nagy összevisszaságban.

Ahogy elkezdtem úszni, tudtam, hogy most kezdődött el igazán a nagy napom. Mostantól nem lesz egy perc se könnyű. Vége minden várásnak és elvárásnak is. Mostantól teljesíteni kell, semmi mást.

Koncentráltam arra, hogy minél jobb helyen ússzak, ahol nem olyan nagy a rizikója annak, hogy valaki megcsapjon vagy átússzon rajtam, mert előtte ezektől a dolgoktól féltem a legjobban. És az első 100-200 méteren nagyon örültem is neki, hogy egész jól sikerült és senkivel se akadtam igazán össze. Majdnem az egészet odáig nagyobb zavarások nélkül le tudtam úszni. Csak úgy 200m után kezdődött az, hogy néha-néha keresztezett egy úszó és vigyáznom kellett, hogy ne akadjunk össze. De akkor se volt olyan igazi nagy gáz. A mamikkal meg gyerekekkel az uszodákban már voltak nehezebb pillanataim is…Az első bólya nagyon messzinek tűnt. Olyan közel volt már a túlsó parthoz, hogy kezdtem félni, hogy a hétfői edzésúszásom a tóban, amikor majdnem ugyaneddig úsztam és azt hittem, hogy az mindenképp tovább lesz mint igazából a versenyen, nem hogy hosszabb volt egészében mint egy hivatalos kör, hanem talán még rövidebb is, ha a többi két bólya is hasonlóan messzebb lesz mint azt az edzésen gondoltam. És mivel az edzésen 52 perc alatt úsztam le a bőnek tűnő kört (úgy gondoltam, az legalább 2100m volt), így most kezdtem félni, hogy talán akkor most még több idő fog kelleni egy körre, ha netán még ennél is hosszabb lesz. Mikor elértem az első bólyát, az időmre néztem az órámon. A pályafelmérés szerint 600m-nél kellett most lennem, de az idő ahhoz képest soknak tűnt (már 17 percnél tartottam).

Közben kezdtem kicsit pánikolni a chipem miatt is. Igaz, szépen ráhelyeztem a bokámra a verseny előtt (direkt vettem hozzá egy kicsit jobb fajta bokaszallagot neoprénből), de úszás közben mindig jobban úgy éreztem, mintha teljesen laza lenne a bokaszallag és féltem, hogy azért, mert kezd engedni és hogy ezért talán már csak épp hogy rajta lóg a bokámon. Azon gondolkodtam egy ideig, hogy milyen csalódás lenne, ha ilyen hülyeség miatt ki kéne már állnom a verseny elején. De bíztam benne, hogy ez nem fog megtörténni, mert megigazítani a mély vízben úgysem láttam igazi esélyt. Ezért próbáltam nem túlzottan gondolni rá és inkább remélni, hogy nincs igazi baj, vagy ha van is, akkor is még kibírja a kör végéig, ahol meg tudom majd nézni és megigazítani, ha tényleg nem lenne jól a bokámon.

Ami megint feldobta a hangulatom, az volt, hogy amilyen messze volt az első bólya (és ezzel utólag értékelve egyértelműen messzebb mint a megadott 600m), olyan közel volt a második bólya az elsőhöz. Ennek igazából 200m-nek kellett volna lennie az elsőtől nézve. De ez nem volt annyi, az biztos.

A harmadik bólya megint csak sokkal közelebb volt a második bólyához mint annak számításaim szerint lennie kellett volna (a pályaleírás szerint 300m lenne a két bólya között). Így még „csak“ 27 percnél voltam és már fordulhattam vissza a kör vége felé, és már 1100m-nél kellene lennem (ami persze mutatja, hogy mennyire nem stimmeltek a pályaleírás távjai a bólyák között, mert akkor miközben az első 600m-re 17 perc kellett volna, a következő 500m-t csak 10 perc alatt tettem volna meg, ami óriási tempókülönbség lenne, miközben én folyamatosan ugyanazt a tempót róttam).Az út a 3. bólyától a kör végéig volt persze a leghosszabb kb 800m-el. Ezen a szakaszon kezdtem először kapisgálni, hogy érezhetően kevesebb energiát kell invesztálni, ha az ember direkt egy másik úszó lábvízében halad. Mert mikor néha valaki keresztezte az útamat és egy ideig direkt mögötte voltam, hirtelen olyan volt, mintha lelassulna előttem és ki kellett hajtanom mellé, hogy ne ússzak rá, ha tartottam az iramomat. De ahogy mellé mentem, már nem voltam gyorsabb. Tehát egyértelmű volt a dolog. De az volt a gond, hogy akire épp rá tudtam volna még a kör vége felé járva állni, mind olyan volt körülöttem, akik mindig csak egy szakaszt úsztak mellben, ami az én tempóm volt, aztán elhúztak gyorsban egy pár méterre, hogy aztán megint mellre váltsanak. Így nem találtam még olyanra, aki egyenletesen úszott volna mint én és azon kívűl pont az én tempómat is úszná. Ezért a kör végéig folyamatosan más úszók vettek körül.

Mikor a parthoz értem, hogy megtegyem a parton azt a pár métert, hogy vegyék az időmet, eléggé meg voltam lepve, hogy 46:xx percet mutatott az órám, amikor még a vízben lábra tudtam állni és kezdhettem kigyalogolni a partra. Az időmérő szőnyegen végül is 46:52-nél mentem át, ami jóval jobb volt mindennél, amit előtte elképzeltem. Egy kicsit meg is ijedtem és próbáltam átgondolni az utolsó háromnegyed órát, hogy nem úsztam-e túl gyorsan, túl sok erőfeszítéssel, ami persze túl sok energiába került volna és amit épp ezért el akartam kerülni, amennyire csak lehet. De nem éreztem, hogy több energiát invesztáltam volna mint ahogy azt akartam. Tudtam volna gyorsabban, magasabb ritmusban is úszni, vagyis megnyugtattam magam, hogy nincs igazi ok aggodalomra. Tehát ebbe maradtam: „Légy boldog, hogy mégis ilyen jó az időd! :)“

A parton persze most kihasználtam az alkalmat és megnéztem futás/gyaloglás közben a bokámon a chipet. Nem volt vele semmi baj. Ugyanúgy volt a bokámon mint a rajt előtt. Tehát úgy döntöttem, nem is húzom meg jobban. Megállapodok végképp azzal az érzéssel úszás közben, mintha laza lenne.

Tehát kezdődött a második kör. És nagyon jól éreztem magam tudva az én úszástudásomhoz képest jó részidőt. Azt gondoltam, hogy a második kört még lazábban is megtehetem és még mindig egy szuper idő lesz az elvárthoz képest. És a második kör elején már konkrétan kerestem valakit, akire még rá is tudnék állni, hogy profitáljak a lábvízéből, ahogy azt az első kör végén kiteszteltem.

Sikerült is szakaszonként találnom megfelelő lábvízekre. Először egy másik mellúszóra álltam rá, aztán az első bólyánál viszont azt magam mögött hagytam, mert nagyon messze akart a bólyától fordulni. Aztán a harmadik bólyától sikerült megfognom két gyorsúszót is, ami a legoptimálisabb volt. Az egyik vezette a “vonatot” egyenletes tempóval, a másik végig a lábvízében ment. Én tehát az mögé még harmadiknak beálltam és így mentünk hármasban egészen az úszás végéig. Nagyon tetszett a dolog, mert éreztem, hogy mennyire vissza tudok venni a tempóból, amit magamnak kell beleadnom és mégis haladunk. Ennél jobb érzés nem is érhetett volna úszás közben. Örültem a jó taktikázásomnak :)

És az összidő igazat adott! Tényleg nem lettem igazán lassabb mint az első körben, de egyértelműen kevesebbet kellett beletennem abba, hogy tartsam ezt az iramot. 1:35.23-nál haladtam át az időmérő-szőnyegen, vagyis a 2. köröm csak minimálisan volt lassabb mint az első, mégpedig 48:31 perc. Hú, de boldog és büszke voltam az időt látva :)Kezdődhetett tehát az átöltözés a bringafelszerelésbe. De hogy ehhez miért kellett 14:17 perc, azt még mindig nem egészen értem. Hisz még WC-n se voltam, pedig igencsak kellett pisilni… De igaz, gyorsabb az ember leborotvált lábbal a bringán (csütörtökön terv szerint extra az aerodynamika érdekében megszabadultam a lábszőrömtől), de egyértelműen megnehezíti a dolgot az öltözködéskor. Már az úszógatya sokkal nehezebben ment le mint szőrös lábnál. Aztán pedig felvenni a biciklisnadrágot kész kín volt. Egyszerűen nem csúszott, úgy kellett lassan felráncigálni a lábamra. Jöhetett végre a trikó is, de az is nagyon nehezen ment rám, mivel annyira tele voltak pakolva a zsebei és a karrészei pedig ugyanúgy nem akartak felcsúszni. Tehát összeségében szörnyű volt velvenni a ruhát! Aztán még be kellett kennem magam alaposan naptejjel is, ami még egyszer legalább 2-3 percbe került. Így a depóidőm az 555. leggyorsabb depózás volt a bringára váltásnál… hát sokan nem voltak lassabbak, az ezt egyértelműen mutatja.

Az utolsó a képen, aki már lábon áll, én vagyok, ahogy épp jövök ki a vízből :)

 

Biciklizés:

Már az első kilómétereken azon töprengtem, hogyan is tudnám megoldani gyorsan a pisilési problémámat, mivel a depóban nem tudtam ezt kivitelezni. Amikor kiértem Gyékényesből, gondoltam, kipróbálom gátlástalanul a profik módszerét, hogy út közben belepisilek a gatyámba. Tehát elkezdtem nyomni. De semmi sem történt. Gondoltam, talán azért nem megy, mert terhelés alatt vagyok tekerés közben. Tehát jött egy második, modifikált verzió: Felálltam a biciklin, nem tekertem és úgy próbáltam nyomni. De ugyanúgy nem indult el semmi. Be kellett látnom, hogy túl nagyok voltak a tudatallatti gátlások. Mivel minden új próbálkozás csak időveszteséggel járt volna, mert közben nem tudtam eleve tekerni, ezért eldöntöttem, hogy a legjobb megoldás mégis csak az lesz, ha megállok valahol és gyorsan pisilek klasszikus módra. Jött is egy jó hely, ahol neki is tudtam volna támasztani a bringát egy falnak, de amint megláttam, máris más gondolat miatt mégsem álltam meg: Mivel Csurgóig még volt 2 vasútátkelő és mindkettőnél előfordulhat, hogy épp le lesz engedve a sorompó, ha jön egy vonat, ezért úgy gondoltam, nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha épp azért kapok sorompót, mert előtte leálltam pisilni. Tehát úgy döntöttem, hogy inkább csak akkor fogok új leállóhelyet kinézni, ha már mindkét vasútátkelőn túl vagyok. Sikerült is mindkettőn leengedett sorompó nélkül átmennem és már Csurgóban voltam. A faluból kimenet aztán láttam is egy buszmegállót egy régi köves várókával. Direkt meg is álltam, a falnak támasztottam a bicajt és elkezdhettem végre kiengedni a fölösleges folyadékot magamból. Közben azon voltam, hogy meddig tart ez még, csak megy az idő. Hát összesen két percet veszíthettem, de többnek tűnt…De most minden gond nélkül mehettem tovább. Megint csak a lényegre kellett koncentrálnom, ami igencsak megkönnyebbítő érzés volt.

Csurgó után lefordultunk az Ágneslaki Arborétum felé. Az elején még Csurgónagymártonig viszonylag jó az út, de a falu után igaz aszfaltozott, de kis kavicsokkal teli, egysávos úton kell menni, ami mindig aggodalmakat okoz, mert akármikor rámehet az ember egy kőre, amit nem vett észre és defektet kaphat tőle. Ezért minden egyes előzés (és nagyon sok volt, mert azért sok jobb úszó van nálam, aki viszont sokkal rosszabb biciklista) mindig kis félelemmel járt, mert az út közepe volt a legkevésbé tiszta és azt ilyenkor mindig kereszteznem kellett egy pár méteren. Tehát megint visszatértek a gondolotaim az előbbi stopphoz: Mi lesz akkor, ha egy előzés miatt tényleg defektet kapok és aztán azon rágódnék, hogy ha nem álltam volna meg, akkor az a bizonyos előzés ott nem is következett volna be… Szóval kicsit paráztam és láthatóan még mindig nem tudtam teljesen elfeljeteni azt a kényszermegállást…De szerencsére nem történt semmi baj. Bár nagyon sokat kellett előznöm, de mindig nagyon figyeltem és nem is mentem rá semmi komolyra. De azért, amikor végre felértünk Pogányszentpéternél a 61-es úthoz, nagyon meg voltam könnyebbűlve, hogy megvan ez a szakasz defekt nélkül.

De viszont egy időben a defektet illető megkönnyebbüléssel jött egy új probléma:Pont mielőtt rátértünk volna a 61-es útra, jött az első frissítő (25km-nél), ami nagyon fontos volt, mert a verseny előtt úgy döntöttem, hogy nem viszek magammal vízet, csak a 2 aero-kulacsot (egyet a kulacstartóban a vázon, a másikat a trikóm zsebében). Tehát az ülés mögött elhelyezett kulacstartóm mindeddig üres volt. És az első frissítőnél akartam felvenni egy vízes kulacsot, amit onnentól az ülés mögötti tartóban rögzítenék. Fel is vettem egyet. De nem pont valami olyan kulacsot adtak, aminek teljesen más mérete volt, mint aminek lennie kéne, hogy belepasszoljon egy normális kulacstartóba? 0,9l-es vastag kulacs volt. Képtelenség volt belenyomni a tartóba. Tehát csak azt tudtam tenni, hogy ittam annyit, ami ott akkor jól esett, aztán eldobtam a kulacsot, mert nem tudtam hova tenni. Pedig az volt a tervem, hogy onnantól kezdve mindig 10 percenként felváltva egyszer vízet íszom, egyszer izót. Most kénytelen voltam még az 50. kilóméterig várni, hogy ott sikerüljön felvenni vízet, vagyis még 25km-t muszáj volt csakis izóval kijönni, aminek nagyon nem örültem, mert féltem, hogy túl sok szénhidrát lesz egyszerre és már az elején el kezd problémázni a gyomrom…

A 61-es úton nagyon jól haladtam. Az az út mindig szuper, mert az aszfalt nagyon jó minőségű, így eleve könnyen gördül a kerék rajta. Azon kívűl pedig sok kis lejtő is van, meg sok sík szakasz is.

De viszont kezdtem érezni a hasam: Valahogy fájt. Először attól féltem, hogy már gond van az izó miatt. De aztán rájöttem, hogy valószínűleg csak az a gond, hogy most egy hosszasabb WC-zés kellene. De megállni ilyenért persze szóba se jöhetett. Tehát úgy döntöttem, ki kell bírnom a biciklizés végéig és majd a depóban megoldom ezt is a tervezett zuhanyzás mellett, hogy akkor tényleg megkönnyebbűlten és felfrissítve kezdhessem a maratont.

Mikor elértem a Segesdi úthoz az 50. km-nél, ahol a második frissítő volt, végre felvehettem egy használható vízes kulacsot. Ugyanakkor egy banánharmadot is elvettem és direkt meg is ettem, mert gondoltam, az ártani nem fog a gyomromnak, de később még adhat egy kis energiát is.

Ezen a ponton viszont valahogy már annyira elegem lett az izóból ebben a hőségben, hogy nem mertem már nagyon inni belőle. A gyomrom már végig azt jelezte, hogy tele van és ne adjak neki több szénhidrátot. És ha ezt ignoráltam volna, valószínűleg többet ártok magamnak, mint amit segítene az izó. De legalább egy gélt, amit még a rajttól kezdve a trikómban tartottam, megittam még, mert azzal eddig soha nem volt igazi gondom. Így annak a bevitelétől most kevésbé féltem, mint az izótól.

Az innentől azért már kicsit érezhetőbb szél ellenére (eddig csak hátulról vagy oldalról fújt) gyorsan be is értem Segesdre. A faluba érkezés persze feldobó érzés volt, mert tudtam, hogy itt várnak majd Reni anyukája és Lena, a kislányunk. Végig mentem a falun. Egy falusi a Mountainbike-jával gondolta, hogy megmutatja, hogy ő bizony gyorsabban meg tud tenni egy fél kilométert mint mi versenyzők, akik ezen kívűl még 179,5km-t bicajoznak. Így teljes erejéből elhajtott mellettem meg a mögöttem lévő bicajosok mellett. De kb. 300 m után már kezdett fáradni, így direkt vissza is előztem, ami azért elég ciki és frusztráló lehetett neki, nekem viszont elég mulatságos esemény volt.

A későbbi kiskör fordulópontjához érve nagyon nagy volt a hangulat Segesden. Jó volt ott áthajtani. És direkt ez után már meg is pillantottam Lenát és az anyósomat az út szélén, ami feldobó érzés volt.

A szél pontosan délkelet felől fújt ezen a napon, ami azt jelentette, hogy Nagyatád felé mindig kicsit érezni lehetett. De messze nem annyira, mint amikor full délről fúj. Vagyis nem okozott óriási problémát a szél az egész bringaszakaszon, de északnak azért persze kicsit könnyebb volt hajtani mint délnek. Amikor Nagyatádra értem, a Kápolna utca magasságában már várt az unokatesóm, ahogy megbeszéltük (a mobilján tudta pontosan követni az előtte kitesztelt applikációval, hogy épp hol járok, mivel a mobilom végig a trikózsebemben volt, így mindig tudta, mikor kell az út széléhez jönnie, hogy ne kelljen ott a napon percekig állnia). Igazából azt beszéltük meg előtte, hogy az első találkozónknál ezen a helyen ledobom mindkét elhasznált izós aero-kulacsot és ő mindkettőt feltölti, amíg visszajövök a fordulótól. De mikor megláttam, először valahogy teljesen kiment a fejemből a teendőnk. Csak jeleztem neki, hogy minden oké és mentem tovább. Csak amikor kiabált utánam valamit, akkor jutott hirtelen megint az eszembe, hogy nekem le kellett volna dobnom a kulacsot. Gyorsan kikaptam a vázon lévő kulacsot és ledobtam a fűbe, közbe kiáltva neki, hogy ide dobtam a kulacsot, hozza gyorsan el. A másik aero-kulacsot a trikóm zsebéből még el se kezdtem, vagyis nem is volt mit eldobni rajta. Reninek, aki szintén ott várt, ugyanakkor még kiabáltam, hogy egy gélt kérek, mire visszatérek erre a pontra az első kiskört elkezdve.

Mire a körforgalom előtt megfordultam és utána lementem a strandhoz, hogy onnan megint felmenjek a Kápolna utcán az első kiskörre, Gyuri már ott állt az újra feltöltött kulaccsal, amit átvettem tőle és Reni is nyújtotta a kivánt gélt, amit direkt fel is kaptam és bedugtam a trikózsebembe későbbre. A gélfelszedés előtt persze még a hivatalos frissítőnél lecseréltem a régi vízes kulacsomat egy új telire. A régi megmaradt tartalmát az eldobás előtt még azért magamra öntöttem, mert már kezdett kellemetlen lenni a hőség majdnem 12 órakor.

Tehát az első kiskörön voltam már. Most először mentem az új kerülőútra, ami az idei versenyen lett először a pálya része, mivel tavaly még nem is volt készen. Ott igen jól lehet haladni, mert jó az út is, meg jóval kevesebbet megy fel meg le mint az tavalyig a Belegi kitérőnél volt.

Visszatérve a kerülőútról kezdődhetett az út Segesdre. Attól eltekintve, hogy Ötvöskónyiig nagyon szar az út minősége és így nem olyan egyszerű végig az aero-pozícióban maradni, jól ment a majdnem hátszeles plusszal. Próbáltam végig tartani azt a teljesítményt, amit előtte elképzeltem. A végéig ugyanis 160 W-ot akartam átlagban nyomni. És mivel az első 75km-en kicsivel fölötte voltam (kb. 167 W volt addig a pontig az átlagom), innentől egy icipicit visszavehettem, hogy erőt spóroljak – aminek örültem is, mert éreztem, hogy még kell az az energia később. A Segesdi frissítő előtt mint már Nagyatádon még magamra öntöttem a vízes kulacs maradékát és felvettem egy új kulacsot meg egy kis banánszeletet, amit direkt meg is ettem. A banán után elővettem a gélt, amit a feleségem adott és azt is megittam, utána persze kb 2dl vízzel.

A kör végén a Kápolna utca magasságában Gyuri és Reni megint vártak, Gyuri, hogy ahogy megbeszéltük a verseny előtt megint ledobjam neki az egyik izós kulacsomat, Reni pedig, hogy kell-e egy gél, vagy só vagy egyéb. Csak mivel az egész körön összesen kb. 2 slukkot ittam az izóból és azon kívűl még megvolt mindig a másik komplett teli kulacs a trikóm zsebében is, mondtam Gyurinak, hogy nem kell semmi innivaló. Reninek ugyanakkor jeleztem, hogy most egy gél meg egy sótabletta is kell, ha visszafordultam. A sótablettát már szükségesnek tartottam, mert már majdnem csak vízből éltem és ilyenkor oda kell figyelni, hogy ne boruljon fel a szervezet sóaránya.A Kápolna utca elején a frissítőnél mint mindig felvettem egy friss vízet. Mint most már mindig a friss kulacsból öntöttem egy pár decivel magamra, mert csak ilyenkor volt még igazán hideg a víz. A kör végén a kulacs eldobása előtt a régi kulacs tartalma már messze nem volt olyan hűsítő, hogy annyit ért volna (de azért attól függetlenűl innentől már azt is eldobás előtt mindig magamra öntöttem).Amikor visszaértem a Kápolna utca végére és ezzel elkezdtem a második kiskörömet, meg kellett állnom Reninél, hogy be tudjam venni a sótablettát. Meg kicsit vártam is még, mert felajánlotta, hogy leönt hideg vízzel és még hoznia kellett ehhez a flakont. De az a pár másodperc megérte, mert az még pluszban kicsit felfrissített (pedig ugye direkt előtte már öntöttem magamra hideg vízet a kulacsból). Szóval bennem volt a plusz só és megint volt egy gélem is későbbre. Izó meg még mindig majdnem ugyanannyi mint másfél órával korábban…

A második kiskör nem volt sokkal másabb mint az első. Csak még melegebb volt, ezért még többször csak azért vettem elő a vízes kulacsot, hogy magamra öntsek egy kicsit. Habár ilyenkor azért mindig ittam egy vagy maximum kettő kis slukkot is.A gélt, amit Reni adott, most a Segesdi forduló után röviddel Ötvöskónyi előtt ittam meg. Előtte még nem mertem, mert a gyomrom még mindig folyamatosan azt jelezte, hogy nem kell neki semmi tápanyag. És persze a hasam is még mindig kicsit fájt a bél nyomása miatt, habár már nem annyira mint még a nagykörön. De azért még ha később netán teljesen is abba hagyná a fájást, akkor sem akartam kihagyni a WC-t a bicajozás végén, mert akármikor durvább lehetett volna megint és futás közben az még sokkal rosszabb lenne.

Viszont újra és újra (és a többi körökön is így ment ez tovább) kezdtem érezni, hogy a jobb talpam külsője kezd egy kicsit beállni. Nagyon is ismertem ezt az érzést tavalyról, amikor mindkét lábamon ugyanezen a ponton beállt az izom a talp külső szélén, oly annyira, hogy mire beértem a célba, alig tudtam ráállni a lábamra és még napokig fájt a talpam külsője. Tehát kezdtem kicsit aggódni miatta, hogy most is így alakulhat, ami most persze még sokkal rosszabb lenne mint tavaly, mivel hogy még kellett a lábam a maratonfutásra utána. És ha minden lépés fájdalommal járna, az nagyon, de nagyon megnehezítené pluszban az egészet. Tehát próbáltam mindig, amikor kezdtem érezni a feszültséget az izomban, egy kicsit lazítani a jobb lábfejemet kis nyújtásokkal előre-hátra, ami elég jól működött is, de azért szép lassan mégis mindig erősebb lett a gond. Vagyis reméltem, hogy a bicikli végéig annyira határok között tudom tartani azért, hogy még ne okozzon gondot a futásban…

A 2. kiskör végéhez érve szokásosan elhajtottam Gyuri mellett. Ott a kezébe nyomtam a még mindig teli aero-kulacsot a trikóm zsebéből, mivel még mindig elég sok volt a másik izós kulacsomban, így úgyse kellett volna már a maradandó egy kiskörre még plusz egy izós kulacs és gondoltam, akkor legalább annyival könnyebb leszek, ami azért egy pár másodpercet jelenthet az utolsó körön ;) Szóval minek elajándékozni azt az időt… Cserébe persze megint csak nem kellett semmi, amin Gyuri már eléggé meg is volt hökkenve, mert félt, hogy így nem fogom bírni, hogy semmit sem kérek, ami energiát adna.

Renitől most csak egy sótablettát kértem, mert már a gélnél se tudtam elképzelni, hogy még meg tudnám inni a kör alatt.

A frissitőnél először megint a szokásos kép: Előtte még magamra öntöttem a régi kulacsot, aztán felvettem az újat, amiből direkt megint öntöttem is magamra, most már a lábaimra is, mert már minden túl meleg volt az egyre kibírhatatlan hőségben.

A Kápolna utca végén Reni várt a kért tablettával. Megint megálltam inkább egy pillanatra, hogy bevegyem, nehogy kiessen a kezemből vagy valami és ezért nem tudom bevenni és várni kell több mint egy órát a következő lehetőségig. De most gyorsan ment, Reni megint le is öntött egy kicsit és mindössze 25 másodperc állás után már mentem is tovább az utolsó 34,5km-re (egy fél km-t már ugye megtettem).

Az utolsó körön úgy voltam vele, hogy nem tudtam eldönteni, hogy tovább tartsam az iramot, vagy csak guruljak minél többet, hogy még kicsit kipihenjem magam, miközben a bringán vagyok. De mivel nem éreztem igazán fáradtabbnak magam, mint mondjuk az első kiskörön (habár azt is hozzá kell tenni, hogy már ott se éreztem magam úgy, hogy még tele lennék energiával ;) ), ezért végül úgy döntöttem, hogy maradok a tempómnál, amíg nem esik tényleg rosszúl. És nem esett. Végig szépen tartottam a tempót és mivel tudtam, hogy mindjárt vége is lesz, többet is mentem Ötvöskónyi és Nagyatád között aero-pozicióban, mint máskor, mert már nem érdekelt annyira, hogy kaptam egy pár ütést az ülepembe, mivel utána úgyse kell már mit kibírnia. Amikor túl voltam már Nagyatádon az utolsó fordítón a körforgalomnál és hajtottam a strand felé, már tudtam, hogy tulajdonképpen kipipálhattam a bringázást, így megsimogattam a Felt bringámat és gondolatban megköszöntem neki, hogy mint mindig, most sem hagyott egy pillanatra sem cserben és lehetségessé tettem nekem ezt a jó tempót viszonylag kevés Watt befektetésével. Ebben a pillanatban egy kicsit büszke voltam a biciklimre is, igen J

Mikor a depóhoz értem, nagyon jó időnél tartottam a maraton megoldására szükséges visszafogott teljesítményhez képest: 5:38.53 óra kellett a kerékpározáshoz, ami kb. a legideálisabb elképzelésemnek felelt meg, még hidegebb időben is. 161W volt végül az átlagom, ami szinte teljesen ugyanaz volt, mint amit tekerni akartam, hogy minél több erő maradhasson még a futásra. Ami utólag a legjobban tetszett az egészben: A három kiskört szinte pontosan ugyanolyan időkkel teljesítettem: 1. kiskör: 1:07.16 óra, 2. kiskör: 1:07.44 óra, 3. kiskör: 1:07.21 óra.Az összidőm a depóba kerüléskor: 7:28.31 óra. Vagyis ha most itt egy prófimódra lecseréltem volna a cuccom úgy kb. 2 perc alatt futócuccra, akkor egy 4:30-as maraton-idővel még 12 órán belűl maradhattam volna!De egyrészt nem cserélek ruhát profimódra (amelyik triatlonedző látta volna, hogy mennyire kínszenvedélyesen vettem fel a két kompressziós zoknimat, az elsírta volna magát), másrészt nagyon meleg volt és tudtam, hogy nagyon fontos lesz először lehűteni magam, hogy egyáltalán bírhassam a maratont egy darabig. És persze még a WC-t is be akartam mindenképp helyezni a teendők közé…Így besétáltam szépen a sátorba. Mellettem pont más is befejezte a biciklizést és velem ment a sátor felé. Ő sem futott és odaszólt, hogy milyen jó így gyalogolni. Mondtam: “Ja, ez így még kellemes…”

A sátorba aztán levettem a trikót, leakasztottam a zacskómat, kivettem a törölközőt belőle és indultam a zuhanyzóba a sátron kívűl. Elég tele volt. Teljesen hátra mentem az utolsó zuhanyzóhoz és szerencsére csak max 30 mp-et kellett várnom, amíg az ott zuhanyzó férfi épp befejezte. Beálltam a zuhany alá, ami nagyon hideg volt. Az elején nehéz is volt alá állnom, de aztán gyorsan megszoktam és jól is esett. Próbáltam minél jobban lehűteni a testem vele, ami egész jól sikerült is.

Aztán ki a zuhany alól és direkt a következő WC-re még ott az épületben. Annyi nem is jött ki, mint ahogy az nyomott. De a lényeg, hogy attól megszabadultam, habár kb. még plusz 5 percembe került.

Most mehettem újra vissza a sátorba, ahol a holmiaim hevertek. A biciklisgatya levetése így csuromvízesen megint csak nem volt könnyű. A mellbimbóimra ráragasztottam ragtapaszokat, hogy ne tudjanak kidörzsölődni a futás alatt. Aztán felvettem a futóruhát, nagyon nehezen a kompressziós zoknikat és a futócipőt. A futósapkát is már bekapcsoltam (van rajta egy kijelző, hogy ne kelljen futóórát viselni, hogy tudjam az adatokat futás közben) és csak fel kellett tenni. Még újra bekentem magam naptejjel és készen álltam. De az összes teendőm most még egyszer toppolta a már nagyon hosszú első depózásomat. Pazar 26:32 perc kellett a futásra való felkészülésre (ami az 551. legjobb depóidő volt, vagyis megint csak nem volt sok versenyző, akinek több kellett volna nálam). De legalább volt így időm egy kicsit pihenni is és közben nem az égető nap alatt lenni…

A sátorból egészen a depó végéig még nem futottam. Gondoltam, elég lesz még a 42,2km-t futni. Nem kell plusz 50m. Csak ahogy ki értem a depóból, onnan vágtam neki az első futva megtett métereknek. Innentől kezdődik tehát a maraton…és nem éreztem magam úgy, mintha erre még nagyon képes lennék. A fáradtság már egyértelműen érezhető volt és fogalmam se volt, hogy lenne-e egyáltalán olyan tempó, ami engedné, hogy végigfussam a távot…

A sebesség bűvöletében a biciklipályán...

 

Futás:

A Kaposvár 113 kapuhoz érve elkezdtem a futást. Nem éreztem magam valami fittnek, de az elején mégis furcsa lassúnak tűnt az 5:30-as tempó, amit azért meg akartam próbálni, hogy hátha sikerül még 12 órán belűl maradni. Ahhoz ez volt a minimális sebesség. Beálltam tehát egy pár száz méter után az 5:30-5:36-os iramra (előtte még autómatikusan kicsit gyorsabb voltam, mert nagyon nehéz volt lefékezni a ritmust olyan lassúra, ami “csak” 5:30-as km-nek felel meg) és így futottam az első frissítőig, ahol viszont már fontos volt kicsit gyalogolnom, hogy egyrészt belemárthassam a szivacsom az ott álló lavorba és magamra nyomhassam a felszedett vízet és másrészt vízet is kellett innom egy kicsit. Utána viszont futottam tovább az 5:30-as iramot a következő frissítőig, ami nem sokkal a fordító előtt volt. Ott megint csak ugyanezt tettem, így próbáltam valahogy tartani a szintemet. Visszafelé menet a parkban először úgy tele voltam nyálkával a nyelőcsövemben, hogy először kellett felokádnom azt a nyavalyát és minimálisat hányni is, amivel viszont megint csak egy kicsit jobb lett a közérzetem, de persze időt is vesztettem vele, mert ez alatt meg kellett állnom. Aztán tovább a most már inkább 5:48-as iramban. Így be is tudtam valahogy fejezni az első kört. A strand hosszú utcáján a park és a cél között pedig már hallottam magam mögött, hogy jön Flander Marci egy motorossal kisérve és kiszámoltam gyorsan, hogy neki bizony ezek az utolsó méterei lesznek. Hogy a motoros nála volt és más még nem is előzött le előtte, egyértelművé tette, hogy ő van az élen. Tehát mikor elfutott mellettem, gratuláltam már neki, hogy nagyon nagy dolog, hogy sorozatban harmadszor megnyeri a versenyt. Látszott rajta, hogy milyen jól esik neki az elismerés és hogy tényleg mindjárt a célba ér. Amikor ténylegesen befutott, már kb. 150 m-el előttem volt. De azért mindent hallottam és egy kicsit láttam is a befutásából. De mondjuk annál nehezebb volt ez után arra visszagondolni, hogy nekem viszont még 7 köröm vissza van és épp az előbb már hánytam is.

Kezdődhetett a második a nyolc körből. De már éreztem, hogy egyre nehezebbemre esik tartani ezt az iramot és hogy igazából ez nem fog végig menni. Ráadásul a 2. kör első frissítőjénél véletlenűl egy izós poharat vettem át víz helyett. Amikor belekortyoltam, akkor vettem észre, hogy ez nem víz. De akkor valahogy kellett is más, tehát megittam mégis. Csak hát igazából tudom, hogy a High5-izót nem nagyon bírom, vagyis ez talán nem volt olyan igazán jó döntés. De azért mentem tovább, de most már átlagban inkább 5:42 körül mentem és a frissítőknél igencsak kellett egy kicsit gyalogolnom is. Mire aztán a 2. kör 3. frissítőjéhez értem, ami a parkban volt visszafelé, már nagyon szenvedtem ezzel a tempóval. És itt láttam meg végre Renit meg Gyurit a feleségével (és örömömre – már amennyire tudtam még valaminek örülni - ott volt már Lena is az anyósommal), akiket mindeddig nem láttam sehol a futópályán, ami ebben a 2 körben igencsak hiányzott is. Épp felszedtem egy kis dinnyét a frissítőnél, amikor megláttam őket a frissítő mögött kb. 30 m-re.

Ez volt az a pont, amikor éreztem, hogy jobb is lesz direkt megállni náluk, mert nagyon szarul voltam. Nem volt igazán erőm továbbfutni. Lefeküdtem tehát a plédre, amit kiterítettek a pálya mellett a fák árnyékában, kértem Reni hátizsákját, hogy a fejem alá tehessem és ott feküdtem, remélve, hogy hamar jobban érzem magam. Eközben megeszegettem a dinnyedarabot és kértem még egyet. Mivel anyósom eleve hozott dinnyét magával, abból adott repetának. Közben ittam egy kis vízet is és Gyuri kicsit masszírozta a vádliaim. Ez úgy kb. 10 percig lehetett így. Ahogy lassan kezdtem jobban lenni és tudtam, hogy kell azért még a vízen kívűl energia is, kértem Renitől egy Fresubin-kalóriaitalt, amit még Németországban vettem, ha kell könnyen felvehető energia, miután olvastam róla egy biciklis újságban, hogy főleg ilyen hosszú versenyeken nagyon bevállt. Annak megittam kb. a harmadát. Ezen kívül kértem egy Winforce koffein-italt is, amit arra a célra vettem, hogy még adjon egy kis löketet, ha már kezdek mentálisan is kizökkeni. Annak megittam kb. a felét.Ezek után annyi erőm már volt megint, hogy feltérdeljek és Gyuriék leönthettek hideg vízzel egy flakonból. Feltápászkodtam és készen álltam, hogy újra felvegyem a versenyt. Összesen kb. 19 percet pihenhettem. Gyuri még kérdezte, hogy vegyen-e jeget is, hogy legközelebb azt is tudjanak dugni a trikóm alá. Mire harmadszorra mondtam neki, hogy oké, meg is értette a válaszom.

Futottam tovább, hogy befejezzem végre ezt a nyavalyás 2. kört. A szünet meg a cuccok, amiket bevettem ez idő alatt, egész jól felépítettek újra. De most már hogy eleve tudtam, lehetetlen lesz 12 órán belűl maradni, nem siettettem magam annyira, mert legkésőbb innentől kezdve már csak az volt a lényeg, hogy be tudjam fejezni és ne essek valamikor teljesen össze. Tehát meg voltam most már elégedve 6 perces tempóval is.

A harmadik kör egész jól ment. Simán tartottam a 6-os tempót, de azért persze minden egyes frissítőnél vízet öntöttem magamra és ittam egy kis vízet és ez alatt csak gyalogoltam. Az első frissítőnél pedig most már minden egyes körben kértem azt is, hogy spricceljék le a fejem a slaggal, amivel mindig feltöltötték a lavort a szivacsoknak. Ezért ott mindig meg is álltam egy kicsit. Talán az viszont hiba volt, hogy mertem a fordító előtti frissítőnél egy kis kólát is inni. Az akkor egész jól esett, de utána talán pont ez okozhatta, hogy megint csak felborult a közérzetem a 4. körben…

Ugyanis amikor a 4. kört kezdtem, megint csak elkapott az a probléma, hogy tele lett a nyelőcsövem nyállal. Mikor próbáltam kiprüszkölni, mindig jobban folytott és rám jött újra az okádozás. Ez nem sokkal a park előtt történt. Félre kellett állnom az árnyékba egy kapubejárathoz. Ott földre térdeltem, mert nem tudtam állva maradni és úgy jött fel ez a nyálkás cucc. Sikerült is kihánynom valamit belőle és miközben ott szenvedtem, odasietett egy srác, aki direkt a tarkómat valami hideg borogatással hűtötte és közben beszélt hozzám, hogy hogy vagyok, hány köröm van még vissza, stb. Én válaszoltam neki, hogy már jóbban vagyok, hogy még 5 kör van hátra és hogy az utóbbi körben ittam egy kis kólát, ami talán nem volt olyan jó ötlet. Erre azt javasolta, hogy mostantól egyelőre inkább csak gyalogoljak és csak vízet és kekszet egyek. A kekszet a csak kb. 200 m-re lévő frissítőnél direkt ki is próbáltam, meg a vízet eleve. De a gyaloglási tippet el nem fogadtam volna. Azt csak utolsó opciónak láttam. A kekszet nem volt valami könnyű megenni, mert nagyon száraz volt és összeállt a számban lenyelhetetlen masszává, ahogy elrágtam. Muszáj volt innom rá, hogy le tudjam egyáltalán nyelni. De különben nem esett rosszúl. Max 70 m-t gyalogoltam eközben a frissítőtől, aztán megint kezdtem futni. És tényleg jóval jobban is éreztem most magam, hogy egy kicsit tudtam hányni és azért ez nem engedett ki mindent belőlem, ami még szükséges lenne a folytatásra, csak azt, ami eleve zavart. Így tehát a fordítótól visszafelé az egyik legjobb félkörömet tettem meg, pedig közben még megálltam röviden a parkban Reniéknél, hogy ott tegyenek egy pár jeget a trikóm alá (ami viszont annyira nem működött jól, mert egy pár méter után mindig lecsúsztak a jégdarabok a derekam és a hasam köré, ahol annyira nem kellettek).

Az 5. kört is még viszonylag jól tudtam az elején futni. Még tartott az ideiglenes jobblétem a hányás után. De egyértelmű volt, hogy ez valamikor megint billenni fog. És ez akkor történt, amikor futottam vissza a park felé. A 6-os tempó megint kezdett rosszúl esni. Hagyott el az erő és kűzdenem kellett, hogy tudjam tartani az iramot legalább addig, amig Reniékhez nem érek a parkban. Mikor odaértem, még vettem a frissítőnél egy kekszet, hátha megint legalább azt meg tudom eszegetni. De aztán nem ettem meg mégsem, mert valahogy azt se kívántam már. Csak lefeküdtem megint a plédre és semmit se kívántam, ami adhatott volna energiát. Csak a vízet kortyolgattam. Gyuri és felesége pont nem voltak ott, mert elmentek valahova. Csak Reni volt a kislányunkal meg anyukájával. De a feleségem volt eleve érzelmileg a legfontosabb ilyen szituációban. Csak ott feküdtem és próbáltam erőhöz jutni azzal, hogy pihenek. De közben el sem tudtam ezekben a pillanatokban képzelni, hogy hogyan tudjam még megtenni a visszalévő majdnem 17 km-t. Amennyire nehezemre esett az eddigi 25, ami nem sokkal több mint a 17, szinte lehetetlennek tűnt, hogy bírjam a visszalévő távot.De ahogy teltek a percek, lassan éreztem, hogy kezdek megint magamhoz térni. Éreztem, hogy megint azért van bennem valami erő, még ha nem is nevezhető nagyon mérhetőnek az a kis mennyiség. És ha nem is hittem nagyon, hogy ez elég lesz a még hátralévő távra, azért már legalább úgy gondoltam, hogy egy plusz körre ez már biztos menni fog. És onnan majd újra felmérhetem, vagyis legalább szakaszról szakaszra talán fel tudom dolgozni magam a célig… És még valami segített abban, hogy könnyebben tudjak úgy dönteni, hogy már ideje lenne tovább menni: Ahogy kezdett később lenni, a parkban ott a fák alatt a szúnyogok kezdtek nagyon is akút problémává válni. Egy-két új csípés nagyon elvette tőlem az itteni fekvés komfort-érzetét…Tehát elhatároztam, hogy tovább indulok. Most kb. 16 percet fekhettem a parkban. Enni nem tudtam ezúttal semmit. De a pihenés meg egy kis hűtés már sokat segített. Újra nekivágtam és folytattam a 6-os tempót, amivel abbahagytam.

Kezdődött a 6. kör, ami a pihenés után megint egy viszonylag jó körnek bizonyult. Az is segített, hogy már kezdett lemenni a nap, így a nyílt helyek, ahol eddig végig a tűző napon ment az ember, ami nagyon kiszívta az energiát, már kezdtek árnyékosabbak lenni. Így a 6. kör lett az egyik leggyorsabb köröm. Visszafelé még 5:50 is volt a km-es átlagom, pedig most is megálltam jégért Reniéknél. De most mondtam nekik, hogy siessenek a jég elhelyezésével. Hogy miért siettem hirtelen ennyire? Ettől a körtől kezdve próbáltam azt elképzelni, hogy nem a versenyen vagyok, hanem hogy elkezdtem egy 15 km-es edzést. Mindig próbáltam arra gondolni, hogy most kb. hol lennék a hazai pályámon, ahol szoktam ezt a távot futni és hogy az már tényleg nem olyan sok, amit még onnan meg kell tennem. Ezt a gondolatot pedig azért agyaltam ki, mert amikor befejeztem az 5. kört, megnéztem az órát a célban és láttam, hogy 11:12 óránál tartok. Vagyis kiszámoltam, hogy a maradandó 16 km-t “csak” 1:48 óra alatt kell megtennem ahhoz, hogy 13 órán belül maradjak legalább, ha már a hőség miatt képtelenség volt 12 óra alá kerülni. A 13-t semmiféleképpen nem akartam már az időmnél látni. És ehhez nem kellett számításom szerint mást tenni, mint 6-os km-eket menni onnantól végig, ami azt jelentené, hogy a 16 km-re úgy még 1:36 óra kellene. Vagyis még volt egy kis különbség is, ha valami közbe jönne…

Így kezdtem tehát bele a 7. körbe is. És még mindig jól éreztem magam azzal a gondolattal, hogy az edzéskörömön vagyok Steinenbronnban. Kerek 6 perces km volt az átlagom a fordítóig, pedig mint mindig megálltam a parkban a frissítőnél egy zuhanyért a fejemre. De visszafelé a parkba megint kezdett elhagyni az erő. Már nem tudtam fenntartani a képet, hogy csak menjek tovább egy normál edzésen és elfelejteni azt, hogy már volt 3,8 km úszás, 180 km biciklizés és 27 km futás ez előtt. Amikor Reniékhez értem a 3. frissítő után, már teljesen elhagyott az erő. Csak ledobtam magam a plédre és nyögtem folyamatosan fáradtságomban. Ez volt a legnagyobb holtpont, ami az erőmet illeti. De mivel a szúnyogok most még nagyobb veszélyt jelentettek és a komplett kifáradtság közepette még azt is kezdtem érezni, hogy száll rám néha valami, csak annyit tudtam erre kinyögni Reninek, hogy segítsen, űzze el a szúnyogokat rólam, mert én nem tudom már. Szegénynek ez persze egy szinte megoldhatatlan kérés volt.Aztán rám jött megint a hányinger is. Felokádtam annyi nyálkát, amennyit csak tudtam. De ez az okádozás persze ideiglenesen még jobban kiszedi az emberből az erőérzetet. De amikor megvolt, viszonylag gyorsan megint kezdtem magamhoz térni annyira, hogy újra láttam esélyt az utolsó kör végigviteléhez. Megittam a Winforce koffein-italnak a maradékát és elég sok hideg vízet is ittam, ami csak azért működhetett, mert előtte kiokádtam a zavaró cucc nagyját. Azon kívűl, mivel hánytam is egy kicsit, beszedtem egy utolsó sótablettát is, nehogy az hiányozzon a végén a célbaéréshez, mert elég sok vízet ittam az utolsó órában.Felállni viszont nem nagyon volt erőm. De gondoltam, az nem is lényeges, mert futni könnyebb mint felállni :) Reni és Gyuri segítettek a felállásban és az első pár lépés igencsak bizonytalan volt. Gyuri már kezdett aggódni, hogy egyáltalán állva tudok-e maradni és kétszer is megkérdezte, hogy menni fog-e. Én persze csak elég erőtlen hangon mondtam, hogy “igen”. Erre azt javasolta, hogy csak gyalogoljam végig, mert látva, ahogy felálltam, nem hiszem, hogy gondolta volna, hogy én még komolyan fogok tudni futni kb. 6,5 km-t, ami innentől még hátra volt. De én nem is gondoltam olyasmire, hogy gyalogoljak. Ezt semmiképpen nem akartam, azon kívűl meg tudtam is, hogy ahhoz, hogy 13 órán belűl maradhassak, eleve futnom kell rendesen a szünetem után.Habár itt éreztem magam a leggyengébbnek, de innentől volt persze a cél is már a legközelebb, ezért a három komolyabb szünetem közül ez lett végül a legrövidebb, úgy kb. 11 perc. De ezt persze annak is köszönhettem, hogy igaz nem néztem az órára, de éreztem, hogy mennem kell, mert ha még többet pihenek, nem fogok tudni mégsem 13 órán belül maradni, amit ekkor nagyon fontosnak tartottam. És mennyire motiváló volt ez a pihenés után!

Amikor újra futottam a cél felé, sajnos nem mutatta már a sapkám a sebességemet. Elvesztette a kapcsolatot a cipőn rögzített futópodhoz. Nem is tudtam spontán behozni, vagyis gyorsan elhatároztam, hogy nem foglalkozom vele, hanem elfogadom, hogy innentől nem fogom tudni a pontos tempómat. Áttettem a kijelzőjét helyette a futásidőre, hogy lássam, mennyinél tartok és legalább ahhoz tudjak viszonyítani.

Az utolsó kör kezdeténél hirtelen komplett kikapcsolt a futósapka kijelzője. Nem bírta a sok vízet és megadta magát. Amikor a parkhoz értem, ahogy Reniékkel távozásomkor megbeszéltük, még utoljára ott álltak, hogy szurkoljanak egyet, mielőtt a célban várnának. Ki is használtam a lehetőséget, hogy ott vannak és odaadtam Gyuri feleségének a sapkát, mondva, hogy leállt és így nem kell már. Mivel a nap is már majdnem lement, napvédőnek se kellett. Jobb volt innen nélküle befejezni a versenyt. És innentől kezdve folyamatosan gyorsultam. Ahogy közeledett a cél, annál inkább könnyebb volt gyorsan futni. Csak a forduló előtti frissítőnél gyalogoltam egy pár métert, mert még akartam plusz löketnek a végére egy kis kólát is inni és az csak gyalogolva működhetett (meg azért az első frissítőnél se hagytam ki a szokásomat, hogy hagyjam magam lespriccelni és ott igazán jól esett, amikor kérdezte a férfi, aki mindig lespriccelt ilyenkor, hogy ugye már a végén tartok és én büszkén válaszolhattam rá, hogy igen, ez az utolsó köröm,amire ő azt válaszolta fellelkesedve, hogy nagyon szuper vagyok…). De ahogy megittam a kólát, már futottam is tovább. És amikor kiértem a parkból is és már a strand utcáján voltam, ami a célhoz vezet, először az egész maraton alatt tényleg igazán futottam. A lábaim úgy mozogtak mint egy futóversenyen. Ez nem csak kocogás volt már mint végig előtte, hanem meg volt benne a lendület. Úgy éreztem, mintha repülnék a cél felé. Szinte el volt felejtve minden fáradtság ezekben a percekben. Nem úgy éreztem, hogy a célig tart az utolsó erőm, aztán összeesnék, hanem mintha húzna hirtelen maga felé a cél. Csak úgy repültem el a többi futó mellett, akik előtte még hasonló tempót mentek mint én. Befordultam a célegyenesbe és balra a “Finish Line”-ra. Előttem láttam egy másik befutót és egy pár pillanatra azon gondolkoztam, hogy maradjak-e mögötte, hogy nyugodtan be tudjon futni a célba és nekem is legyen mögötte elég időm, hogy kirakhassák megint a célszallagot, vagy még jobban gyorsítsak bele és előzzem meg annyival, hogy utánam legyen még elég idő arra, hogy ő is átszakíthassa a célszallagot. Mivel már eleve annyival gyorsabb voltam nála, a második opciót választottam. Még jobban belegyorsítottam és elhúztam mellette kb. 75 m-el a cél előtt. Mivel annyival gyorsabb voltam, így tényleg maradt még elég idő neki is, hogy megkaphassa a célszallagot, amit én előtte átszakítottam. Direkt miután leelőztem a másik finishert, Reni kiáltott nekem. Balra állt a pálya szélén és azt kérdezte, hogy befusson-e velem, vagy hogy legyen? De én erre annyira nem voltam felkészülve, mert azt hittem, a célban fog majd várni és ezért előre úgy is terveztem, hogy elveszek az utolsó métereken a cél előtt egy köszönetrózsát, amit nyújtanak és a célban, ha ott fogad, direkt neki fogom adni. Most viszont, hogy még pont leelőztem ezt a másik versenyzőt pár pillanattal ezelőtt és így még csak lassítani se volt igazán lehetőségem anélkül, hogy ne zavarnám össze neki teljesen a befutását, nem tudtam reagálni arra, hogy Reni még a cél előtt várt. Muszáj volt a végéig sprintelnem! A cél előtt felemeltem az ökleimet. Igaz, olyan igazán fel nem mentek, mert arra már azért nem nagyon volt erő betervezve. De jól éreztem magam! Megcsináltam! A célba érve megint csak kicsit rosszúl voltam, de messze nem annyira, mint ahogy az előtte volt már. Nagyon fura érzés volt, mert egyrészt éreztem, hogy igazából már nagyon fáradt vagyok. De másrészt olyan volt, mintha előtte már lettem volna fáradtabb is. És valahogy így direkt visszapillantva nem is tűnt olyan nagyon durvának ez a táv. Ha nem lettem volna rosszúl, meg nem lett volna ilyen meleg, biztos jó maraton lett volna, úgy gondoltam már rögtön az első pillanatokban a célbaérkezés után.Ahogy ott a cél mögött álltam, vártam, hogy Reni is odaverekedje magát. Mert a rózsát persze attól függetlenül, hogy más helyen várt, terv szerint elvettem és most vártam, hogy neki adhassam. Igaz, nem egy igazi rózsa-rajongó, azt tudtam, de itt most az számított nekem, hogy ezzel kimutassam neki, hogy mennyire értékelem azt, ahogy végig támogatott és hagyta nekem a lehetőségeket, hogy fel tudjak készülni erre a nagy kihívásra. És gyorsan oda is ért, ami nagyon jól esett, mert ő vele akarok ilyen pillanatokat mindig leges elsősorban megosztani.Az unokatesómék viszont sajnos nem voltak már ott, amikor célba értem, mert inkább autóval akartak a cél közelébe menni, de persze ott nem találtak sehol parkolót, így esélyük se lett volna időben odaérni, miután a parkban utoljára találkoztunk, amikor az utolsó körömből már meg volt kb. 1100 m. Ezt nagyon sajnáltam, mert miután egész nap segítettek, pont a legfontosabb pillanatot, amikor kifizetődik az egész strapa, azt nem élhették át velem. A kislányomat is persze hiányoltam, de megértettem, hogy már késő volt neki és ezért nem tudtak már ott maradni a célbaérésig anyósommal. De olyan szívesen befutottam volna Lenával együtt a célba, így nagyon sajnáltam, amikor az utolsó pihenésem végére mondták, hogy menniük kell, mert Lena már nagyon fáradt.

A komplett maratonidőm minden pihenéssel együtt 5:01.20 óra volt, amivel az összidőm 12:56.23 órára sikerült. Büszke voltam rá, még ha tudtam is, hogy normális körülmények között biztosan tudtam volna egy órával jobb maratont is futni. De a körülmények bizony nem voltak normálisak (jó, Nagyatádi Július végei naphoz képest talán mégis), így ennél ezen a napon nem tudtam volna jobban teljesíteni.

Renivel ezek után még a cél mögött felállított színpad szélén ültünk egy darabig. Ott pihentem és mentem át gondolatban még egyszer a verseny pillanatain. Fáradt voltam, igen, de mégis furcsa mód már ott nem azt éreztem, hogy soha többé, ahogy azt előtte gondoltam. Hanem még ott úgy éreztem, hogy ez valami olyan dolog volt, ami igaz nagyon, nagyon kemény volt, de mégis érdemes volt és meg szeretném csinálni még jobban, ha nem is most, mert más kihívások várnak a közeljövőben (ikreket várunk októberben), de valamikor meg akarom ezt ismételni. És ha hasonlóan fel tudok készülni és nem lesz ennyire nagy melegben a verseny, akkor biztos vagyok benne, hogy minimum egy 11 fog az időm elején állni :)

Zárásként még meg szeretném köszönni a ExtremeMan stábjának, hogy minden évben megvalósítják ezt a csodálatos versenyt ilyen őrülteknek mint nekem. Nem is tudtam volna jobb helyet találni az első Ironman-emnek mint a Nagyatádi ExtremeMan-et! Sehol máshol nem lehet ilyen családias és szívélyes körülmények között versenyezni. Büszke vagyok rá, hogy ezen a versenyen részt vehettem és rajta leszek, hogy minél hamarabb újra itt lehessek!

Még a futás elején egész frissnek nézek ki...

 

...amit a célba érés pillanatában viszont már annyira nem lehetett mondani.

Bejelentkezés

Hozzászólások