Get Adobe Flash player

LIVE közvetítés

Motiváció 2017

NAGYATÁD 2016 – egy álom valóra válik

Hosszú lesz, annyit ígérhetek…

Rövid visszatekintés a „kezdetektől”: 

2011 - 1. triatlon versenyem - Tiszaújváros Csapat OB + egyéb sprint távú versenyek

2012 - 1. olimpiai táv – Vasi Vasember, Szombathely

2013. - 1. féltáv – Balatonman, Balatonfüred

2014. - 1. hosszú táv (terv), Nagyatád – nevezés, felkészülés, tapering kezdete – eddig jutottam… majd 10 nappal a verseny előtt egy laza bringázásnál az árokban kötöttem ki és a kulcscsontom ahelyett, hogy eltört volna, kiugrott a helyéről (és még mindig úgy van… L) – vigasztalhatatlanul feküdtem a kórházban és bőgve néztem az élő közvetítést (és hallottam, ahogyan Kiss Karcsi csapattársam verseny közben eltörte a kulcscsontját…)

 

Szóval, ami két évvel ezelőtt tragikusan nem jött össze, az idén valóra vált!!!

Mivel tavaly már a családi programok és vitorlázó fiam versenyprogramja miatt a nagyatádi verseny az időpontja miatt nem jöhetett szóba, így az első ironman távú versenyemet Rothban finiseltem. De változatlanul nem adtam fel az álmomat, hogy Nagyatádon, hazámban, barátaim, sporttársaim között is teljesítsem a távot. Így amikor biztosra vált, hogy a felkészülésem többé-kevésbé elfogadhatóan sikerült, tavasszal beneveztem a versenyre. A nyári naptárunk a családban eléggé kaotikusan nézett ki, így már akkor is sejteni lehetett, hogy a logisztikai tudományunk ismételten próbára lesz téve…

4 gyerek 4 felé (egy Budapesten, egy Kínában, egy Erdélyben, és egy Tallinnban) – a végeredmény az lett, hogy a kisebbik fiam Apukával a német vitorlás ifi bajnokság és az ifi EB között Tallinnból lerepült Bécsbe, s onnan irány Nagyatád. Péntek este 9-kor érkeztek meg, majd röpke 24 órás nagyatádi tartózkodás után, szombat este 9-kor (2 órával a célba érkezésem után) indultak vissza... De ne szaladjunk ennyire előre.

Pénteken nem aludtam többet 2 óránál, az izgatottság, a szokatlan meleg és a szúnyogok nem hagytak békén éjszaka, így egy megváltás volt, amikor 4-kor csörgött az óra. Gyors készülődés, és ¾ 5-kor indultunk Gyékényesre. Arra számítottam, hogy lépésben fogunk haladni, de egy teremtett lélek sem volt még úton, így már fél hat előtt elfoglaltuk az első parkolóhelyek egyikét a mezőn kialakított parkolóban. Mivel a depó még zárva volt, én egy kicsit melegedtem a kocsiban, mert a hajnal nagyon friss volt. Jó volt nézni, ahogy egyre többen érkeznek izgatottan, szedelődzködnek, s ahogy Szebeni Bandi is lassan ébredezik… Ahogy 6-kor kinyitott a depó, gyorsan bedepóztam, s igyekeztem átgondolni a napomat. Hiába van már egy ironman a hátam mögött, hiába tudom, hogy a táv legyőzhető, mégis tiszteletet és alázatot éreztem.

Végigjátszottam a fejemben az éves felkészülésemet, az elvégzett edzésekben bízva, és remélve, hogy a sérüléseket kompenzálja az elvégzett munka mennyisége és minősége, készülődtem fejben a rajthoz.

Az utolsó két hétben görcsösen vigyáztam a bringázások közben, nehogy történjen valami, de egy takonykórt - köhögéssel és bedugult orral - nem tudtam elkerülni, a gerincsérvem is rendetlenkedett, ill. az utolsó résztávos edzésnél sikerült meghúzni a tavaly ősszel izomrost-szakadást szenvedett bal vádlimat. Azóta nem futottam, pontosan 10 napja. Csak bízni tudtam abban, hogy valahogy kibírom a maratont.

A rajt előtt megszállt a nyugalom, örültem, hogy itt lehetek, boldog voltam, hogy a sok-sok ismerős egy-egy jó szóval bíztat, a tó gyönyörű volt. Nyugodtságom már-már kellemetlen volt, ahogy Judyval, a profi triatlonos múlttal rendelkező nagy példaképpel, talán a korcsoportunkban a leges-legprofibbal találkoztam a rajtnál. Ugyan az ő izgatottsága érthető volt, hiszen számára ez volt az első hosszú távú verseny és még nyilván nem tudta, mi vár rá! Én már alig vártam, hogy végre beugorhassak a vízbe és elinduljon a leghosszabb nap!!! Fantasztikus és felemelő volt a rajt előtti néhány pillanat, még most is – a tallinni kempingben ülve – kiráz a hideg, ha erre visszagondolok.

Eldördült az ágyú!!!

Miután a rajtzóna szélére helyezkedtem, a verekedésből nem érzékeltem semmit, próbáltam ráállni egy lábvízre és úszni a saját tempómat. Örültem a puha víznek, örültem a versenynek, felszabadult és jókedvű voltam. Megvolt az első, második bója, a harmadik után megcéloztam a nagy kaput, rövid kifutás, egy pillantás az órára – az időt soha nem felejtem el: 30 perc 21 mp. Jól látok? Az nem lehet!!!! 1óra 5perces eredményt lőttem be célul, bár tavaly neoprénben úsztam 1:03-at és az utóbbi időben elég gyenge eredményeket produkáltam az uszodában, így nagyon meglepett és feldobott a kiváló részidőm. Ilyen hangulatban ugrottam be a második körömre, igaz kicsit lassultam, de 1 óra 2 perces idővel, 6. nőként evickéltem ki a gyékényesi tó habjai közül és kocogtam a bringámhoz. A depóban elég sokat tököltem a kompessziós szár és a zokni felhúzásával, de arra gondoltam, nem ez az egy-két perc fog számítani a végelszámolásnál, ill. a szár pedig biztosan hasznomra lesz majd a délutáni hőségben.

A bringa repült velem, imádtam a tájat, örültem annak, hogy néhány sporttárs mellett még el is suhantam, mert ilyen nem szokott előfordulni velem, hogy én előzök a versenynek ebben a szakaszában. A németek iszonyatosan jó bringások, viszont nem úsznak olyan jól…

Örömmel konstatáltam, hogy az arborétumon átvezető út tisztábbnak tűnt, mint csütörtökön, amikor bejártam a bringapálya elejét. Gyorsan elérkezett az Ágnes-laki pihenő, az első frissítőpont. Ettől a résztől tartottam a leginkább, mert a hegyek nem a kedvenceim kerékpáros pályákon… Az az érzésem volt, hogy ettől kezdve csak lejtőkön haladtunk. Persze így is rendre robogtak el mellettem a gyors sporttársak, egy-egy kedves biztatás kíséretében…. Takács Balázstól volt a legkedvesebb, ahogy odakiáltott: „Na, végre!” Nem tudtam, mire véljem, így mosolyogtam rajta egy jót, és volt egy kicsi időm, hogy ezzel foglaljam le magam. Nem sokkal később villámgyorsan elviharzott mellettem Borenich Gábor is, de én még mindig és ettől függetlenül nagyon élveztem a bringázást, hamar vége lett a nagy körnek és a hangulat már Segesden frenetikus volt, amit Nagyatád még tetézni is tudott. A hangulat csodálatos volt a versenyközpont környékén, de nem hagytam elterelni a figyelmemet, próbáltam tartani a sebességet és a következő kis köröknek örülni. A segesdi fordítónál  imádtam a pom-pomos néniket, akik órákon keresztül csak riszálták a forróságban – nagy-nagy köszönet nekik is, és minden segítőnek, akik figyelmesen dolgoztak azon, hogy pontosan a kezünkbe kapjuk a telitöltött kulacsokat.

Végig élveztem a bringát: szerettem a gólyákat, minden körben megszámoltam és köszöntöttem őket, figyelve, melyik ül éppen a templom torony keresztjén, s hogy érkezett-e élelem a kicsinyeknek a fészekben. Örültem a kis cigány gyerekeknek is az út mentén, akik kulacsért és szeletért könyörögtek, de a bringa vége felé kevésbé szerettem a földműveseket, akik már a nagy hőségben és erősödő szélben nagy port kavarva dolgoztak a földeken a gépeikkel. Kifejezetten örültem annak, hogy hamarosan kezdődik a futás, jól éreztem magamat, nézegettem a női versenyzőket, próbáltam fejben felkészülni, testben kilazulni a számomra legkeményebb megmérettetésre. A női depó teljesen üres volt, amikor beérkeztem, és nem is találkoztam senkivel, így továbbra is magammal/magamban beszélgetve, komótosan belebújtam a futócipőmbe és elkezdtem kisántikálni a depóból. Kisfiam buzdítására, aki a depó kijáratánál várt a strandon és hajtott, hogy fussak már, mondtam, hogy „Itt angyalom, mindenre van idő, ez egy ironman – így tanultam a nagy okosoktól!!!” Mindenre van idő, még egy anyai puszira is :-) (Őszintén szólva, nem hiszem, hogy nagyon örült az izzadt, büdös ölelgetésnek…) 

Az első kilométereken repültem, 5:18-cal kezdtem, szokásomhoz híven túl gyorsan, de hamarosan beálltam az 5:35-5:45-ös ezrekre. Úgy terveztem, hogy kb. ezt az iramot futom végig + a belesétálások a frissítőpontoknál, amiből egyet sem hagytam ki. Egy 4:10-4:15-ös maratonnal kiegyeztem volna… Amire minden sanszom megvolt, hiszen 9:03 perc teljes versenyidőnél, 2:02 perces futóidőnél tartottam a félmaratonnál. De már a 4. kör végén éreztem egy kis morgolódást a pocakomban, gondoltam, majd csak elmúlik, úgysem nagyon láttam WC-t, próbáltam elengedni a problémát. De nem hagyta magát, egyre követelőződőbb lett, s az 5. kör már komoly gyomorgörcsökkel telt. Ilyen még sohasem fordult elő velem! Főleg nem versenyen… Alig bírtam ki a következő WC-ig, megálltam. Ráadásul várnom kellett vagy 2-3 percet, ez rosszabb volt, mint a futás, de annyira görcsölt a hasam!!!! Ettől kezdve már mindig csak a soron következő kör teljesítésére tudtam koncentrálni, ilyen élményem még sohasem volt, azt hiszem, ez volt az ún. baltás ember - kezdődött a harc a túlélésért. Rövid idő alatt elszállt az az örömmámor, amit egészen addig éreztem a verseny alatt.  Ettől kezdve már a kólán és vízen, sótablettán és jegen kívül semmit nem vettem magamhoz, még egy („gyors” 3 perces) pit stoppal megúsztam a nehezét a következő körben, amikor elkezdte a vádlim a rosszalkodást. Persze erre legalább számítottam, hogy bekövetkezik, tehát nem ért váratlanul. Viszont tudtam, hogy az utolsó 10 km-t akkor is kibírom, ha cigánygyerekek potyognak az égből… 

Fiam figyelem-elterelő meséivel, vitorlás sztorijaival sikerült átvészelnem az ironman utolsó órájának nehezebb pillanatait. Öröm volt, hogy mellettem volt, bár továbbra is csak hajszolt, hogy fussak már, mikor semmi kedvem nem volt futni, inkább sétáltam volna a célig ;-) Ami egyszer csak mégis úgy tűnt, hogy valóban közeledik, mindjárt ráfordulok a finish-linera! Az időm már régen nem érdekelt, csak az, hogy vége legyen ennek a végeláthatatlan szenvedésnek!!!

BEÉRTEM!!!!! – el sem hiszem! 

NAGYATÁDON célba értem!!!

Péter Attila bemondja: 11 óra 30 perc, abszolút női 9, korosztály 2. helyezés!!!!

A tavalyi 12:17 után, 4 gyerekes anyukaként 47 évesen 47 perces javítás, 4:25-ös maratonnal a végére.

Azt hiszem, szégyenkezésre nincs okom. Ennyi volt bennem 2016. július 30-án, szombaton Nagyatádon.

„A fájdalom elmúlik, a dicsőség megmarad” A szenvedést senki nem értheti meg, aki még nem csinált végig egy ironmant, de megérte, és nagyon boldog vagyok, hogy megint sikerült végig csinálnom. Igaz, hogy a maraton végére egy durva izomrost-szakadást szenvedtem, de az is egyszer elmúlik ;-)  

A hab a tortán az eredményhirdetés volt. Igaz az elején kicsit csalódott voltam, hiszen, mivel nem ez volt az első hosszútávú versenyem, azaz nem elsőbálozó, azaz zöld sapkás voltam, nem fogadtak be hivatalosan a nagyatádi családba – én ezentúl itt mindig is családon kívüli leszek?!?  A  vége azonban még mindig hihetetlen: a sorsjegyek húzásánál annyira rá voltam fókuszálva a nagycsaládos különdíjra, de a sors (és Herr Gyula doktor keze) a fődíjat szavazta meg nekem és amikor szorult a hurok, egyre kevesebben maradtunk állva, szóhoz sem tudtam jutni a meghatottságtól!!! Én nyertem a roth-i indulás jogát… Valami miatt vissza kell mennem oda, pedig szívesen lettem volna részese jövőre is a nagyatáditisznek, mert Litavecz Anna után szabadon, váltig állíthatom, hogy engem is elkapott ez a fertőző betegség, és nem tudom, mikor lehet belőle kigyógyulni…

 

KÖSZÖNÖM NAGYATÁD, KÖSZÖNÖM EXTREMEMAN

Köszönöm minden rendezőnek, szervezőnek, segítőnek ezt a fantasztikus versenyt,

a családomnak a soha véget nem érő támogatást és türelmet a felkészülés során,

a csapat- és sporttársaknak, ill. családtagjaiknak a buzdítást, bátorítást a pályán!

 

 Möhring Emese

1szeres nagyatádi teljesítő

(2szeres ironman)

Bejelentkezés

Hozzászólások