datetime

Motiváció 2017

 

2017.07.27-30. Nagyatád, ExtremeMan Diplomamunka

 

Itt van, elérkezett a várt pillanat, ami egész nap tartani fog és ki tudja milyen élményekkel zárom végül. Itt állok Gyékényesen hajnali 7:30 és várom az ágyú dörrenését, amivel megkezdődik az év leghosszabb napja. Na de a banánt se középen kezdem el, így nézzük az utazás elejéről, amikor a kis csapat csütörtök reggel útrakelt. 

 

Már egész héten tőlem nem megszokott módon aggodalmas voltam magammal szemben, hogy semmi olyan ne történjen, ami jelentősen befolyásolhatja a szereplésemet. Az előzményekből okulva igyekeztem minden olyan veszélyforrást kizárni, amiből még kárt tudok okozni magamnak, ugyanakkor a vágy már nagyon tombolt bennem. Biztos ez lehetett az oka annak is, hogy reggel nem kellett sokáig magamat ébresztgetni, hanem egy pillanat alatt magamnál voltam és elkezdtem átnézni az előző nap összekészített batyut. Hihetetlen mód minden rendben, semmi nem hiányzik és időben sem vagyok elcsúszva. Lassan Mariann és Gergő is érkezik, ááá már itt is vannak, pakolás, rövid búcsú és irány a triatlon fővárosa Nagyatád. A hosszú út során ment az eszmecsere, ki, mit, hogyan, közben néha aggódó pillantásokat vetettem a bringákra, amik hátul voltak felakasztva, mert hát az ördög nem alszik. Szerencsésen megérkeztünk a szállást adó kollégiumba, ahol kis pakolászás után nyugtáztuk, hogy ez rendben lesz, még meg is jegyeztem, ideális környezet. Teljesen fehér falak, egy asztal négy székkel és négy ágy. Itt aztán semmi nem fogja elvonni a figyelmet, ha csak nem az a kis repedés a falon. :) Irány tovább a megnyitóra, ahová pont időben érkeztünk. A tömeg is kezdett szépen lassan növekedni, ami bennem is egyre jobban hívta elő a már oly régen átélt verseny előtti drukk hangulatot. Imádtam! Elindultunk a futópályán egy körre, ahol igyekeztem figyelemmel lenni a közben elhangzó tanácsokra, mert tudtam, mire ideérek a versenyen, már lesz bennem némi kilóméter. A kör vége felé haladva megjegyeztem magamban, nem lehet itt semmi gond, 8 kör nem sok, bár a Rinya patak utáni kis emelkedő biztosan nem a kedvencem lesz, főleg nem az utolsó körökben. Na de pálya bejárva. Az este némi szénhidrát töltéssel folytatódott és közben ismerkedtem a környezettel. A fejemben még nem állt minden össze, ezért folyamatosan gondolkoztam és terveztem, mikor mi lesz és igyekeztem előre lejátszani a szombat egyes részeit. A szálláson voltunk már és készülődtünk a lefekvéshez, de csak nem akart minden puzzle darab a helyére kerülni. Nem is ment könnyen az alvás, pedig tudtam, holnap még inkább nem fog, így célszerű lenne legalább ma eleget aludni. Végül csak sikerült lehunyni a szemem, de a következő pillanatban már kelni is kellett, mintha csak 5 percre dőltem volna le. Gondoltam sebaj, annál könnyebben megy majd ma. 

 

Péntekre azt terveztük, hogy Gyékényesen mártózunk egy kellemeset, fényt derítve a nagy rejtélyre, akkor most mégis hány fokos lehet a víz. Az odafele úton a két rutinos, Mariann és Gergő korábbi emlékeket idézett, amiből én próbáltam építkezni másnapra. Alföldi gyerek lévén szemet szúrt, hogy itt azért kell majd kapaszkodni egy két dűlőn, de semmi para, vannak ilyen emlékek korábbról, nem olyan vészes ez. Az egyik vasúti átjárónál Gergő külön szólt, hogy figyelni kell, mert pont egy iramos lejtő után következik és nem célszerű teljes gázon érkezni. Infó eltéve, de közben már meg is érkeztünk. Már vártak ránk, mert út közben jött a telefon, hogy némi logisztikai segítség kell a mezőberényi sporttársaknak. Magdi és Fáni helyben szállt meg, így az autójukat kellett visszavinni Nagyatádra. Mariann lett az áldozat, aki örömmel vállalta. Közben én ismerkedtem a tó környezetével és egyszer csak arra kaptam fel a fejem, ahogy Fáni meséli a múlt évi versenyét, ahol a bringa első pár kilóméterén leesett a kulacsa, de úgy, hogy beállt a kerék és a váz közé, amivel egy kellemes nyolcast alakított bele. Magam előtt láttam a helyzetet, de inkább gyorsan el is engedtem ezt a gondolatot, nehogy számomra is valósággá váljon. Elindultunk a partra, ahol tábort verve arra döbbentem rá, ez élőben egészen másként fest. Gergő már a vízben én meg még mindig csak ülök és nézelődöm. Jó pár videót néztem a rajtról, így nem volt ismeretlen a part, de mégis egészen más volt élőben. Persze, nem tolongott ott a hatalmas tömeg, igen!  :) Meg most már én ültem ott és ez egészen új színeket hozott az általam korábban megfestett képbe. Gergő már visszajött az átmozgató úszásból mikor Fáni és Magdi is befutott, majd Mariannal együtt négyesben elindultunk mi is a vízbe. A szemüvegem előző este kapott tőlem némi kényeztetés, hogy a pára ne okozzon gondot, de rá kellett jönnöm, hogy bizony holnap ezzel együtt kell élnem. Míg ezen elmélkedtem már a túlparton sikerült kikötni, ahol egy kis spontán beszélgetés alakult ki köztünk, kinek milyen élményei vannak az úszásról, illetve az úszás, futás közbeni “könnyítésről”. Sírtam a kacagástól egy egy sztori hallatán, de közben indultunk vissza, mert amilyen kellemesen éreztük magunkat, úgy repült az idő. A szomszédos vendéglőben ebédeltünk egy jót és közben folytatódtak az élménybeszámolók. Mivel én kis zöldfülű ehhez még keveset tudtam hozzátenni, így inkább csak figyeltem és közben próbáltam belőle építkezni másnapra. A komplett frissítésem még mindig nem volt teljesen kész és bár már ismertem a futó, úszó pályát, továbbra is voltak szürke foltok a másnapot illetően. Azzal nyugtattam magam, van még idő, estig csak lesz majd egy 20-30 percem egyedül és át tudom gondolni az egészet. Olylan jól esett az edéb után ott ücsörögni és csak kortyolni a kávét, mintha nyaralni lettem volna. Ha nem kellett volna indulni vissza, még talán most is ott ülnék és azon méláznék, hogy nekem soha nem volt vágyam a nyaralás, de ilyen formában viszont elmondhatom, hogy imádom. Minden perce uniqum, amit ha holnap meg tudok fejelni egy jó teljesítménnyel, határtalnul boldog leszek. Az álmodozásból a valóságba visszacsöppenve, közben már újra Nagyatádon voltunk. Vártuk, hogy Emese befusson, mert fontos része a csapatnak, hisz a felkészülésen túl a frissitésben is szerepe volt, amit még le kellett pontosítani. A versenyközpontban ezalatt zajlott az élet és kezdetét vette az első bálozóknak szóló előadás. Testben ott voltam és a hangokat is érzékeltem, de valahogy most nem azzal törődtem ami körülöttem történik, hanem ami bennem. Emlkészem, hogy fel lettünk állítva, mint elsőként indulók és kivételes élmény, amikor azért tapsol meg a közösség, mert olyanba kezdesz bele, ami az emberek nagy többsége szerint elképzelhetetlen teljesítmény és valami bennünk elcsúszott, hogy ilyenre adjuk a fejünk. Szóval erre tisztán emlékszem, aztán igazából már megint a frissitésen járt az agyam. A vacsoránkat a kolesz melletti vendéglátó egységben fogyasztottuk el, de őszintén megvallom, már azt sem tudom mit ettem. Pedig ott még ennek igazán nagy jelentőséget tulajdonítottam. Pizza rémlik és ha így volt, akkor gratulálok magamnak, csak ért valamit az a sok olvasás a szénhidrát feltöltésről. :) A cél az volt, hogy 22:00 óra fele az ágyban legyünk, ami vészesen közeledett. Vártam az alkalmat, amikor majd egyszer csak egyedül leszek és végre minden kérdésre választ adok magamnak, de csak nem jött el. A lefekvés előtti egy órában állt össze a végleges terv másnapra. Igyekeztem a lehető legegyszerűbben összetenni a frissítésemet. Akkor úgy gondoltam ez sikerült is, így valamelyest nyugodtabbá váltam. Ennek ellenére nem jött könnyen álom a szememre, mert éreztem a magammal szembeni nyomást. Tudtam, hogy milyen út vezetett ide és mennyi időt, energiát tettem bele. Meleg volt a szobában és síri csend, az utcán elhaladó egy egy autó zaja tisztán hallható volt, ami segített elnyomni az üvöltő gondolataimat. 

 

Gyorsan reggel lett, csak úgy repültek a percek és már indulni is kellett. Még azon morfondíroztam jót teszek-e, ha felébresztem a testem egy kiváló automatás kávéval vagy inkább hagyjam meg ezt a lehetőséget a gyékényesi víznek, amikor már fél hatott mutatott az órám. Hopp, most kéne indulni. Némi feszültség érezhető volt, amit megamban a rutintalanságom még tudott fokozni is, de csak sikerült kis csúszással elindulni. Megérkeztünk Gyékényesre, ahol már ezer autó és tengernyi ember. Lepakolás a kocsiról, közben ismeretlen ismerősök a szomszédban, gyors bemutatozás. A kerék pumpálás közben újabb defektes sztorik, majd némi test felületi kezelés, Emese és a naptej címmel. Minden a helyén, mindenki megvan, akkor irány a depó. Sikeresen bejutottam és lányos zavaromban el is kezdtem kipakolni a bringa mellé, miközben hallgatom a hangosbemondóból, mindent a zacskóba, a bringa mellett semmi nem lehet. Ezúton is köszönöm Péter Attila! :) Bringa a helyén, zacskó a helyén, csak én nem vagyok még ott, ahol már lennem kéne. Ránézek az órámra, 7:17. Most azt kéne éreznem, hogy ide nekem az oroszlánt is, helyette, meg kéne szabadulni némi haszontalan tehertől. Irány a depó melletti szürke ajtós sor, hátha mázlim lesz és ezen már mindenki túl van. A boldogság percei következtek, ám szerencsére nem nyúlt túl hosszúra, így még a rajthoz is időben odaértem. Kedves mosolyú hölgy kémleli a bokámat, rajta a chipet, majd jelez, minden oké! Neki sem tűnt fel, hogy viszonylag kevesen úsznak papucsban! :) A bemelegítésem is letudva, miután az a fránya papucs is bekerült a zacskóba. Még 2-3 perc volt a rajtig és kerestem az ideális helyet, mikor egy ismerős arcra bukkantam, Mariann! Szuper, gondoltam akkor minden sínen lesz itt. Még arra is maradt egy kis időm, hogy körbetekintsek és felfogjam mennyire sok elszánt ember áll itt, na és mennyire sok rokon, barát, haver jött el szurkolni nekik. Ekkor már az is leesett, hogy bizony egy újabb dolgot nem láttam előre, illetve szerencsém még lehet, de kicsi rá az esély. Ugyanis a két kör között terveztem némi frissítést, ami Emesénél volt. Én itt vagyok, pipa! Ő is itt van, nem rég még láttam, pipa! Na de hol fog állni, amikor a vízből kijövők?! Nem árulok el nagy titkot, ez a frissítés nem valósult meg! :) Az úszásra az volt a tervem, hogy 1:30-1:40 között teljesüljön. Nos igen, nem vagyok kacsa, bár szeretek fürdeni, úszni kevésbé. Ha azt mondom, hogy Emese februártól kezdődő hétvégi és szerda hajnali finomhangolása nem lett volna, akkor ez a rendezvény számomra nem jöhetett volna létre! Ezúton is köszönöm, hogy megtanítottad, a klór a barátom! :) Közvetlenül a rajt után már éreztem, nem lesz könnyű ez a röpke másfél óra, hisz igen kis helyen igen sok ember próbál azonos irányba, eltérő sebességgel haladni. Ez az autópályán is balesethez szokott vezetni, így csak reménykedni tudtam, nem én leszek az első áldozat. Az első 600 métert követően már egész komfortos volt a közeg. Az költői túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy jól éreztem magam, de mivel akkorra már egész jól szétszóródott a tömeg, így nem az volt minden gondolatom, hogy és most fognak bordán rúgni. Az első kör a vártnál jobban alakult, mert 43 perc alatt tudtam ráfordulni a másodikra. Mint korábban említettem, itt következett volna egy kis ivás, amit a második kör első egyenesén gondos körültekintés után úgy láttam pótolni tudok a vízből. Fülembe csengett gyerekkorom jelmondata, sárga hóból ne egyél fiam! Igyekeztem a hidegebb áramlatból kortyolni. :) Most visszagondolva elég bizar, szóval haladjunk is tovább a cél felé. Az utolsó 800 méteren sikerült egy remek gyorsúszót kifognom, aki szinte a partig felvezetett.  Ígérem jövőre felfejlesztem az úszó tudományom és átváltok a mellről a gyorsra, bár idén ez is kellően hatékonynak bizonyult. A partra érve látom, hogy 1:30-on belül vagyok, így nem kell kapkodnom a depóban. A zacskó a helyén, pont ahova tettem, öltözés, újabb testfelületi kezelés és irány az aszfalt. 

 

Az órámat úgy két kilómétert követően állítottam át a depóról, de úgy voltam vele ezen aztán pont semmi nem fog múlni. A frissítésre Nutrixxion szeleteket használtam és igyekeztem végtelenül egyszerűvé tenni, ezért sós mogyorós ízben adagoltam magamba 20 percenként egy felet. Sejtettem, hogy a bringa vége felé már a fülemen fog kifolyni ez az íz, így a végére banánossal kényeztettem magam, egy kis kapucsinóssal felütve. Ehhez óránként egy liter víz. Szóval a recept adott volt, már csak tartani kellett volna. Úgy 10 perc tekerés után éreztem, valamikor meg kell majd állnom egy kis gőzt leengedni, de még nem sürgős, ráér. Az első sorompóhoz érve látom, álló autók és bringások! Magamban, micsoda mázi! Erre elkezdik emelni a sorompót és már indul is a tömeg. Na erről pont lecsúsztam, de sebaj, van még egy, majd hátha ott.  Közben haladtam szépen előre és inkább én előztem, mint engem. Helyenként még a táj szépségében is gyönyörködtem, bár az út minősége azért igyekezett a figyelmemet visszaterelni. Igazából szinte folyamatosan emelkedett vagy lejtett az út, ami kezdett kicsit zavarni, hisz fejben nem egészen erre készültem. Később a főútra kiérve a minőség átváltott szuperbe, de a dűlők továbbra sem akartak kisimulni. Több bringással is azt a játékot játszottuk, hogy felfelé megelőztek, majd én lefelé vissza őket. Egy közüllük kifejezetten harcos volt és azért figyeltem fel rá, mert sima sportcipőben tolta. Utólag is elismerésem neki. Akadt rész ahol 60 feletti sebességgel sikerült haladni, így azt éreztem nem lesz gond az átlaggal. A várakozásom 6 óra volt, tehát 30-as átlagot kartam menni. Nem is nagyon figyeltem másra, csak, hogy az átlagom miként áll éppen. Mikor beértem Nagyatádra bőven 31 km/h felett mutatott az órám, így lelkesedtem magamért, hogy amit korábban terveztem, az mind jön eddig és inkább még jobb idővel is. Nagyatádról kifelé, már ismerős arcra is sikerült felfigyelni, Emese lelkendezett a pálya szélén. Kérdeztem Gergő hogy áll, de csak annyit mondott nagyon messze van, tehát jól. Titkon cél volt, hogy Gergővel versenyre kelek, amit ekkor még rálisnak éreztem. Első körön jól éreztem magam és a frissítésem is rendben volt. Nem éreztem, hogy meleg lenne, az iramom jó volt, bár azt már érzékeltem, hogy inkább csak tartom, mint sem javítok rajta. A nagyatádi elkerülőnél megörvendeztetett a traktorosok formációja, igazán jópofa volt. Itt még annyira egyben voltam, hogy azon kezdtem el morfondírozni, hogy vajon van-e klímájuk. :) Aztán jött a vasúti felüljáró, ami már elsőre sem esett jól, de azért sikerült egy igazán őszinte mosolyt dobnom a fotósnak. Visszafelé ezen a részen olyan szépen megeresztettem könyöklőben fekve, csak az alján egy komolyabb úthiba, annyira megdobott, hogy majdnem elhagytam a bringát, így a későbbiekben inkább a biztonságra törekedtem és kevesebb időt töltötem a könyöklőben. A második kört kezdve Emese bekiabálta, hogy 20 percre van Gergő. Akkor tök jól álltam ehhez az új infóhoz, még vissza is kiabáltam, hogy majd futáson behozom. :) Kifelé még jó volt a lendületem, de továbbra is azt éreztem, hogy fogyok el. Emelkedőn már jobban el kell váltanom és csökken a sebességem is a nehéz pontoknál. Na de pánkra semmi ok, már nincs túl sok hátra és az átlagom még mindig messze 30 felett. A fordító után már egyre többet kellett magamnak magyarázkodni, hogy miért is kéne most gyorsabban menni. Végül elérkezettnek éreztem, hogy azt a bizonyos pára leeresztés megejtsem. Kicsit megrázom magam és felfrissülve tudom folytatni azt a már alig 40-45 km-t. Ezzel a remek kis megállómmal 0,3km/h -t veszítettem az átlagomból, ami eléggé felbosszantott ahhoz, hogy ismét erőt vegyek magamon és beleálljak egy még 30-hoz közeli tempóba. Beértem a második körből is a fordítóhoz, ahol kicsivel előttem órásit perecelt egy srác. Nem volt jó látni, mert friss még az emlékem egy nagyobb esésből és nem akartam újakat gyártani. Szerencsére nem lett komolyabb baja ahogy láttam. Kezdődjön az utolsó kör! Kicsit több, mint egy óra és végre futhatok, jaj de jól fog esni, ábrándoztam. Utoljára kifordultam az elkerülőre, de visszafelé már nagyot küzdöttem, hogy felérjek a körforgalomhoz. Itt már nyoma sem volt annak az erőnek, ami korábban még mosolyt is tudott varázsolni a már bizonyára akkor is megviselt ábrázatomra. Elkeztem figyelni a kilóméterórát és számolni a hátra lévő távolságot. Edzéseken kb 120-130km volt a legnagyobb táv amit egyben tekertem, ez már bőven felette volt, így nem nagyon tudtam mire számítsak magamtól. Elkezdtem magamat belekényszeríteni a könyöklőbe, mert így kisajtoltam még magamból plusz két km/h-t és talán egy kicsit pihentetett is. Az utolsó órában már nem akartam szilárdat enni, ezért a szeletet hagytam is, de egy fél banánt a fordítóban még leküzdöttem. Legnagyobb örömömre még jól is esett. A szeletekből ekkora már csak egy kellett volna, hogy legyen, ami lényegében tartalék volt. Ehhez képest azért még akadt nálam, ami egyértelműen jelezte, hogy bizony nem sikerült tartani a 20 percenkénti utántöltést. Elég nagy vitába keveredtem magammal, hogy miért nem figyeltem jobban az időt, hisz az erőm is vélhetően ezért lett oda. Azt a belső vívódást néha megszakította egy egy kisgyerek kiabálása, hogy hajrá hajrá, dobjál csokit! Aztán a következő, hogy dobjál kulacsot. Ez pont jó volt arra, hogy óriási eszmefuttatásokba kezdjek ezen kisgyerekek szociális hátteréről, ami legalább picit elterelte a gondolataimat saját sanyarú vergődésemről. Beértem Nagyatárdra, hurrááá! Most még nagyobb tömegnek láttam azt, ami valószínűleg eddig is igen szép számú volt és nagyon meghatottan éreztem magam. Elkapott egy olyan érzés, amiről nem tudom még most sem, hogy mi volt, de boldog voltam és vitte a lábamat. Közben egy két néző átszaladt előttem és fohászkodtam is, ne kelljen fékeznem, mert nem sok erőm akad már a gyorsításra. Fordító, ami után nagyon gyorsan a depónál találtam magam. Elvették a bringámat és kis túlzással, futottam a sátorba öltözni. Utólag visszanézve a 7:38-as depó időmet, lehet nem kellett volna beszélgetnem a segítő kislánnyal. Sejtésem sincs mi tartott ennyi ideig egy cipő és egy poló cserén. Igazából mindegy is, hisz ez már történelem,mint ahogyan az is, ami ezután következett. 

 

 

Egy egészen jó iramú futással tudtam kezdeni, aminek még az sem szabott gátat, hogy egyik kezemben Powerade a másikban telefon. Elméletben tudtam, hol lesz Emese, ám ez nem ült a gyakorlatban. Tehát némi plusz teher, de hát mit nekem az, hisz a bringát is olyan könnyen vettem! :)  A cél 4:10 körüli maraton volt, amit alakítva az eddigi eredményekhez még picit túl is csúszhatott és még akkor is teljesül az elsődleges álom idő, 12:00:00. Frissíteni már csak Powerade-del akartam és ez is volt tervezve, óránként egy liter. Ami a gyakorlatban úgy nézett ki, minden körben egy palack, felét a versenyközpontnál, másik felét viszem magammal és a kinti fordító körül. Időben úgy számoltam, hogy 5:50 körüli kilóméterekkel boldog leszek és a célom is elérhető. A tervek meg persze azért vannak, hogy legyen mitől eltérni. Sajnos éreztem, hogy lassulok vissza és teljesen reménytelen a hat percen belüli kili, de még mindig megyek, a lábam bírja, nem fáj semmim. Az elején még pulzust is néztem, de mivel nem igazán ment 155 felé, így arra jutottam, ha gond lesz, akkor azt máshol kell majd keresni. A negyedik körig tartottam nagyjából a frissítési tervem, azzal kiegészítve, hogy minden frissítő ponton ittam egy korty vizet és megajándékoztam magam némi sétával. Az ötödik körben kipróbáltam a pontokon lévő iso-t, gondoltam ezzel nem húzok 19-re lapot, hisz nem különösebben problémás a gyomrom és eddig is azt ittam, csak más ízben. Elment egy kör és még megyek, szuper, jó lesz ez, csak ne álljak meg! Hajtogattam csak magamban, mert itt már bizony az élvezetnek nem sok nyoma volt. Átvette helyét a küzdés és azon kérdések megválaszolása, miért is menjek tovább. A hatodik körömet a frissítés után sétával folytattam, amit addig soha. Éreztem, pihennem kell, mert nem megy tovább. Ahogy lassult a sétám egyre jobban szédültem. Pániknak nem mondanám, ami akkor rajtam eluralkodott, de csak azért nem, mert egy dolgot biztosan tudtam akkor is. Legyek bármennyire is kimerülve, meg fogom csinálni! Ekkor jött a megvilágosodás, hogy van nálam két sótabletta, ami a gatyámban akkora már kellően elő lett készítve arra, hogy a számba téve egyből porladjon és simán lecsússzon. Egy sátor előtt elhaladva még némi vízzel rásegítettem (nem tudom kinek a sátra volt, de hálás köszönet azért a pohár vízért) és pár lépéssel később már valami futásra emlékeztetőt próbáltam imitálni. A kérdések továbbra is ott motoszkáltak a fejemben, amik akkor már inkább segítettek, mint sem akadályoztak. Felidéztem, hogy honnan indult el ez az egész bennem. Pörögtek azok a múltbeli események, amik folyamatosan tovább vittek a felkészülésben. Közben bevillant Speedy Imi is, aki a fiáról mesélt nekem korábban, pont ott jártam, ahol ő feladta. Rengeteg okom volt, amiért tovább kell mennem és befejeznem, főként mert a magammal szembeni elvárás a célban teljesül és nem pedig előtte. Amíg jöttek mentek az érzések, hangulatok, addig találkoztam Fánival, aki éppen begörcsölt és nem bírt mozdulni. Váltottunk pár szót, hogy hátha tudok segíteni, de végül tovább indultam. A következő emlékem, hogy már a hatodik kör végén járok és a kislány aki eddig minden körben nyújtotta a kezét egy pacsira, most is ott volt és most is pont úgy kiabált, hajrá, gyerünk tovább. A fordíto előtt egy srác már sokadik kör óta bíztatott minden előtte elhaladót, de most különösen jól estek a szavai és magaménak éreztem. Már csak két kör, ennek mennie kell és ahogy ezt magamban ismételgettem, egészen felfrissülve egy gyorsabb sebességbe kapcsoltam, ami még engem is elképesztett. Úgy voltam vele, hogy itt minden hullámra fel kell ülni, hova tartalékoljak még az utolsó 10 km-en, meg hát igazából amúgy sincs mit. Szóval mentem és élveztem, hogy végre nem a gondolataimmal küzdök, hanem fel tudok nézni és élni, ahogyan a pálya szélén lévők tapsolnak, buzdítanak. Megint elértem a Rinya patak utáni emelkedőhöz, ahol R. Ferivel találkoztam. Ő leszálló hangulatban volt én meg pont felszállóban így próbáltam húzni magammal. Sajna ez nem sokáig sikerült. A ligetben már kezdett tova tűnni a hullámom, amit abból éreztem, hogy jöttek mögöttem és szólt is, jobbról jövök, de mire reagálni tudtam volna rá, addigra elment mellettem balról. Itt már  igyekeztem a lehető leghatékonyabbá tenni a mozgásom, amit ha most visszanéznék, biztosan jót derülnék rajta. Elérkezett az utolsó kör. A célegyenes mellett elhaladva az órára pilantva láttam, még van remény a 12:30-on belüli finishre és ez elkísért végig az utolsó körön. A ligetben utolért Mariann és váltottunk pár szót. Az elmúlt két órában szinte folyamatosan locsoltam a fejem vízzel, de gondoltam még utoljára megmosom az arcom, hisz csak nézzek ki valahogy a befutón. Mire kiszépítkeztem magam, addigra Mariann már 100-120m-re eltávolodott, pedig gondoltam felveszem a tempóját az utolsó szakaszra. Így összeszedtem minden maradék energiámat és elkezdtem felzárkózni, a fordító előtti szűk szakaszon sikerült is utolérnem, ahonnan én már a célegyenesre fordultam és hallottam a mondatot, amitől végig futott rajtam a hideg. Simon György Ironman! Kezemben a rózsa és átszakítom a célszallagot. Vége, megcsináltam! 

 

Egy régóta kergetett vágy beteljesült. Egy percig úgy igazán büszke is voltam magamra. Nem egészen két éve született egy elhatározás, ami akkor még nem volt konkrét, de egy éve már azzá vált. Ironman akarok lenni. Volt aki tudott róla és volt aki nem, többen tettek hozzá, még tudtukon kívül is és voltak páran akik el is kísértek ezen az úton. Belekerültem egy új világba, ahol valahogy másként zajlik az élet. Az Ultra című filmben hangzik el, hogy ha meg akarod ismerni magad, akkor kezdj el futni. Alá tudom támasztani! Aztán kezdj bele a triatlonba, és túl fogsz lépni azon, amit eddig megismertél magadról. 

 

Sok értéket sorolhatnék fel, amit adott az elmúlt időszak és biztosan egyszer a végére is érnék, de helyette csak titeket emellek ki, akikkel átéltem ezt a csodát, mert hisz Ti is egy csodák vagytok nekem Mariann, Emese és Gergő!

 

Bejelentkezés

Hozzászólások