Live 1500km-ről

EXtremeMan Nagyatád 2013. július 27. Beszámoló. Előre bocsátom kicsit más jellegű mint az átlag, nem lesz benne szó gélekről, kidörzsölt lábfejről, stb.    Szóval ülök 1500 km-re Nagyatádtól Hollandiában a képernyő előtt a Live közvetítést nézve és úgy érzem hogy írnom kell. Írnom az én atádi élményeimről. Minden magyar vasembernek van egy saját sztorija. Minden magyar vasembernek sokat ad(ott) Nagyatád. Nekem talán(?) még többet...   2005-re kell visszamennem, 21 éves voltam. 4 éves korom óta sportrajongó (nem túlzok, bármilyen hülyén is hangzik, erről a szétszakadt olimpiai videófelvételek tanúskodnak). Gyerekkorom óta sportoltam hobbyszinten, de nem voltam tehetséges, a versenyszintű sportolás soha nem került képbe. Engem még a városi úszószakosztály sem választott be, hogy naponta járhassak edzeni :) Sokkal inkább sporttörténettel foglalkoztam és megcéloztam pár egyetemet közgazdász-sportmenedzsment vonalon.   De valahogy valamikor valami „bekattant”. Valamiért megfogott az Ironman. A triatlon nem érdekelt (nem is igazán tudtam eszik-e vagy isszák), de az Ironmant a teljesítőképesség határának tartottam. És akkor kb 18 évesen azt gondoltam, nekem ezt egyszer meg kell csinálnom. Az úszás semmi, azt bármikor. Bringázni nem olyan bonyolult, végülis csak ülni kell. Csak nincs biciklim. Futni 42kmt? Azt nem lehet megcsinálni, csak az „ilyen Kropkó féle űrlényeknek”.   Szóval ezen gondolatmenet után beneveztem a 2003as Budapest maratonra. Fél órás futásokkal „edzettem” rá. Úszásból a heti 6-8 óra egész nyáron megvolt. Előtte a félmaratont is leküzdöttem. Apukám a rádiós híradásokból értesül a maraton napján délben, hogy éppen milyen verseny van Budapesten. Azt tudta, hogy futni ment a gyerek, de mi az hogy maratont fut? Megőrült?! De megcsináltam, igaz 5 óra feletti idővel. Innentől elérhető távolságba került az az IM dolog.   2005ben már elindulhattam. Akkor menjünk. Arról hogy milyen egy triatlonos edzésterv, hogy is kellene készülni, fogalmam sem volt. Bringát kellett szerezni 1 hónappal a verseny előtt. Egy Csepel montit sikerült megvenni, egész jó áron mert a pirosat olcsóbban vágták hozzánk (azóta is bringagyűjteményem becses darabja). Azt nem is gondoltam, hogy ezen a versenyen meg úgy a triatlonban általában országútival indulnak emberek. Hiába tudtam kivülről Keleti Ágnes összes versenyeredményét pl, valahogy a triatlon nem ért el annyira a közönséghez akkor mint sok más sportág. Írtam emailt a szervezőknek is, hogy hogyan kell értelmezni a szintet a bringapályán, mik azok a számok ott, mert elég magasak innen az Alföldről nézve. Készültem ám keményen ;)   Szóval bringát vettem, mentem is vele egyszer 60kmt meg párszor 1 órát. Emellett úszócuccom az úgy alapból volt, meg egy aerobik térdgatyám, sporttopom, meg egy fehér trikóm. Ja és egy kínai piacos „Nike” cipőm. SPD? Szar cipő tönkrevághatja a lábam? Na ezekről akkor még nem hallottam…   Kiskunfélegyházáról vonattal mentem Atádra. 6 óra, 3 átszállás. Szülőknek egy kikötése volt: vasárnap kora délutánra legyek otthon, mert anyu szülinapját ünnepeltük. Leértem Atádra. 1 db embert ismertem, a „felbújtómat”, Gábort Pécsről, aki a 2004es maratonon mesélt arról, hogy Magyarországon is van ilyen verseny. Koleszos szobatársaim nem akarták elhinni pénteken hogy én egyéniben indulok (először csak a bringát látták a szobában, már az maradandó sokk volt nekik, hát amikor a kiscsajt is meglátták hozzá). Másnap este Pilóta kekszet eszegettem a folyosón (másom nem volt) földöntúli mosollyal a képemen, mikor hazaértek. Utána már nem kérdeztek többet :) Vasárnap reggel 6kor felpattantam a bringára és mentem a vonathoz. Délre hazaértem. Közben egyszer majdnem elájultam mert akkor már 3 napja nem ettem rendes ennivalót. Egyet bántam meg így visszanézve: nem lehettem ott az eredményhirdetésen.   Igen, Ironman lettem. Ugyan lassú voltam, 14:05re értem be, de rohadtul nem érdekelt. Persze legfiatalabbként, közel nulla edzéssel produkáltam ezt.   Innen nem volt megállás…ismerős a történet gondolom elég sokunknak. Első IMem után már kicsit komolyabban vettem a felkészülést, bár a mai tapasztalatommal azt tudom mondani, csak 2009-től készülök szisztematikusan.   2006: először jöttek velem a szüleim, és innentől már ők is tudták, hogy mi is ez a teljesítmény (azóta nem lehet őket otthon tartani). 2007: végre a dobogón is állhattam, hiszen leigazoltam nyár elején, és U23ban 3. lettem. 2008: keserű tapasztalat, suli és meló kombinációja mellett az embernek kevés ideje van készülni - na azóta rájöttem hogy istenes volt az akkori helyzet :)… Valahogy ezen a télen történhetett, hogy rámentem a honlap az ironman.hu Ironbaby oldalára. Megakadt a szemem egy srácon: Greg Antoni. Kalózkendőben, egy pár hónapos bébivel a kezében. Helyes ez a gyerek, biztos horvát, soha nem láttam még. Törölve a memóriából, gyerekes-nős pasik úgyis kilőve.   2009. hozott igazi fordulatot Nagyatád és az én kapcsolatomba. Annadoktor egy holland sráctól kapott egy nagy adag Rabobankos bringás ruhát amit már kint nem lehetett használni szponzorváltás miatt (abból a célból, hogy ossza szét a fogyatékos atádi indulók között - Szerintem mindenki emlékszik a 2009-es fogyis csapatfotóra, amikor mindenki Rabobankos egyenszerelésben áll a színpadon…). Valamiért elég gyakran képbe került ez a srác a beszélgetéseken a Hajósban reggelenként a triatlonos csajok között. Akkor már tudtam, hogy a Greg akit én horvátnak hittem, Antoni Gergelyként látta meg Budapesten a napvilágot és Hollandiában él. A 2009es verseny előtt csütörtök este a cukrászdában találkoztunk is ezzel a titokzatos holland-magyarral. Bemutattak. Mivel Annadokival egyforma volt a frizuránk, azt hitte a lánya vagyok. Mivel neki karikagyűrű volt a kezén, azt hittem, házas. Verseny lezajlott, srác elfelejtve, irány, költözés Angliába 2010 januárjában. Nem jött be. Haza Magyarországra áprilisban. Aztán ő közben szakított a barátnőjével (a gyűrű nem jelzett semmit mint később kiderült), én megfogadtam, hogy soha többet külföldre nem költözök. Persze 5-6 hónap magyar tartózkodás után Hollandiába költöztem, hozzá.   2010ben mentünk először Atádra, együtt, én akkor még Budapestről, ő Monsterből. Ő egyéniben, én egy dupla IM VB után csak váltóban.     2011ben mindketten egyéniben indultunk. Sejtettem, hogy a lánykérés egybe fog esni első találkozásunk helyszínével. A verseny előtt egy nappal nagyon akart úszni menni – ő, aki amúgy utál úszni. Nem értettem. Persze kiderült, a gyékényesi tóba tervezte a lánykérést (mert én meg imádok úszni). Így már menyasszonyként indultam neki 6. ironmanemnek másnap. Borzasztó nehéz év volt mögöttem, épphogy az első holland évem vége felé jártam. Lássuk be, sosem könnyű otthonra találni egy idegen országban, bárki bármit is mond a jelenlegi magyar helyzetről…Fáradtan, gyatra felkészüléssel egyéni csúcsot mentem. Agyban nagyon sokat fejlődtem a kezdeti külföldi pofonok után, ez részben „pótolta” a felkészülést.   2012ben nem igazán jártunk triatlon versenyekre, inkább a futás volt középpontban. 2013 májusában pedig sort kerítettünk az esküvőre, természetesen Budapesten (csak azért nem Atádon, mert az egész násznépnek messze lett volna). Az esküvő nem volt a triatlon köré szervezve, de azért nem hazudtoltuk meg önmagunkat: a meghívón neoprénben pózoltunk, az ültetőkártyákat sportzokniba rejtettük és persze az atádi szervezőbizottság is képviselte magát 5 fővel. Nászútunk végül a nizzai Ironman lett, nekem az első „igazi” Ironman, Gregnek a 10. hosszú távja. Szép verseny volt, egyszeri és megismételhetetlen élmény.   Mégis hiányzott a kis „fapados” magyar verseny: a család, a barátok, a tó, a kolesz, az a hangulat, ami tényleg egyedi.   Szóval jövőre ha minden jól alakul 3 év után visszatérünk. Biztos, hogy lesz egy papíron holland, lélekben magyar házaspár az indulók között.   Sporttársi üdvözlettel: Antoni (Kemecsei) Dóra