Ironman - egy anya szemszögéből...

Az anyák elfogultak. Az a „dolguk”. Úton-útfélen mesélik csemetéik sikereit, mutogatják a „csodaszép csodagyerekek” fényképeit, még a kis teljesítményüket is fényévnyire nagyítva... Na, meg az anyák aggódósak is. Aggódnak, mert soha nem elég meleg a pulóver, a sál, kimelegszel, bemelegszel, megfázol, egyél drága kisfiam, de ne igyál, vigyázz magadra és vezess óvatosan, ha odaérsz, azonnal telefonálj, ne menj diszkóba, neeee ... Ha jól meggondolom, én mindkét kategóriába bőven beleférek. Ezért is volt rettenetes dilemma eldöntenem, hogy a legújabb őrültségén - Ironman -Vasember, országos, hosszú távú triatlon bajnokság, amely áll: 3,8 km úszás, 180 km kerékpározás és 42,195 km futásból, ráadásul „egyszusszra” - részt vegyek-e? Nézzem-e végig, hogy esik össze, teszik mentőautóba (erre már ugyanis volt példa!) egy szem fiamat, vagy itthon, a boldog tudatlanság állapotában, a képzeletemre hagyatkozva rágjam tövig a körmeimet? Egy „Ironman-anyuka”, aki maga is átment ilyen megpróbáltatáson győzött meg arról, hogy - egy életem egy halálom - nézzem végig ezt a kétes kimenetelű vesszőfutást. Ezek a számok ugyanis lebénítottak, sehogy sem tudtam mit kezdeni velük. Még a gondolat is iszonyattal töltött el, mi történne, ha hirtelen el kellene futnom a falu végéig... Ilyen alapon el sem tudtam képzelni, hogy létezik ember - leginkább a „Jani” -, aki ezt maradandó károsodás nélkül végig tudja csinálni. Mint utóbb bebizonyosodott, létezik, ilyenek vannak, nem is kevesen. E döntésem után már nem sokat tépelődhettem, hiszen a Veszedelmes Nagy Nap, kettőezertizenegyjúliusharmincadika gyorsan közeledett. Hogy a tett helyszínén ne legyek haszontalan - és ha már segíteni nem tudok, legalább ne ártsak - a magam módján elterveztem, mivel is tudok e heroikus küzdelemhez hozzájárulni. Viszonylag hamar kitaláltam, így első gondolatomat rögvest tett is követte. Úgy gondoltam, erre a nagy erőbevetésre jól jön a hatalmasra sikeredett házikenyérből lekanyarított szeletek közé tett frissen sült rántott hús, zöldségekkel, majonézzel megtetézve! Meg is töltöttem a nagy hűtőtáskát - még egy kis süti is belefért - biztos, ami biztos, legyen kalória! Én, oktalan akkor még nem tudtam azt, hogy itt nem majális, vagy falusi lakodalom, netán hétvégi piknik, hanem egy kőkemény, edzéstervvel és profi segítőkkel felvértezett komoly verseny lesz. Eszembe sem jutott - hiszen folyton az együgyű aggodalmaimmal voltam elfoglalva -, hogy nem a jó, magyaros, gyomrot megfekvő, szundikálásra, sziesztára ingerlő, az anyai szív és konyha által összeállított falatokra, hanem kapszulákból, dobozokból adagolt, grammra kiszámított nyomelemekre, vitaminokra, zselékre, percre időzített „táplálékokra” és löttyökre lesz szükség. Csak úgy megjegyzem: ennek ellenére fáradozásom nem veszett kárba, a hűtőtáska egy kettőre kiürült... Andrással - Barát, Tesó, Sport- és Segítőtárs - együtt mentünk Gyékényesre, ahol az első erőpróba, az úszás várt a versenyzőkre. A verseny Vangelis közismert zenéjére, a vízben ornátusban álló pap áldására és ágyúszóra - szó szerint isten nevében - kezdődött el. Lenyűgöző látvány volt a több mint négyszáz „békaember” vízbe rohanása, csobbanása. Gyorsan eltelt az első kör, a második is, szinte észrevétlenül fejeződött be a verseny első szakasza. Jani jókedvűen, nagyon jó idővel száll ki a vízből. Fényképezőgép a kezemben, katt! Ugyan a huszonhárom fokos víztől egy kicsit lila a szája, de sebaj, az a lényeg, hogy él! Erre a nem várt pozitív fordulatra már a kezem sem remeg annyira, az objektív mögül még egy erőltetett, de biztatásnak szánt mosolyra is futja. Hogy milyen csodálatos is az életösztön, a reménykedés képessége! E kis nyúlfarknyi siker után máris az agyamba fészkelt az irracionális kérdés: még az is lehet, hogy ezt a napot simán túlélem? Na, csak ne hamarkodjuk el, a feketeleves még hátravan, s a feltoluló borús gondolatok ismét szaporább ütemre kapcsolták az amúgy is kalimpáló szívemet. Alig felocsúdtam, már jött a következő megpróbáltatás, a 180 kilométer kerékpározás. Irány Nagyatád. A versenyzők hozzátartozói a „főhadiszálláson”, a strand körül táborozhattak le. Úgy néztünk ki, mint annak idején a „jugó” tengerparton a sok-sok, kempingfőzővel felszerelkezett, konzerveket melegítő turisták. Minden képzeletet felülmúló felszerelések, alkalmi árnyékolók, levegővel fölfújt fotelek, mini hűtők és rafinált kötyörék tették kényelmessé és elviselhetővé a várakozást. Itt-ott finom illatok terjengtek, mellettünk jó kedvű társaság alkalmi „tűzhelyen” leveseket főzött, mások sütögettek, de mi is gyakran nyitogattuk a hűtőtáska tetejét. Beszélgettünk, sztoriztunk, vártuk a versenyzőinket, így viszonylag hamar telt az idő. András, a Tesó az addig teljesített idők alapján óra nélkül is tudta, hogy Jani mikor bukkan fel, mikorra kell „lereszelni” a koncentrátumot rejtő ampulla tetejét, ugrásra készen tartani a felturbózott vizet, magam részéről a fényképezőgépet azért, hogy abban a néhány másodpercben minden rendben legyen, megadjuk a testnek, a léleknek mindazt, amire e küzdéshez valóban szüksége van. Mi ezért voltunk ott. Szinte észrevétlenül „átálltam”. Azon kaptam magam, hogy nem vizionálok szirénázó mentőautót, nem kételkedem abban, hogy a következő órában is ereje teljében bukkan majd fel a fordulóban. Már természetesnek vettem, hogy a kerékpározással nincs vége, hátra van még a „gyilkos”, a maratoni futás. Megvan a száznyolcvan kilométer is, kerékpár a depóban, gyors átöltözés, jön a végkifejlet, a 42 kilométer. Bizakodom, mert ez az erős oldala, nagy baj talán már nem lehet. Közben alkonyodik, sűrű viharfelhők gyülekeznek, kisvártatva az eső is elered. Egyre több az elgyötört arc, van, aki padlót is fog, kiszáll, nem bírja tovább. A mentősök, orvosok is dolgoznak... Mi meg számoljuk a köröket. Egyre lassabban megy az idő. Mint annak idején a katonaságnál, vágjuk a képzeletbeli centimétert... Csak most már ne legyen semmi baj! A méregdrága, állítólag vízhatlan, márkás esőkabátom eközben annak rendje-módja szerint átázik, ahogy mondani szokás: csontig hatol a dunsztos, hideg pára, nedvesség. De ez mit sem számít, hiszen karnyújtásnyira a győzelem. És végre eljött az utolsó kör utolsó perce. Szinte hihetetlen, de még most is harmonikus és energikus mozdulatokkal tűnik fel a kanyarban. Buzdításomra András megfogja a kezét, hogy együtt fussanak be. Így látom jónak, ugyanis a Tesó nélkül ez nem sikerülhetett volna... Ünneplés, ováció, fényképezés! Én dőre, a nagy megkönnyebbülés után azt hittem, hogy ezzel vége is. Jönnek a békés, „öreguras” hétköznapok, séta a cserkúti tó körül, maximum egy könnyű Jakab hegyi túra a nyugdíjasklubbal, de mint mindig, most is tévedtem. Budapest-Maraton szeptemberben. Túléltük. Hőségben, hóban, jégben edzések, készülődés nemzetközi megmérettetésre és a „terep százra”, meg még azokra, amikről én - hál’ istennek - nem is tudok. Majd kapom kiskanállal, mint az engedetlen gyerek a ricinust. Így a vége felé azonban csak-csak feltettem magamban a kérdést: miről is szólt ez nap? A szorgalomról. A kitartásról. Az emberi szervezet csodálatos teljesítőképességéről. A sport nagyszerűségéről és tiszteletéről. Az őszinte, áldozatra képes barátságról. A bizalomról, a segítő szándékról, az elfogadásról, amit a szülőnek feltétel nélkül adnia kell. Krómy Gábor - amúgy mifelénk csak Jani - az első hosszú távú triatlon versenyén a középmezőnyben végzett. Tizenhárom óra, harminchét perc, nyolc másodperc. Elfogultság ide, vagy oda, talán ez volt életem egyik legszebb napja. Felemelő érzés volt téged így látni - ezért is büszke vagyok rád!  

-Sigora Irma-