eXtremeMan 2013 Cyco szemével

Sok minden kavarog az ember fejében verseny után. Míg friss az érzés, próbálom megörökíteni írásban, szavakban, mondatokban. Hol is kezdjem, hol kezdődik egy verseny? Nem a rajtnál, nem a verseny napján az biztos, az már csak olyan, mint egy iskolai év végén a vizsga. Itt 2013 július 27.-én már csak elrontani lehetett a dolgokat, az eredmény meg volt írva előre valahol, és talán olvasható helyen. Igen olvasható helyen, hiszen aki tudja hova menjen elolvasni a várható jövőjét, és olyan embernek mutatja meg testébe, szívébe, keringésébe írt betűit az be tudja lőni mire is képes, mit várhat magától. Az én emberem e tekintetben Dr. Herr Gyula volt. Ki más is lehetett volna, hiszen ha valaki "valamit" tud erről a sportágról, és azokról a bizonyos olvasható betűkről, ez esetben a teljesítménydiagnosztikáról, amellyel szerettem volna belelátni közeli jövőmbe, hát ő volt az az ember. Szakember. Van más is, más is tud ilyet, de én mégis őt választottam. Ha már úgy is Baranyában volt dolgom verseny tekintetében (Mecsek Bajnoka), akkor miért ne néztem volna be hozzá a szomszédba Somogyországba, innen a közeli Szabolcsból :-) ? Szóval a május végi teszt alapján az eXtremeMan verseny versenyigazgatója, kardiológus, 9:40-es időt jósolt nekem a felmérése alapján. Ez 0,86%-al tért el a végül az általam elért 9:45-ös időtől 2013 07 27-én…Ez elég pontos előrejelzés véleményem szerint.  Azt gondolom ennek  az eredménynek a tükrében, hogy ez a felmérés, és az azt követő konzultáció 100%-ban hozzájárult a sikerhez, a helyes versenytempó meghatározásán keresztül, a helyes pulzus tartásához, és a felkészülés utolsó 2 hónapjának edzéseinek alakításához. Akit ezek a tények nem győznek meg ennek a vizsgálatnak a fontosságáról, szükségességéről azoknak nem tudok mit mondani.

Persze nem itt kezdődött minden, ez már a felkészülés finise volt, a "betűvetés" hamarabb kezdődött, méghozzá 2012 július 29.-én a tavalyi eXtrenmeman másnapján. Sokat edzettem (na de ki nem, aki ilyesmire készül?)  ez nem újdonság, 275 km úszás,  6539 km kerékpár, 2458 km futás egy év alatt. Összesen 635 óra edzés. Persze ez csak magamhoz képest tűnik soknak, heti 40 óra fix irodai munka mellett nem tudtam többet, pihenni is kell. Ebben a szezonban is, mint az előzőben, minden verseny, legyen az futó vagy triatlon, vagy akár kerékpárverseny, az eXtremeMan verseny sikerének volt alárendelve.

És  egyszer csak eljött a várva várt nap. Az ember kételkedik, tényleg felkészült-e? Meg tudom valósítani a terveimet? Nem vagyok túl a csúcsformán? Lehet, korábbra vagy későbbre jön ki a legjobb állapot? Stb. stb. Egyik ezt a versenyt megelőző idei verseny után sem tudtam felhőtlenül örülni a sikernek, mert mindig ott motoszkált, hogy jó - jó, de nem ez volt a fő verseny, azon kell majd nagyot menni, az a lényeg, a király etap, a király kategória az eXtremeMan! Most már túl vagyok az év leghosszabb napján, és ezzel az évvégén is. Többen kérdezték a verseny előtt: mi a célom? Erre én egy számomra bűvös négyest határoztam meg:

- 10 óra alatti időeredmény

- csapatban dobogós helyezés

- egyéniben korosztályos dobogós helyezés

- abszolútban előrébb végezni, mint tavaly (14.)

Mondanom sem kell, tisztában voltam azzal, hogy az elsőre van ráhatásom, a többi már nem tőlem függ, hanem a többi versenyző teljesítményétől is.

A felkészülés során, azokon a komor edzéseken melyekhez nem sok kedvem volt, vagy különösen szenvedősek, kellemetlenek voltak, sokat gondoltam arra, hogy ezek a júliusi nagy verseny miatt vannak. A verseny közeledtével, és sokszor alatta is, főleg a futás során, pedig igyekeztem minél többet gondolni arra, hogy már csak pár óra van hátra. Mi az a néhány órácska, percecske mindahhoz képest, amit télen töltöttem futással a korom sötétben fogcsikorgató hidegben. Mi az a reggeli úszásokhoz képest, mikor a metsző hidegben, még félig aludva gyalogoltam az uszodába? Mi ez ahhoz képest mikor vasárnap kora reggel indultunk hegyre futni, pedig aludni, lustálkodni jobb lett volna, mint szakadó hóban a tokaji hegyre futni 3x  4 órán keresztül (33 km 1200 m szint). Akkor olyan távolinak tűnt a verseny, csak a végeláthatatlan felkészülés hétről hétre, gyűjteni a km-eket, az aerob órákat. Most meg ezek a szenvedések tűnnek messzinek, a versenyszezon is lepergett hamar. Erőt merítek belőlük, ha visszagondolok, hogy ezeken is túl vagyok, és kibírtam, mert ha ezt kibírtam, akkor ezt is ki kell, és ki is fogom!

Na de vissza a lényegre, a rajt közeledtésre. Idén, is mint eddig az elmúlt 2 évben mindig összefutottam Dr. Zakariás Gézával a rajtnál. Ott toporogtunk kicsit fázva a vízben bokáig, és sokszor csak kínomban nevetgéltem, mosolyogtam. Zúg a tömeg, Péter Attila beszél, ordít a zene. Sok jó zene fokozza a hangulatot, ez természetesen rám is erősen hat. Ő nem tudja, mármint Zaki, de különösen megnyugtató vele pár szót váltani most. "Nem az úszáson fog eldőlni, majd behozod a bringán és a futáson" mondta. Ez sokat segített, mert rajt előtt igencsak izgultam. Igyekeztem nem sokat gondolni arra, hogy otthon a sok barátom, rokonom lesi majd a netet, és figyeli eredményeimet, itt meg van egy 3 főből álló közvetlen kísérő stábom (mint a legnagyobbaknak :D ) és csak azon dolgoznak immár a 3. napja, hogy a versenyem jól sikerüljön. 8-an vagyunk a VinBike KSE-ből, szeretnénk csapatban is odaérni a dobogóra, szóval nem csak magam miatt kell jót menni, hanem a csapat miatt is. Ez azért kicsit nyomaszt is, de egyúttal erőt is ad. Nem hibázhatok, és tudom  nem is fogok. Nem adhatom fel, és tudom nem is fogom feladni. Orfűn, a Mecsek Bajnokán sem adtam fel, ahol az összes nagymenő és esélyes feladta idén, kiszálltak a hideg miatt, nem kockáztattak egy meghűlést, betegséget. Érthető. Ha akkor kibírtam a szelet, a 12 C fokos esőt, akkor ezt is kibírom. Akkor azt mondtam, hogy akkor állok ki, ha lefagyok a bringáról, és fizikailag nem leszek képes azt tekerni. Ma itt ettől nem kell tartani, 35 C fok meleg lesz. Eldurran az ágyú, a szokásos kavarodás, rohanás, csapkodás mindenfele. Igyekszem megúszni az elejével egy jó lábvíz reményében. Tudtam néhány percet kell kibírni aztán, megnyugszik és széthúzódik a mezőny, és minden rendben lesz. Így is lett. Az első körben jó lábvizem volt, viszont kicsit jobb időre számítottam a 32 percnél. Sebaj, "nem az úszáson fog eldőlni" hangzott fülembe Zaki mondata. A második körben nem sikerült igazán jó lábvizet fognom, akin úsztam eléggé csapkodott, nem láttam semmit a sok buboréktól, amit vert a lába. Szinte másodpercre annyi idővel jöttem ki a vízből, mint tavaly (1:06:35) a 62. helyen. Futottam a bringámhoz, menet közben levettem a piros, top 30-at jelölő úszósapkát (micsoda büszkeséggel tölt el ez is, ha erre gondolok), és megállok a 17-es rajtszámú Merida-ám előtt. 3 éve az első IM-emen nem gondoltam volna.... Akkor csak lestem vágyakozva az első sorok után az eredményhirdetésen, most meg egyenesen elvárás magammal szemben, hogy ott üljek majd egy sorban Kis Gyuszival, Vatai Mikivel, Ács Petivel, és a sok számomra legnagyobbal. Idén nem gumiztam fel a cipőmet. Csak pár métert kellett a fűben futni a depóban benne, így nem kockáztattam, hogy a bringán cipőfelvétel közben elnézzek valamit és bukjak. Még a depóban mellém ért csapattársam Hegyi Lóri 20-as rajtszámmal. Valamit mondott, és én is neki, "most egy jó bringázást Lórikám"! És már mentünk is. Apropó csapat. Tavaly egyedül versenyeztem hivatalosan, mint ViniBike-er, idén 8 fősre duzzadt a csapat, amiben van szolnoki (Lóri) rácalmási (FToma) és nyékládházai (Süvy) is a nyíregyieken kívül. A legtöbbjükkel a versenyek során ismerkedtem meg, vagy az interneten. Lórival több, mint 2 éve figyeljük egymás edzéseit, egymás ellen versenyeztünk, rivalizáltunk, de összehaverkodtunk, majd álmodtunk egy merészet, és egy csapatba egyesítettük erőinket. Eredmény: középtávon csapatban bronz FTomával (Frohmann Tamás) és ezen a napon ezüst. Kis szerencsével két ViniBike-er állhatott volna a 35-39-es korosztály dobogóján, ha Lórit indokolatlanul nem állítják ki 5 percre stop and go-ra.... Így 4. lett korosztályában, ennyi hiányzott csak a dobogójához. 5 perc....

A bringán a 2. km-ben már felvettem a kívánt átlagsebességet 36km/h. Szépen előzgettem, jól ment alattam a Merida Road Race 903-as, és jól forgott alattam Zsolti kereke a Xentis csillagküllős is (ezúton is köszönet neki). Terveim szerint 2 óra alatt be kell érnem Nagyatádra. Nem vittem magammal sok kulacsot, mindek nehezítsem a bringát, van frissítőpont elég. Egy izotóniás kulacs és egy folyékony tápszerrel feltankolt volt összesen. Néhány szelet, de azok is csak megnyugtatásképpen, mert mindig úgy készülök, ha nem vinnék magammal semmit, akkor is végig tudjak menni a versenyen adott frissítőkkel. Talán a 22. helyen értem be Nagyatádra, korosztályomban (35-39) pedig talán a másodikon. Tudtam minden az utolsó körben dől el, hogy sikerül-e a tervem, az 5 óra alatti 180 km bringa. Tavaly ott csúsztam meg az utolsó körben, több volt, mint egy óra. Most ez szerencsére nem történt meg, minden 35 km-es köröm 1 óra alatt volt. A 180 km alatt egyébként végig locsoltam magam, emlékezve az előző napi előadásra, ahol Kindl Gábor azt mondta, ebben a melegben a hűtésen fog múlni a dolog nem a tápanyag utánpótláson. Igaza is volt, természetesen be is tartottam minden javaslatát. Egyébként mindent a szerint cselekedtem, meg cselekszem mióta ironman-ezgetek (1. IM 2010 - 12:27,  2. IM  2011 - 10:17,   3.IM  2012  - 10:05 )  amiket ezekből az előadásokból tanultam. Mindent elolvastam és megnéztem a neten, és akivel csak tudtam személyesen vagy neten keresztül konzultáltam (ezúton is köszönet Zakinak, aki 2010 májusában pontos diagnózist adott a térdemről, tudta a megoldást, és az a sérülés soha többé nem jött elő).

A bringa végére a 17. helyen álltam, és korosztályomban, az elsőben. El sem akartam hinni, hiszen nagyon erős mezőny állt össze, még így is, hogy Szűcs Rajmund nem volt itt. Ismertem mindenkit, mindenkire fel voltam készülve, tudtam mik az erősségeik, mire képesek, milyen eredményeik vannak eddig. A kísérőknek kinyomtattam a teljes rajtlistát, külön a korosztályost és a neten a verseny alatt figyelték ki mennyire van előttem vagy éppen mögöttem. Esküdt Roli barátomat az utolsó bringafordító előtt előztem meg, ekkor éreztem már az első helyen állok korcsoportomban.

A futás sokkal jobban kezdődött, mint azt vártam, gyorsabbak is lettek az első köreim. 3h 40 alatti maratonit tartottam reálisnak (5:12 perc/km), de mivel az első kör 22 perc alatti lett, vérmes reményeim lettek. A második körben jól éreztem magam, mint ha csak egy könnyű vasárnap délelőtti kocogáson lennék. Persze ez nem tartott ám sokáig sajnos :( A 3. körtől lassultam és a biztos célba érkezést nem kockáztatva beálltam Dr. Herr Gyula által javasolt pulzusú (160 ütés / perc) tempóra, ami 5:10-5:20 perc/km-es tempót eredményezett. Roli közvetlenül mögöttem, kb. 100 m-re lemaradva loholt, de ahogy lassultam ő is lassult. Péter Attila (szpíker, a triatlon magyar hangja) az első 4-5 körben bemondta mindig küzdelmünket, és ez olyan jó versenyhangulattal töltött el. Egyébként nem Rolit éreztem veszélyesek (na persze őt is, nagyon erős a fiú, nagyon tisztelem) hanem tudtam vagy csak 10-15 perc előnyöm van Plesz Botondhoz képest bringa után, aki brutálisan jó futó. Botond tud 2:49-es szóló maratonit, míg én csak 3:15-ös PB-vel rendelkezem.  Botond itt 3:14-es maratonit futott végül, tehát jobbat, mint amit én eddig valaha szólóban nyomattam. Tudtam nem az a megborulós fajta, így csak idő kérdése volt mikor ér utol. Azért ez is nagyon jó érzéssel töltött el, feldobott, hogy a 6. vagy a 7. körig korosztályomat vezettem. Ekkor Botond megelőzött. Nem éreztem csalódást, egy morgás elhagyta a számat, de nem zuhantam meg, számolgattam a befutó időmet, mire lehet elég. Tudtam meglesz a 10 óra alatti áhított idő, az volt a kérdés mennyivel. „Minden másodperc számít!” A futás alatt természetesen minden frissítő ponton vettem magamhoz izót, mostam magam szivaccsal. A segítőim infúziót és kólát adtak inni, egy gélt ettem csak, meg néhány szelet dinnyét. Az 5. körtől eltekintve nem volt jelentősebb holtpontom, egy métert sem sétáltam, csak a frissítő pontoknál lassítottam egy kicsit, hogy el tudjam venni, ami kellett és meg tudjam inni amit meg szerettem volna.
Az utolsó körben a befutó előtt felvettem az egyesületi mezt, a célegyenes előtt megelőztem még egy versenyzőt, és beszaladtam a célba vicsorgó arccal. Meglett! Meglett minden, amit szerettem volna, 10 óra alatti IM (9:45 lett a vége egy 3:39-es maratonival), csapatban dobogó (másodikak lettünk a Vasemberek mögött az ELTE-BEAC előtt), korosztályos (35-39) dobogó, ezüst, és 2 helyet is előrébb tudtam lépni a tavalyihoz képest, a 12. lettem abszolútban!  Ez utóbbit tartottam a legnehezebbnek.

Örülök és boldog vagyok, és ami a legfontosabb, köszönöm mindenkinek, aki segített a siker, ami immár csapatsiker, eléréséhez! Közhelynek tűnik, de tényleg nagyra értékelem önzetlenségüket, áldozataikat. Volt, aki vitamint vagy tápszert szerzett nekem, Zsolti és Danika szerelték a csapat összes bringáját, volt, aki az élelmezésért „felelt”, fotóztak videóztak, és a frissítőállomásokon lesték minden óhajomat, akárcsak a többi ViniBike-er és nyíregyházi versenyző kívánságát. Hosszú volt ez a nap nekik is, sőt hosszabb, mint nekünk, hiszen az elejétől kezdve az utolsó csapattag befutásáig talpon voltak. Örülök, hogy mindenki célba ért nálunk, mind a 8 ViniBike-er és a még 3 nyíregyházi barátom is! Ez az igazán nagy siker!

„Kitartóak ők, mint éhes ordasok, jönnek, egyre jönnek a ViniBike harcosok!”

Jövőre veletek ugyanitt!

2013-08-06

Cyco