datetime

Motiváció 2017

A nagyatádi kempingben 3:30-kor magamtól felébredek kb. 5 óra alvás után. Egész jól aludtam. Nincs értelme visszafeküdni, már úgyis csak vergődnék 4:00-ig. Így viszont van plusz fél órám, átgondolni mindent. Már 10x bepakoltam az úszó és a biciklis felszerelést, szükséges lehet egy tizenegyedik. Minden tiszta pára. Aggódva nézek ki a sötétbe, esik-e az eső vagy esett-e egyáltalán. Ha köd van, csúszhat a rajt egy akár két órát is. Nagyon nem szeretném. A kocsiban már bent van a bicikli, az legalább száraz. Jön a kötelező reggeli. Amúgy sem vagyok egy reggelizős fajta, pláne 4kor..., de most muszáj. Nutellás kenyér két szelet, fél liter víz. Próbálom benntartani. 5.00-kor indulás. A kempingben autósor a kijárat felé, aki nem a verseny miatt van itt, az is korán ébred. Elindulunk Gyékényes felé, követem a sort, 80 km/h, egy páran előznek, de miért? Mindkét vasúti átkelőnél piros lámpa. De így is kb. fél óra múlva Gyékényesen vagyok. A tó melletti parkoló már szépen kezd megtelni, és mindenfelé békaruhás emberek bicikliket tolnak. 6.40-ig van időm bedepózni. Elkezdem időben. Először a biciklit a sisakkal, beteszem a depóba, feliratom a rajtszámot a vállamra, mintha önkéntesként jelentkeznék a kivegzésre, ez az érzés van bennem. Vissza az autóhoz. 10 perc alatt felhámozom magamra a neoprént, és békaemberként állok kezemben a fehér zacskó, benne a biciklis felszerelés. Fejemen a sapka, nyakamban a szemüveg, lábamon az időmérő chip, vállamon egy doboz nivea, hogy ne dörzsölje a ruha úszásnál, minden megvan. Még meggondolhatom magam??? Elbúcsúzom a kísérőimtől, elindulok a víz felé. De jó annak, aki csak nézőként van itt, és elvezi a műsort. Én meg még fizetek is ezért, hogy hajnalban egy ködös bányatóba ugorjak. A tóparttól 20 méterre sorakoznak a fehér zacskók, a biciklis felszereléssel, sorrendben. 75 77 78 81 keresem a  helyemet, és utána sétálok tovább a víz irányába. A félelemtől már reszket a fogam. A gumiruha melegen tart, de mégis fázom, mintha lenyeltem volna egy zacskó jeget. Az idegtépő zene mégjobban kikészít, a rengeteg néző... Belátom, hogy innen már nincs visszaút, így a kérdés most már az, mit keresek én itt? Az első sírni akarás most tör rám. Ezek bizony örömkönnyek. Elvégre erre készülök egy éve. Rámköszön egy internetfórumos társ, 131-es, aki a hozzászólásaimat olvasta, képeimet látta, és most felismer sapkában békabőrben, ő is „elsőbálozó”. Mindjárt 6:50, már csak két perc, felszentel minket a pap, aki térdig gázol ruhástul a vízbe, mindjárt kezdik a végső visszaszámlálást, és a vangelis megszólal, majd az agyu, és futás. A 20 piros sapkás (élmezőny) mögött nem sokkal rajtolok, mélyül, mélyül, mindjárt vízre kell szállni, és úszunk a köd irányába. A víz alatti csend megnyugtató. Karok csapkodnak, habzik a víz, mindenki keresi a helyét, a tempómat nem tudom felmérni, úszom a tömeggel. Néha felnézek, de semmit se látok, így nincs értelme, bízom a legelsőben, hogy jó irányba halad. 3800 méter. 1:05 kürül tervezem, de a neoprén javíthat is. Most inkább úgy érzem csak ússzam le, legyek rajta túl, teljesen mindegy az idő. A lényeg, hogy épségben kiszálljak a tömegből, hogy ne szúrjon az oldalam, hogy ne menjen túl magasra a pulzus. Úszunk tovább, és kisüt a nap, a köd, mintha magunk előtt tolnánk egyszerre elszáll. A fordítóknál mindig keresztbeúszik egymáson egy-két ember. Eddig még nem nyeltem vizet, pedig talán nem ártana. Jó lenne már most elkezdeni a frissítést, de bármilyen szép tiszta a gyékényesi bányató vize, én szánt szándékkal képtelen vagyok inni belőle. Bízom benne majd valaki a számba csap egy adagot véletlenül. Ez már az első körben meg is történik párszor. És most tanultam meg, hogy a vizet, úgy tudja az ember nem félrenyelni, hogy direkt lenyeli. Így biztos nem lesz köhögés belőle, és gond nélkül lehet tovább úszni. 07:15. Közeledik az első 1800 méter vége, már hallok valami hangos bemondóban kiabáló embert, hiába nézek fel, nem látok semmit. Most érzem, a kezem talajt fog, hopp felállni, futás. Futok be a kapun, megkerülöm a rajtot, kiabálnak a drukkolók, anyu rámüvölt a hátam mögül, megfordulok, hogy kerül ide, azt hittem csak Nagyatádon találkozom vele, futok tovább a folyóson, és mehet a következő kör, a kavics nagyon szúrja a talpam, inkább gyorsan ugrom és folytatom az úszást. Keresem az emberemet, akinek a lábvizén tudok tájékozódni a következő körön. Ránézek az órára és látom nagyon jó az időm, nem is igazán értem, mert a pulzusom nem túl magas, úgy éreztem, lassú a tempó, erre 28.19-cel az elsők között fordulok. Ekkor már tudom, hogy kemény feladat vár rám a biciklin, el kell magam mellett engedni akár száz embert is, és maradni a saját tempómban. A második kör úszás méghamarabb telik el, egyre jobb a víz, és a neoprénnel, amit Bánkuti Attila barátomnak köszönhetek, egyáltalán nem fázom, akár egy harmadik kört is úszom, ha kell, de ennek inkább az az oka, hogy nem akarok kijönni a vízből, mert tudom, mi vár rám. Fél óra után megint talajt fog a kezem, felegyenesedem, és próbálom a niveába áztatott tépőzárat kinyitni a hátamon, és levedleni a neoprént menet közben. 59perc 10másodperccel 26-ként jövök ki a vízből. Felkapom a 79-es számú zacskót és rohanok az öltözősátorba, ahol mindenki arról beszél, hogy milyen jól sikerült az úszás. Ezek szerint nagyon elöl vagyok a mezőnyben. A zacskóban sorban egymás után jönnek a felszerelések: törülköző, biciklisgatya, pulzusmérő szíj, poló, zokni, bicikliscipő, rajtszám, fejkendő, napszemüveg. A sorrend tökéletes, rengetegszer átgondolt depózás. Felöltözöm, és indulok ki a sátorból a számból kilógó mars-sal. Keresem a biciklim. Pont a sövény mellett van, ott már sorakoznak a drukkolóim, és kiabálnak mindenfélét, nem igazán figyelek. Megpróbálok nyugodt maradni, felveszem a sisakom, és még utoljára rászánok egy 10 másodpercet, végignézem a biciklimet, hogy minden megvan-e. Elindulok kifelé a depóból. Ránéznek a bringára, megrángatják a fejemen a sisakot, és már indulhatok is. Nagy szerencse, hogy ebben a pillanatban nem volt időm arra gondolni, hogy most 180km-nek vágok neki. Végigtekerek Gyékényesen, nagyon jó érzés. 97-ben voltam itt utoljára edzőtáborban. Tudtam, hogy az első fél órában magas pulzusra számíthatok, és ez meg is van. Inkább 140, mint 130, és nem nagyon akar visszamászni. Felhívom anyut a biciklin ülve mobilon, ő van legelöl a névsorban, és megkérdezem, milyen lett az úszás, hol vagyok a mezőnyben, beszámolok a pulzusproblémáról. 33km-nél tartok, amikor jön az első holtpont. Ugyanis úgy érzem, le akarok szállni. Elegem van. Máris? Mi ez??? Ránézek az órákra és az útra, egyértelmű a helyzet, gumi út (enyhe emelkedő), 150-es pulzus, 30 körüli tempó. Na elég legyen! Ezért edzettem egész nyáron, és terveztem meg lépésről lépésre mindent, hogy most hirtelen felborítsam? Így nem fogok célba érni. Visszavettem a tempóból, persze le is lassultam 24-re, de nem érdekelt, csak az, hogy most már jobban érzem magam. A mellettem elszáguldó biciklistákra, nem úgy tekintek, mint nálam jobb kerekezők, hanem mint nálam rosszabb úszok, és így máris kevésbe zavarnak. Engem csak egy dolog érdekel: be kell érni Nagyatádra. Még 35km. Enni még tudok, azzal nincs gond. Bármit eszem, utána vízzel hígítok, ahogy elő van írva. Két evés között izotóniás gatorade-t iszom végig. Kb. óránként beviszek másfél liter folyadékot. Ugyan nincs kánikula, de mivel a kiszáradás következményeit pár hete megtapasztaltam, így inkább folytatom az intenzív folyadékpótlást, noha ez félóránkénti megállásra kényszerít. Pulzus 140 körül (lehetne jobb), semmim nem fáj, a gyomrom jó, tele vagyok vízzel, eddig mindent megettem, ami el volt tervezve. Lehet, hogy célba érek? Lehet, hogy ma ájronmen leszek? Soha nem értettem, az emberek, miért sírnak esküvőkön, vagy gyerekszületéskor, az örömkönny fogalma eddig ismeretlen volt számomra. De, amikor egy-egy pillanatra elképzeltem, hogy ma célba érek, sírás kezdett fojtogatni. Így aztán a bicikli első felében már tudtam, hogy, megérte egész nyáron küzdeni, már most látom ennek a versenynek a hangulatát, amiről csak meséltek eddig. Egy egész éves lelki és több hónapos fizikai felkészülés az, ami itt ma megmérettetik. Többórás monoton edzések a kánikulában, 90 hosszok az uszodában, tudományos információgyűjtés, minden, ami ironman, és az állandó visszaszámlálás augusztus 26-ig. Mindez teljesen egyedül, itt vagyok szabadős sportolóként, és most egy pillanatra úgy érzem sikerülhet! Tekerek tovább Nagyatád felé, a frissítőállomásoknál megállok. Teletöltöm a kormánykulacsot vízzel, és lecserélem a kulacsomat egy gatorade-esre. Nagyon kell figyelnem, hogy a térdfájásom ne jöjjön elő. Megoldás: pörgetve tekerés, nem taposni a pedált izomból. Persze ez az emelkedőkön nehéz. Közeledem Nagyatádhoz, itt már szurkolókkal találkozom. Beérkezem a fordítóba, végig sorakoznak az emberek az út két oldalán, begurulók a frissítőállomáshoz, már vár a család, kezdődik a tankolás: szendvics, banán, csoki. A számba kapott szőlőcukor ízében visszacseng a hajnalban a vállamra kent NIVEA, indulok az első 35km-es bringás körre. Csak ezen legyek túl és a második után már a harmadik jön, ami már az utolsó. Csak ezen legyek túl ezen az elsőn. Az időjárás rendben van, sok a felhő, a szél gyenge. Megyek, mint a gép, a gondolatok ismétlik egymást, a kedvem semleges. Az ötvöskónyi-beleg kitérőnél a cigánygyerekek sírnak a kulacsom után, de a csokit se vetnék meg. Ha defektem lesz, kapnak egy lukas belsőt tőlem, de a gatorade-met nem adom, noha már a 8. megállásnál tartok. Talán vissza kéne venni a folyadékbevitelből? Na majd a következő körnél megkérdezem, hány fok van, és ha nincs túl meleg, akkor csökkentek az adagon. 90. km-nél tartok. Olyan, mintha most érkeznék Budapestről a Balatonra. Csak még vissza is kell tekerni. Menni fog? Még nem tudom, a maximum eddig letekert, az 120 km volt, de mindig bíztam a versenyláz adta plusz energiákban. Na jó, inkább nem nézem a km-órát, maradok a pulzus figyelésénél. A banán és a csoki az még lement, de hogy fogom legyűrni ezt a szendvicset??? Vissza mégse vihetem Nagyatádra? Akkor a Bánkuti kinyír! Na jó, nézzük. Előveszem és megpróbálom nagyon lassan megenni. Kis harapások. DE NEM VAGYOK ÉHES, ÉRTSÉTEK MÁR MEG! Milyen hülyeség, úgy enni, hogy nem vagyok éhes! Mi értelme??? Eszembe jut a tegnapi előadás, az ironmanen a bicikli közben már a futáson kell gondolkozni, és a futásra feltölteni magunkat energiával. Futás közben már nem lesz evés. Elkezdem legyűrni a szendvicset. Már szájban hígítom vízzel, hátha úgy könnyebb lenyelni. Volt olyan falat, amit 2-3 percig utaztattam a számban. A lényeg, hogy a Nagyatád tábláig legyűrjem a szendvicset. Elhatározom, hogy, ha most “jó leszek”, és megeszem az egészet, akkor a következő körben a negyedét eldobom. Ez erősen motivál, lent is van a szendvics. Beérek Nagyatádra, felkapom a következő ellenségemet (szendvics 4.), egy banánt és egy csokit. Nagyon unom már a snickerst. Hogy unhatják a kísérőim ezt az egészet. Egy-másfél óránként felbukkanok 1 percre, meredt pofával bepakolom a kajáimat, megtöltöm a kulacsokat, és eltűnök. A felkészülések alatt azt gondoltam, hogy majd a versenyen viccelődni fogok és jópofizni, de 140-145-ös pulzusnál, épp elvan az ember, viccelődni már nem tud. Második kör bringa. Ha ezen túl leszek, akkor már az utolsó az már egész más, hiszen az az utolsó. Akkor már egész más lesz a hangulat. Csak ezen legyek túl. Ebben a körben fogom átlépni az eddigi leghosszabb 120km-es távomat. Ez a kör tart 110km-től 145-ig. A cigánygyerekek egyre lelkesebbek, én mivel meghallottam, hogy 28 fok van, én bizony nem adom a gatorade-t. Iszom, iszom, iszom! Kb. 124. kmnél tartok, amikor lenézek a kormányra és látom, hogy a km-órán vércseppek vannak . Úristen, ez csak a fejemből jöhet. Mi lehet ez? Pár km múlva vettem észre, hogy csak az egyik újjam vérzik valamiért, nem igazán törődöm vele, ennél sokkal jobban érdekel, hogy a biciklisgatya kezd dörzsölni. Hát igen, szóval a 120-as álomhatárt átlépve jönnek elő azok a problémák, amikkel még nem találkoztam eddig, ezért kellett volna legalább egy nagyobb biciklizést beiktatnom. Vajon mi jön még? Következő frissítésnél mindenképp krémezni kell. Még mindig a számban a NIVEA íze. Banánon túl vagyunk, az a legegyszerűbb, most már a csoki se kell igazán, hát, ha még a szendvicsre gondolok, akkor végképp elképzelni sem tudom, hogy fogom legyűrni. Egyáltalán nem vagyok éhes. A nadrág egyre jobban dörzsöl, már enyhe terpeszben tekerek, ami viszont a térdemnek nem tesz jót hosszú távon, most már a gépzsír is megfelelne, lehet, hogy hátranyúlok a lánchoz. Jók ezek a felmerülő problémák, mert addig is van mind gondolkozni, megy vele az idő, és már indulok is újra Nagyatád felé vissza. A szél egészen feltámadt, és ez pont hátulról fúj! Felülök a nyeregben, kiegyenesítem a hátam, hagyom hadd fújjon, Szebeni úrnak köszönök, jelzem: “Ez nekem fúj!”, Ő pedig kínlódva tolja a szembeszelet maga előtt. Nekem se könnyebb a helyzetem: még 10km Nagyatád, és itt vigyorog rám egy szendvics. És bár se éhes, se szomjas nem vagyok és a gyomrom is jól viselkedik, ezt bizony nem vihetem vissza. Essünk neki. Csak a háromnegyedét kell megennem, és a következő körben már csak egy felet fogok. De ezt a Bánkuti-nak nem árulom el sose. A 14. megálláson is túl vagyok, ez kicsit aggasztó, nagy lesz a sóveszteség. Beérek nagyatádra 3. alkalommal. Felveszem az utolsó csomag kaját, anyu beletöm valami gyümölcslevet is a biciklistáskámba, nem tűnik rossz ötletnek. Nekivágok a harmadik körnek. Az utolsó körnek. Biztos van, aki már fut, és biztos senki se úszik már, de kit érdekel. Valahogy most érzem azt, teljesen gépiesen csinálok már mindent. Megyek egyik ponttól a másikig, eszem, amit ennem kell, és a teljesítés gondolatától mindig sírnom kell. A szél meghozta az esőt. Ázom. De hát utolsó kör bringán, ez már nem érdekel. Elköszönök minden frissítőállomáson a segítőktől, akik jó futást kívánnak, és már fejben nagyon az utolsó műsorszámnál tartok. ÉN EZEK UTÁN EGY MARATONT? Hát nem elég az, hogy letekerek 180km-t? Hiszen ez már önmagában hatalmas táv, pláne, hogy előtte leúsztam majdnem 4 km-t. Maratont? ÉN??? Életemben nem futottam még maratont. Na jó persze, futottam pár félmaratont az elmúlt hónapokban, és egész jó érzéssel fejeztem be, de kettőt??? Ez után??? Na jó, inkább ne gondoljunk erre! Cigánygyerekek megkapják a gatorade-t, megeszem a fél szendvicset, a másik felét bevágom az erdőbe az élővilágnak, és irány Nagyatád. Kicsit ázottan érkezem meg, leadom a biciklit a rendezőknek, sétálok az öltöző felé. Igen, sétálok. Eszembe se jut futni. A lábaim működnek, a gyomrom jó, hát, végülis, jól van kezdjünk el futni, aztán majd meglátjuk mi lesz. Indulás. Egy maraton? Az sok. 42km? Az sok. 6db 7km-es kör Nagyatád belvárosában? Az semmi!!! Gyerünk! Szép lassan. Többször mondták már, hogy nagyon nehéz nem elrohanni a futás elejét, mert a bicikli után nagyon lassúnak tűnik a futótempó. Elrohanni??? Na ne! Hova sietnék én? Bár ahogy a többieket elnézem, nem is olyan gyenge a tempó. De ők biztos váltósok és csak egy kört futnak. Nem is igazán érdekel. Fussunk egy 5 órás maratont! A nap nem süt, az eső hűt, egy cipőcserére szükség lehet, de napszúrás vagy kiszáradás nem fenyeget. Leginkább dinnyével frissítek, inni csak néha-néha. A felkészülés alatt sokszor gondolkoztam, vajon a verseny mely szakaszán fogok kiszólni a kísérőknek, hogy “meglesz”? Azt gondoltam, valahol a negyedik futókörön. Nem. Most! Már most úgy érzem, ezzel a futótempóval engem nem állít meg semmi. A gyomrom jó, ezért a kedvem is, nem fáj semmim, mi baj lehet? Egyre nehezebb kerülgetni a pocsolyákat, az eső pedig szakad. Második kör.  Kezd cuppogni a lábam, az eső pedig lankad, ebből cipőcsere lesz a fordítónál. Pulzus 145 és most már meg se mozdul. Rossz az óra? Nem, egyszerűen csak 10. órája vagyok mozgásban. A szervezet feladta a küzdelmet, már nem próbál meg időről időre megállásra kényszeríteni. Harmadik kör. Mindjárt a felénél leszek. Úgy képzeltem a maraton két felmáratonból áll. Hát, inkább három. A cípőcsere sokat segített, de az eső újra rákezd, most már kezd mindenem fájni. Azzal pedig elég nehéz bíztatni magam, hogy már csak két és fél óra van hátra. Sötétedik. Egyre fogynak az emberek a pályáról. A fordítónál már a 4. karkötőt kapom. Kezdődik a kínszenvés. Nos, ahogy mondják, azzal kb. egyetértek. Az ájronmen egy félmaraton, amire a bemelegítés 4km úszás, 180 bicikli és 20km futás. A 20. km-nél mintha kattant volna valami, elkezdődött a szenvedés. Innentől már minden fejben dől el. A feladás gondolata egy percre sem fordul meg a fejemben, de egyre inkább be kell látnom, még több óra szenvedés van előttem. Deréktól lefelé most már mindenem fáj. A folyadékszintem még mindig nagyon jó, lassan a 20. megállásnál tartok, minden körben kétszer látogatom a TOI-TOI-t. Azt számolgatom, hány liternél tarthatok, kb. 15 litert ittam reggel óta. És, hát nem igazán beszélhetünk kánikuláról. Ötödik kör. A legnehezebb kör. Utólagos elmesélésekből tudom, hogy ekkor már nem igazán lehetett rámismerni. Üveges tekintettel néztem az aszfaltot, és kb. azonos tempóban haladtam azzal, aki sétált. De én elhatároztam a verseny előtt egy héttel, hogy nem fogok sétálni. Nem maratont sétálni jöttem, hanem maratont futni. Utolsó kör. Azt hittem ezt majd nevetve futom. De nem. Egyre nehezebb. Bánkuti rémülten látja, ahogy a sötétben bóklászom, és az utolsó körön kísér, és közben belém erőszakol két power gélt, nehogy a legvégén még összetalálkozzam a kalapácsos emberrel. Mosolyogva futok a cél felé. Nem akarom, hogy vége legyen. Már úgy megszoktam. Mozogni is alig bírok, de hadd fussak még egy kört. Mint az Egri csillagok végén, amin úgy kellett magam keresztül küzdeni, de az utolsó oldalon meg sajnáltam, hogy vége. Meghallom a Kincs, ami nincs zenéjét, na ezt biztos direkt nekem kérték. Még egy-két lépés, és nekifutok a szalagnak. 13:46 este fél 9. Szeretet fogad, mindenki kiabál. Ájronmen lettél! Na itt majdnem elsírtam magam, nagyon nehéz volt megállni, csak úgy ziháltam, de nem a futás miatt. Sáthy Pista bá gratulál, Kremi gratulál, én majdnem sírok. Aztán hirtelen rámtör a remegés, fázás, irány a termálfürdő! Ezen a napon este fél 9 után nem sokkal egy újabb verseny kezdődött. A legyek-e ismét ájronmen. Legyek-e jövőre is ájronmen. Vagy ne legyek? Vagy csak egyszer lehet igazán ilyen érezni? Ez a verseny fejben fog eldőlni. Azt hittem csak másnap kezdek majd ilyeneken gondolkozni, de már most ezen jár az eszem. Megfertőződtem? Én is? Mint a többiek? Kell ez nekem? Nem tudom…, aki megérzi, milyen Nagyatádon sírva célba érni, az nehezen mond le erről az érzésről.

 

kerdesek? kreacsik@freemail.hu

Hozzászólások

No Avatar
RE-herrgyula on h, 2009-12-14 18:10

Köszi, hogy megosztottad mindannyiunkkal a beszámolódat. Aki csak olvassa, már az félig megfertöződik...

Gratulálok !

Gyula

No Avatar
RE-m8 on cs, 2009-12-17 00:26

No Avatar
RE-m8 on cs, 2009-12-17 00:28

 sokszázan...

Bejelentkezés

Hozzászólások