az Ironman egy ünnep

Kezdjük az elején. 2011. nyarán 15 év kézilabda után kezdett érdekelni az Ironman. Az elején csak olvasgattam róla, nézegettem a beszámolókat, segédanyagokat, videókat, hogy tudjam, mivel is állok szemben. Aztán elhatároztam. Elkezdtem mondogatni az ismerősöknek, akik közül meglepően sokan fogadták inkább pozitívan, mint kétkedve, őrültnek titulálva...Aztán nekiugrottam. Szerkesztettem egy kb. edzéstervet (legalábbis valami olyasmit), nyilván az elérhető anyagokból. És mint egy igazi kos, ész nélkül elkezdtem futni, meg tekerni. Sokat, értelmetlenül. Persze, 1 hónap után a dokinál kötöttem ki, mert fájt a talpam és a térdem, gondoltam, hogy nem lesz ez így jó...Szerencsére komoly gond nem volt, talpbetéttel és egy kis pihenéssel minden megoldódott.

Szeptember vége lehetett, amikor egy kedves munkatársam lehívott egy spinning terembe. A mai napig áldom érte, a következőképp nézett ki az első sor:

Dinya Illés (7x), Cseke Karcsi (11x), Mindum Karcsi (5x) és Kiss Gábor (2x). És akkor a váltóban teljesítőket még nem is említettem....

Függetlenül attól, hogy gondolom jónéhány "nagypofájú" fiatallal találkoztak már, a legnagyobb szeretettel és figyelemmel fogadtak (be), ebbe a különleges csapatba, ami a pécsi Fittbike SE.

Utólag azt mondom, hogy ha "csak" ennyi hozadéka lett volna ennek az évnek, már megérte. De ennél én sokkal többet kaptam. Hitet, önbizalmat, kitartást, egy utat, ami önmagabán is élmény, és rengeteg olyan emberi gesztust, barátságot, ami ebben a világban talán mindennél többet ér.

Nem untatnék senkit a felkészüléssel, megvoltak a mérföldkövek szép sorban (maraton, Pelso, úszások, keresztedzések), így azon a júliusi hétvégén magabiztosan, a megmérettetést várva, de kellő félsszel indultam el életem első Ironmanjén.
Az úszástól csak a hideg miatt féltem (volna), 1x már majdnem belefagytam egy Balatonátúszásba, ehhez képest itt semmi gond nem volt, kényelmesen, boldogan jöttem ki a vízből (1:32).

A bicikli első felét pörgettem, szépen haladtam. Az első kiskörben kezdtem el visszavenni, mert úgy éreztem, hogy a legnagyobb hiba, amit elkövethetek, ha "megölöm magam" a bringán. Ennek megfelelően fokozatosan vettem vissza bicajon, 6:50 körüli idővel mosolyogva (és sajgó fenékkel:) mentem depózni. Szerencsére a futásra hamar átállt a lábam, így egyenletes (nem épp gyors) tempóban sikerült a maraton is (5:19). A befutóm és egyáltalán a verseny örök emlék marad.

Itt viszont szeretném megemlíteni a frissítés fontosságát. Nálam két öcsém vállalta, hogy ezt a nem egyszerű segítséget megadja a verseny során. Előre megbeszéltünk mindent, és azt gondolom, szinte tökéletesen működött is, ha valami mégsem, az nem rajtuk múlott. Nem volt eléhezés, megzuhanás, sőt a célban sem voltam teljesen kimerült.

Persze, nem egyéni csúcsra mentem. Talán bennem maradt x perc. DE. teljesítettem, és jövőre már megkűzdök a tavalyi énemmel is. Az idei megverte akit meg kellett:)

Antal Zoltán (1x)