Egy befejezetlen (vagy mégsem) ironman –avagy egy páratlan páros - története

Ott kezdeném, ahol abbahagytam, 2012 augusztusa. Nem túl jó élményekkel, de megcsináltuk párosban Robi barátommal, váltóban, abban a hőségben az ironmant, én úsztam és kerékpároztam, ő futotta a maratont. Bár sokkal jobb idő reményében készültem egész évben, és erős is voltam, az időjárás, valamint az elszúrt frissítés miatt eléggé lelombozódtam, és sokáig nem találtam a helyem, kell-e nekem ez, vagy akár egy hasonló még egyszer, vagy hagyjak fel az egésszel. Kb. 1 hónapomba került, amíg visszajöttek a hűvösebb idők, és elkezdett hiányozni az edzés, hiába ez a sport (szerencsére jótékony) függőséget okoz, újból munkára fogtam a lovakat, és visszatértem a mindennapos edzésekhez. Közben a bringán a hajtóművemet is cserélnem kellett, mert megadta magát, és gondoltam kipróbálom a Rotor ovális hajtóművét, ami nagyon drága, de csak jó visszajelzéseket hallottam róla. Végül is egy protour vázba ez dukál. Első útján nagyon meggyőző volt, azóta is nagyon meg vagyok elégedve vele. Jozef (becsületes nevén Józsi) is ott volt a versenyen, és végignézte az őrületet, megragadta a hangulata, próbálta átvenni a fortélyokat –mint később kiderült- azzal a szándékkal, hogy hátha egyszer ő is… Aztán összeismerkedett valakivel, aki vett egy bringát az IM-re, megcsinálta vele, majd itt Atádon el is adta azon nyomban, fél áron, az első embernek, akivel összehozta a sors, haza se vitte…hogy Ő soha többet… Igaz ez egy decathlonos alapkészülék, de Jozef guruló vasdarabjánál fényévekkel jobb, és gombokért megkapta. Ez már alkalmas lehet 180km teljesítésére, és talán kibírja az odáig vezető rögös, döcögős, poros utat. Célom volt a bringás formám átmentése a télen, ezért ősszel is ki-kimentem gurulgatni, tervben voltak a tavaly jól bevált spinning edzések is. Mindig ősszel úszok egy CET-et is, arra is készülgettem, illetve felvetődött a gondolata annak, hogyha a sarkantyúgyulladásom elmúlna, akkor talán még egyszer, de utoljára, valahogy bevánszorognék az IM-en egyéniben, ezzel a roncs terhelhetetlen futóművemmel (a lábaimra gondoltam…). Próbálkoztam még mindenféle praktikákkal, orvosokkal, és kezelésekkel, közben kis futásokkal, de nem tudtam megszabadulni tőle. Eljártam röntgenbesugárzásra, ultrahangos kezelésre, masszázsra, csontkovácshoz, lökéshullám terápiára, de nem lett tartós eredménye. Ha nem futottam, akkor csak egy pontban fájdogált. Ha kocogtam 6-7 perces tempóban, akkor visszagyulladt, jöhetett a jegelés, pihentetés. Keményebb talpú cipőben, csizmában kínkeserves volt a járás a hétköznapokban is. Próbáltam talpbetéteket, meg különféle futócipőket, mire rátaláltam arra, ami számomra a legjobban bevált. Egy szélesített verziójú, neutrális, párnázott, emelt sarkú Asics Nimbus Gél cipőre. Az USA-ból rendeltem, mert itthon nem árulják, fél áron, 4 nap alatt itt volt…ebben volt esélyem 6-7 kilit lefutni, úgy hogy nem fokozódott a fájdalom, de ugye nem is múlott el. De azért a télen már heti 1-2x 7-8 kilis futást tudtam vele végezni. A semminél több, de egy ironmanhez édeskevés… Jozef ezalatt az új bringáját azonmód hajtotta ahogy megvette, edzőcipőben, saját méretére történő beállítás nélkül, tekerte szorgalmasan a Csurgó oda-visszákat, nem törődve semmivel, de lelki szemei előtt egy esetleges nagyatádi befutó lebegett… Hétvégente az uszodában találkoztunk, kérdezgettem mire készül, azt mondta CET-re. Na akkor majd talizunk, mert én is, most csinálom a hatodikat, ő meg már a tízediket. Utánanéztem, volt 3 órán belüli ideje is 10.000-en, ez elég jó alap bármire gondoltam. Nekem 3.00.50 a legjobb időm, tehát kb. azonos „úszótehetségek” vagyunk. Kezdtük összehangolni az úszásainkat. Aztán letoltuk a CET-et is, Józsi a lassabb pályán is jobbat úszott, mint én. Én hamar el tudom engedni a kitűzött célt, egy kis rákönnyítés fejében, nem bírom annyira a monoton szenvedést, inkább jól érzem magam. Én szerelemből sportolok, nem szenvedésből. Fél távnál hiába volt meg az 1.28, 3.09 lett belőle, míg Józsi megint 3 órára mászott ki a vízből…tud a srác valamit, amit én nem – gondoltam. Elnézve az úszóstílusát pedig lenne mit javítani rajta, míg én állítólag taníthatnám is…pár barátomnak már okoztam kisebb sikerélményeket úszás tanítás okán. Kezdtem összeismerkedni Jozeffel, aki nem volt az a „kivagyokén” ember, nagyon csendes, szorgalmas, pontos, és megbízható sporttársat ismertem meg benne, aki talán a mezőny egyik legszerényebb indulója lehetett. Ő nem fészbúkozik, nem posztolgat, nem hangoztatja a mondanivalóját, de persze figyel mindenre, tanul, és profitál belőle… Persze mire is vágjon fel, hiszen semmilyen triatlon múltja nem volt, egy versenyen sem indult soha, a technikai és egyéb dolgokról fogalma sem volt. Viszont volt egy nagy előnye, jó az alkata a szívós, erős a hosszú távú munkához, egészséges a mozgás szervrendszere, nincs semmi sérülése, ideális lehet ironmanezni. Legközelebb spinning edzésen találkoztunk, az ironmanes csoporttal jött izzadni, kérdeztük is tőle, hogy hát…ööö… mire föl, mert itt mi ironmanes felkészülést csinálunk, nem sok ugri- bugri lesz, de kőkemény hajtások annál inkább. Hát szerényen meghúzta magát, míg csak kiszedtük belőle, hogy talán megpróbál IM-re felkészülni, messze van még az, de májusig eldönti, hogy megy-e annyira hogy elég lehet. Ennek fényében heti 2-3 spinning edzést is csinált, és hát elég furcsa stílusban dagasztotta a tócsát maga alatt, de mindig legyűrte a feladatokat. Ott beszélgettünk arról, hogy hát az IM azért a futásnál kezdődik, azzal hogy áll, szokott-e futni? Azt mondta, hogy van egy barátja, aki ultrázik, vele szokott hétvégenként, meg esténként hosszabbakat futni…hohoho, álljunk meg egy szóra! És végül is mennyit, ha szabad kérdeznünk? Hát heti 60-70km megvan, minden szombaton 30-35km is lecsúszik….atyaúristen, gondoltam hát ebből könnyen lehet ironmant csinálni. Kicsit itt-ott ki kell pofozni, ott kell belenyúlni csak, ahol szükséges, és menni fog ez. Elkezdtük bíztatni, edzés, tudás anyagokkal feltölteni, megindult a pszichés felkészítés is... Hogy az Ironman 3x3 dolog egyensúlyából áll. Az időbeosztásból: munka-család-edzés hármasság érzékeny egyensúlyának megtalálásából, hogy legyen idő mindenre. Hogy az edzés-pihenés arányát is meg kell találni, rá kell érezni, hogy nem kell mindenáron edzeni menni, ha a test mást parancsol. Hogy a keringés-emésztőrendszer-légzőrendszer hármas azonos teljesítményre kell felhozni. Hogy a három sportág eredő eredménye adja meg a végső eredményt. Hogy abból kell főzni amink van, amiből lemaradás van azt kell felhozni stb. Úgy érzem megtaláltuk a helyes ÚT-at. A CÉL újra nekem is, de most már vele: edzeni annyit, amennyi elég, megőrizni a motiváltságot és a sérülésmentességet egészen a nagy napig. Ezekből a téli kocogásokból indult el élete első futóversenyén, a Kaposvár dombjai félmaratonon, amit szépen megoldott, a hideg idő és a nagy dombok ellenére. Ekkor már látszott, hogy Jozefet nem lehet megölni… Én ekkorra már nagyon szenvedtem a spinningektől, úszásoktól, futás ugye nem nagyon volt, vártam a tavaszt, mint a Messiást, hogy végre kirombolhassak a garázsból az űrbringámmal, és faljam a kilométereket. Úgy volt, hogy váltóban indulok, mint tavaly, a futást másra bízom, hiába, ami nem megy, azt ne erőltessük. Ekkor jött az ötlet (február elején), illetve egy ironman ortopédus barátommal egyeztetve, elhatároztam, hogy megkockáztatom a sarkamba a szteroid injekciót, hátha bejön, és újra tudok futni. Mert imádok futni! Mert vissza akarom kapni azt, amit a futás ad, az endorfint, a kifulladást, a totális elfáradást stb... Meg is kaptam a szurit, ami egyáltalán nem volt olyan rettenetes, mint amilyennek mesélték, sima oltás jellege volt. Az injekció hatása frenetikus volt. Mondhatom, hogy órák múlva már semmit nem éreztem a fájdalomból. Másnap reggel rálépéskor még mindig semmi. Ezt nem hiszem el! Miért nem ezzel kezdtem már egy évvel ezelőtt? Ok, mondom nyugi, ezt az állapotot meg is kell tudni tartani. Kivártam a szükséges pihenőidőt, csak úszkálgattam, majd óvatosan futócipőt húztam, és elkezdtem emelni a futás adagokat és később a tempót is, egy elfogadható szintig. Folyamatosan teszteltem a lábam, néha egy kicsit keményebben odaléptem neki, de mindig túlélte, és erősödött. Sokat nyújtottam is a szteroid kiürülése után, hengereztem, lépcsőztem, erősítettem stb. Hú de nehezen tavaszodott ki. Márciusban tudtunk először kimenni tekerni együtt, kb 3-4 fokban. Ezt még áprilisban megismételtük egyszer, ugyancsak 4 fokban…szörnyű, 1 hónap simán hiányozni fog a bringában, az alapozást nem tudjuk időben elkezdeni. A spinningre, és az elmúlt évek évi 5-6000km-ére számíthattam csak. Egyet tudtam csak változtatni, amint kijött a 20 fok (és ez is hamar bekövetkezett szerencsére), már az időfutam gépet ültem, és próbáltam azon minél több kilométert összeszedni, és azok mind legyenek minőségi kilométerek, nem kell a lassú alapozás. Mentem én már eleget lassan évekig. Sose felejtem el, ahogy Jozef az első közös gurulásunkra beállított a kerékpárjával, elég furcsa pozícióban volt a könyöklője, nyerge sem volt a helyén, a műanyag pedált edzőcipőben nyomta, a kulacstartójában egy dobozos sör!!! zörgött idegesítően, és még egy flakon joghurtot is hozott „frissítésnek”, aminek az elfogyasztására aztán nem kerül sor, mert olyan tempót mentünk (szerinte), ami mellett kihányta volna… Ráfordultunk aztán a bringájára, mivel én szerelgetem a csapat összes bringáját, szereztem némi tapasztalatot, mit is lehet ebből kihozni, rendeltünk pár cuccot, átalakítottuk a gépet, hogy kiszolgálja IM-ig. Könyöklőt, stucnit, nyerget, nyeregcsövet, look pedált, bringás cipőt vett. Ahogy összeállt a gép, mehettünk komolyabb edzésre. Első 80km-es körünk 34,2-es átlag…Józsi szívósan mögöttem, 10 centire…hát rettegtem, hogy nekem jön, felborít, perecelünk egyet a forgalomban, jól néztünk volna ki. Aztán lassan beletanult a bringások íratlan szabályaiba, hogyan kell a hátsó embernek viselkedni, hogyan szabad az elöl levőnek mozogni, mire kell számítani, mire kell figyelni, hogyan kell kivédekezni a hátulról jövő autóst, fékezni, frissíteni stb. Nyáron durván 3000km-t toltunk le egymással, jól összekovácsolódtunk. Akármit tekertünk, Jozef jött szorosan mögöttem. Le nem maradt volna. Tapadni nagyon tudott, de elöl nem ment neki annyira, ott hamar felment a pulzusa, motivációt vesztett. Féltettem is őt később, mi lesz vele egy nem bolyozós Im-en, középtávon. Egyszer jó hátszélben, majd 40-es átlagot tekertem Barcsig (35 kilin), na ezt már nem bírta, de csak azért, mert a kompakt hajtóművén nem volt már áttétel, és 120 feletti fordulatot nem bírta…különben jött volna velem inaszakadtáig…mondom, agyonüthetetlen egy fickó. Március elején már órán belül volt a 10km-es futásom, és áprilisra jutottam el a harmad maratonig, 1.22-re. Mindezt nagyon óvatosan, kocogva, vigyázva minden lépésre, nyújtásokkal, masszázzsal, jegeléssel, krémekkel értem el. Azért volt egy halvány remény, hogy talán egyéniben… Aztán Jozef futó barátja az UB-n lesérült, nem tudott már tovább vele edzeni, új partnert keresett, akivel össze tudja hangolni az edzéseit, mert egyedül nehezebb, valljuk be. Egy ideig egyedül edzegetett, majd bejelentkezett, hogy mi lenne, ha együtt próbálkoznánk. Én tudtam, hogy ő jóval gyorsabb nálam, meg én a sérült lábaimmal csak fel fogom tartani, de elkezdtük a közös futásokat. Mivel munkabeosztásunk közel azonos volt, edzésidőket úgy tudtuk hangolni, hogy én hét közben kora reggel úsztam, ő munkaidő után, ha épp nem bringáztunk. Délután bringáztunk vagy futottunk, vagy mindkettőt. A hétvégéket meg a családi programok függvényében osztottuk be, de sosem volt nagy vita, nagyon akartuk mindketten az ironmant, de főleg Jozef…igen az első az mindennél nagyobb motivációt ad. Így hát engem is végig húzott, motivált, meg peresze a tapasztaltabbnak mindig lazán tudni kell azt, amit a tanítványnak, úgyhogy mese nem volt, menni kellett. Ezeken a közös futásokon aztán jókat beszélgettünk, átbeszéltük a felkészülésünket, aggodalmainkat, mit csináljunk, mire van lehetőségünk, hogy készüljünk. Igaz nem vagyok képzett triatlonedző, de lehet, hogy nagyobb tapasztalatom van pusztán csak abból, hogy már 20 éve foglalkozok a témával, végigültem jó pár „Egykistudományt”, 7 éve folyamatosan sportolok, mindhárom számban, évi 300 óra edzés, több hosszú távú bringaverseny, Im váltó van mögöttem, valamint 3x egyéni IM-re felkészülés, igaz csak egy teljesítés. És egy hasonló amatőrnek pont erre, a tapasztalati úton szerezett tudásra van szüksége, mert egy tankönyvvel lehet hogy semmire sem menne. Átbeszéltük az edzés elméleteket, módszereket, miből mit hogyan fogunk csinálni. Megírtam az edzés vázlatot, a heti edzések felépítését, a ciklusokat, a hétközi kombinált edzéseket, a hétvégi hosszúkat, a hosszú kombináltakat, beletervezve a Kaposvári Extrememan113-as versenyt is, mint lépcsőfokot, minden hétnek, edzésnek meg voltak a feladatai, mit kell csinálnunk. Ha el is maradt valami néha-néha, voltak kiemelt ún. kulcsedzések tervezve, amit mindenképpen megcsináltunk, ha esett, ha fújt. Mondtam Jozefnek, ha esik az eső, akkor is ússzunk, meg fussunk, bringán sem gond ha megázunk néha. Hidd el, esős verseny lesz! Mert olyan még nem volt! Készüljünk fel erre is. Aztán az utolsó napokon be is neveztünk mindketten egyéniben a 2013-as nagyatádi Extrememan bajnokságra! Elhatároztuk, hogy ha nem is kézen fogva, de egymást segítve, drukkolva, noszogatva végigcsináljuk egyéniben, ha addig élünk is. Ekkor még nem tudtam, hogy mit fog bírni a lábam a futáson, de reméltem, hogy félmaratonig mindenképp eljutok, onnan meg van még 6 órám beérni… Lassan hosszabbítottuk a hétvégi távokat, elkezdtük a kombinált edzéseket, jöttek a 3+1, 4+2, az 1+3+2 órás edzések. Kialakítottuk az edzésbázist, nálam. Itt szereltük a bringákat, innen indultunk ki tekerni, ide értünk vissza egy- egy bringakörről, frissítőt felvenni, itt depóztunk, öltöztünk át futásra. A futópályáink is kialakultak, a városi körök, vagy a kimért 2 km-es kör, az utcánk körül. Kialakultak a frissítési szokásaink, illetve átvette Jozef amikre tanítottam. Azt hiszem nem nagyképűség azt állítanom, hogy sokat tanult tőlem. Az elején még sokszor a saját feje után ment, nem mindig hallgatott rám, én meg hagytam, hadd üsse bele a fejét a falba párszor, majd abból többet tanul, ha saját maga szenvedi meg. De azért egyre inkább kezdett hallgatni fogadott mentorára... Nem csak edzéseken álltunk össze, kondi edzés gyanánt pl. fahasogatásokat, pakolásokat csináltunk, vidéki srácok lévén ez nem okozott problémát nekünk. Jól össze tudtuk hangolni az edzéseket, mert ha valamelyikünk nem is ért rá kimenni bringázni, a futást már közösen tudtuk le, vagy ha én nem úsztam, akkor ő már fáradtan jött ki bringázni, én húztam hazáig stb… Volt még egy feladatom, meg kellett tanítanom lassan futni. Ez egy fontos dolog volt. Túl gyors volt a futása, magas pulzussal, így nem bírta volna ironmanen. Nekem nem esett nehezemre, mert eleve le voltam korlátozva a lábam miatt. Azt a tempót kell gyakorolni-mondtam neki-, esetleg kicsit gyorsabbat, ami várható, hogy a versenyen is lesz. Azt a statikus tartást, azokat az izmokat kell megerősíteni, azt a frissítést, energiafelhasználást, izzadást kell megszokni, ami várható, ez a vesszőparipám. Hiába tud valaki 4 perces kiliket akár 20-30 kilin, ha csak így edz, és IM-en meg összeomlik, és jönnek a 6 perces meg lassabb tempók, a test nem tud vele mit kezdeni. Így lassan összecsiszolódtunk. Bringán igaz erősebb voltam nála úgy 2-3 km/ órával, ez pont elég volt ahhoz, hogy rajtam bolyozhatott, futáson, meg ő volt az erősebb, de a végére már kb azonos pulzussal lassúztunk…szép kis páros lehettünk… Minket mindig kettesben láttak, kifordulni a városból bringán, repeszteni a felújított úton 40-nel, vagy futkározni a hőségben, légiós sapkában, kézben tartott kulaccsal, fejünket locsolgatva, gélt szopogatva… Kben csodálatosan jó volt ez az év, a késői tavaszkezdet kivételével. Igazi ironmannek érezhettük magunkat, úgy éltünk, edzettünk, ahogy kell, Jozef kezdett ráérezni az ízére, öröm volt minden edzés. Amit elterveztünk, szinte mindent meg tudtunk csinálni. Aminek nem volt értelme, arról lebeszéltem. Hét közbeni gyorsító edzéseket, résztávozásokat, fokozó futásokat tempómenéseket bringán, száz fölötti bringázásokat, az arra ráfutásokat, vagy csak sima regeneráló edzéseket, a gyékényesi szabadvízi úszásokat, mindenből annyit, ami szükséges és elégséges volt. Kéthetente félmaratonokat futottunk, volt hosszabb is, 23, 25, 28km-ek. És több nem is kellett. Nem hajtottuk ki magunkat a végtelenségig, úgy álltunk le szinte mindig, hogy ment volna ez még így tovább is. Így működött a pozitív visszacsatolás. Figyeltünk a frissítésre, hogy meglegyen, ami kell, mert nem kell kiakasztani magunkat. Néha azért sikerült… Az érdekes az volt, hogy az első 16-17 órás edzésheteken mindig ki szoktam feküdni, motivációs gödörbe kerülni. Idén nem volt ilyen. Jozef hívott, edzeni kell, mentünk. Ha nem volt kedvem, vagy fáradt voltam, akkor is. Ez az ironmanre készülés legnehezebb, de kötelező mutatványa. Fáradtan edzeni. Nem kell ilyenkor nagyon pörögni, de tudni kell fáradtan is leadni az alap teljesítményt, hiszen az IM-en is az lesz. Már az ötödik, hatodik órától, erre kell készülni. Aztán voltak jobb edzéseink is, meg még jobbak... Mikor fáradtnak éreztem magam a napi stressz miatt, mondtam Jozefnek, hogy bocs, de ma csak 30-as átlag lesz nem baj? Nem, mondta, tudom, lesz az 34-es is, ahogy szoktad... És lett is… Az átlagos tekeréseink, ahol 90%-ban én vezettem 33-35-ös átlagúak voltak. 90 kilin 2.32-2.36 szokott kijönni, igaz teljes aeroba öltözve, jó utakon. Ez azért egy 5.10-5.20-as bringás időt jelenthetett volna. Hozzá egy 1.10-es úszás, gyors depó versenyruhát használva…hmmmm 6.40-re a futópályán lehetek….hát nem így lett… Egy jelentős sarokpont volt a kaposvári féltáv. Jozef első triatlon versenye… Kicsit tartottunk tőle, mert ennyi szintet nem tudtunk a környéken tekerni, időfutam géppel nem is ideális. Ezért 2 héttel előtte azért bejártuk a pályát. Lazán szerettem volna. Na, ezt lazán nem lehet…igaz előtte nap volt egy 140km-es tekerésünk, ezért jó fáradtan mentünk a pályabejárásra, meg meleg is volt, meg 2 kulaccsal öngyilkosság volt ezt a 90 kilit megcélozni. Hát kemény volt. De legalább tudtuk, mire számítsunk a versenyen. Közben részt vettünk a Készülj velünk! program egyik-másik állomásán, pl a gyékényesi úszásos kerékpározásos meneten, ahol hazafelé ugye az „A” csoporttal jöttem meg, tempó menést is sokszor vállalva, persze Jozef mindenhol ragadt ránk, hiába volt 40 körül a tempónk. Szóval jól álltunk. Megfelelő volt a rápihenés, vártuk a versenyt, ami minden szempontból jól sikerült, én várakozásomon felül teljesítettem, úszáson Jozef előtt jöttem ki kb. 2 perccel (jó, én neopréneztem), gyorsabban depóztam, a bringán is jobbat jöttem, de végig kontrolálva, mert a futópályától féltem, féltettem a lábaimat a dombokon. Aztán mégis jól sikerült, futáson alig 1 percet kaptam Jozeftől, így összességében kb 17 perccel értem előtte be. De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy mi is úgy éreztük, készen állunk az ironmanre. Volt még vissza pár erősebb edzés, de azt már ennek fényében vígan csináltuk, én nagyon élveztem. Mentük még egy hosszú futást, meg egy lemerítő bringázást, kapizsgáltuk már, hogy meleg lesz Im-en, arra is készültünk jegelést, locsolást, védekezést a nap ellen kellett gyakorolni. Úgy számoltunk, hogy a gyékényesi úszáson majd együtt úszunk, én vezetek, mert ő nem nagyon lát a vízben, nem tudja az irányt tartani, majd néha pihenek rajta, vagy én is jó lábvizet keresek. Azzal hogy én kb 25-30 perccel előbb szállok le a bringáról, talán pont egy futókör előnyöm lesz, és akkor kéz a kézben futjuk a maratont, tartjuk egymásban a lelket, az utolsó kört meg már csak lefutja valahogy nélkülem is… Az edzésmennyiség amit sikerült felmutatnom ebben az évben, több mint elég volt: úszás: 288km (tervezett 300), bringa 5400km (tervezett 5000), ebből 3000km az időfutam bringán 3 hónap alatt, futás: 860km, (1000-et terveztem), ebből 600km az utolsó 4 hónapban). Tervezett célidőm ezek tekintetében: 1:10+5:20+4:30+11p depo, azaz 11.11-es összidő környékén. A 2 évvel ezelőtti 11.45 után úgy érzem, ez nem volt irreális célkitűzés. Jozef várható idői: 1:10, 6:00, 4:30, plusz depo, plusz a bizonytalanság hogy első IM stb, bármi lehet, de azért én 12:30-ra vártam a beérkezését. 2 héttel IM előtt, egy féltáv edzést terveztünk, de Jozef rosszul lett, elrontotta a gyomrát, egyedül kellett nyomnom, de milyen jó érzés volt, hogy mire beértem a bringán, ott volt Esztivel és bringával végig kísértek, frissítettek. Repültek a lábaim. Tényleg jól ment. Jozefnek meg gondoltam nem árt, ha pihen, versenyig kikupálódik. Így is lett. De sajnos nekem nem így jött ki a lépés… Aztán az utolsó már rövidebb kombiedzést sem együtt csináltuk, mert más programja volt, de ezt is elég erősen letudtam Johnnyval, kicsit alul frissítve álltam neki a 10 kilis futásnak, éreztem, hogy el vagyok éhezve, de Esztiéktől kunyizott 2 szem szőlőcukorral azért sikerült beérnem. Na, itt már nem éreztem magam túl jól. Aznap délután még balcsira mentünk, de olyan fáradtság jött rám, hogy át kellett adnom a volánt páromnak, pedig nem szokásom. Hétfőn sem voltam túl rózsás kedvemben, valami kerülgetett, és kedd reggelre egyszerűen elment a hangom, bedurrant a torkom. Vazz… Kedden, szerdán még kimentünk a rávezető utolsó edzésekre (10km kocogás 1 órára), szerdán laza 50km bringa, 33,4-es átlagra, de nem javult a torkom. Lángolt, szúrt, szó szerint köpni- nyelni nem tudtam, hörögtem, köhögtem. El kellett mennem orvoshoz, bár nem vagyok orvoshoz járó típus, és gyors segítséget kérnem. Hmm…valami vírus, meg baktérium egyszerre, antibiotikumos kezelés, a gyomorkímélő fajta egy hétig. Ezzel versenyezni, napon lenni 12+ órát tilos. Na, akkor itt lőttek az én idei indulásomnak… Közben egyértelművé vált, hogy az idei nyár eddigi legforróbb hétvégéjére, és emiatt nagyon kemény körülményekre kell számítani a pályán. Ezért egy kicsit módosítani kellett a várható célba érések idején, magamat 12.00-re, Jozefet 13.30-ra vártam, beleszámítva egy komolyabb holtpontot, rosszullétet, meghalást is… Péntekig adtam haladékot magamnak hátha…., de mivel reggelre még mindig lángoló torokkal, és duzzadt mandulákkal, valamint felszakadozó köhögéssel keltem, döntenem kellett: Nem indulok szombaton, nem kockáztathatom a magam egészségét, és családomnak sem akarok felesleges aggodalmakat. De mentoráltam, Jozef, a párosunk tagja, igaz páratlanul, de teljesen felkészülve várta a rajtot. Azért megjegyezte, hogy így nem lesz ugyanaz a pályán neki, nélkülem…nagyon számított rám… Ez olyan jó érzés volt… Utolsó nap minden segítséget megadtam neki, hiszen magammal már úgyse kellett törődnöm, átadtam használható cuccaimat, kompressziós szárat, légiós sapit, chip tartót stb. Versenykerekeimet Johnny-nak adtam, hogy aztán tolja neki, de rendesen… tolta is, 4.58-at kerózott, és a TOP10-be tudott kerülni! Szóval, ha már én nem indulok, legalább másokat segíteni tudok. Ott leszek végig a versenyen, drukkolok, hajtom, frissítem, szervizelem, ha kell. Eszembe jutott, hogy az én ironmanemen is egy jó barátom frissített végig, jó volt a segítsége, jól jövök majd én is Jozefnek. Csütörtökön még felfestettem az Ágneslaki emelkedő legnehezebb szakaszára a GO JOZEF! feliratot, ez a kis meglepetésem is biztos segít neki majd. Pénteken átnéztem a bringáját, rátettem a váztáskámat, és egy titkos zsebébe tettem egy cetlit: 13:30. Ez amolyan kabala szokott lenni első Im-eseknél, tudat alatt is segít beérni. Petya fiam rákészült, hogy dokumentálja a versenyt, fotózzon mindent. Később nagyon klassz kis összeállítást csinált a legjobb fotókból. Még egyszer átbeszéltük mit hogyan csináljon, frissítés, depózás, pulzus, mikor mire figyeljen, mert nem lesz egy fáklyás menet, ilyen melegben idén egyszer sem edzettünk, egyszerűen nem volt ilyen extrém meleg. Pénteken még vett magának egy versenyruhát, meg volt vele elégedve, mert pont passzolt rá, és nagyon kényelmesnek találta. Úristen, előtte ki se próbálta, se nem úszott benne, se nem bringázott vagy futott benne….húha ez azért nagy kockázat, de biztos, hogy perceket nyerhet vele a depózáson. És ez is bejött neki! Semmi baja nem volt vele. Reggel kivittem Gyékényesre bringástól, és feladtam neki az „utolsó kenetet”, párja és gyermeke is kiért az úszás rajtjához. Hajj az a reggeli libabőrzés…, mi más hozhat még ki ennyi könnycseppet ezekből a kőkemény vasemberekből? Én is megkönnyeztem Jozef barátom indulását a Paradicsomba… Azért sokat is vesztettem ezzel, a lebetegedéssel,( egy év készülés (hanem kettő) ment el, de nem veszendőbe) de sokat is kaptam ettől az évtől. Azt hiszem megint csak sokat tapasztaltam, és egyre erősebbé váltam még azáltal is, hogy nem indultam, meghoztam ezt a nagyon kemény döntést, viszont egy barátomnak adhattam meg ezt az élményt, segíthettem az ironmanné válásában. Kemény napnak néztünk elébe… Az úszáson nem volt semmi különös, szépen hozta a jól begyakorolt tempót, 34-35-ös köröket, 1.15 nél már indult ki a bringára. Féltettem a bringától. Nem szokott egyedül menni, főleg ennyit. Mindig az üldöző szerepében volt, bolyozni nagyon megtanult. Mi lesz, ha defektet kap, vagy balesetet szenved? Hogy mi a nagyatádi ironman legfőbb nehézsége? Hogy miért esnek ki oly sokan, hogy látszólag nem tűnik lassú pályának, a szint is kevés, még rövidebb is a bringapálya 4-5 kilivel. Mégis mi a gond? Ezen sokat gondolkodtam, szerintem az általában erős UV sugárzás és magas hőmérséklet, a változó irányú szél kombinációja nehezíti meg ennyire. Erre mondják, hogy hawaii körülmények. Sokkal több erőt, energiát kell mozgósítani, mint egy oda-vissza pályán, ahol elég ráállni egy állandó pulzusra, enni inni stb. A másik, hogy sok a kanyar és a fordító, ami nem csak az átlagot csökkenti, de megint csak kiveszi az erőt a sok kigyorsítás. Lüktető a pálya, lüktető igénybevétellel. Mindjárt úszás után, amikor úgyis az egekben a pulzus a depózás, és rohanás miatt, amikor meg kellene kezdeni a visszatáplálást, jönnek a dombok, ahol ki kell állni, pulzus az egekben. Az első óra kritikus. Amíg el nem éri az ember az Ágneslaki tetőt. Odáig több kemény hirtelen domb, és egy húzós emelkedő van benne, nem tud a pulzus nyugodni, az izmok is dolgoznak rendesen. Nagy a defektveszély is, a rossz minőségű, kavicsfelszórásos úton. Kiérve a 61-es útra, mindenki átlagot akar javítani, és megy, mint a meszes, nem figyelve megint a pulzuszónára. Ebben is van Atádig 5db emelkedő, szépen elosztva, nehogy rá tudj pihenni, és ha nagy sebességgel akarod megmászni, akkor bizony kemény ellenfelek. Aztán jön a kiskörök áldott jó minősége, a hírhedt Ötvösi út, amin a Paris-Roubaix szintű rázkódásnak van kitéve a bringás, ez szétveri a körkörös hajtást, ad a gerincnek, zsibbasztja a derekat, vállat, talpat. A pálya Gyékényestől ráadásul több szintemelkedést tartalmaz, mint egy oda-vissza vagy egy körpálya, ahol visszakapod a szintemelkedést, lejtő formájában. Ráadásul, ha ez keleti széllel jár akkor megint csak negatív lesz a szélhatás. A kiskörökön ez ugye kiegyenlítettebb. Hát kb ennyi. Somogy pokla. Visszatérve a versenyre: Mondtam neki, hogy 2.20 –ra ráér beérni, ne nyomja el az elejét, mert megbosszulja magát a végén. Ez kb 30-as átlagnak felel meg, annak ellenére, hogy egyedül a 31,5-est is tudott volna. 2.20-ra be is ért… Nem baj, hosszú még a nap…így volt ez jó. A kisköröket -mondtam neki- hogy 1.10-re csinálja, tartsa a pulzust, egyen normális kaját ha tud. Beért 1.10-re…mint a svájci óra. Ekkorra már nagyon meleg volt. Akartam feladni neki egy pickszalámis szendót, ahogy előtte megbeszéltük, hogy alapozzon újra valami emberi eledellel, de nem kérte, nem volt már jó a gyomra, hogy ezt kívánja. Ette a hivatalos szeleteket. Reméltem, hogy kitart. Második kör is 1.10. Pulzus?- kérdeztem. 136, konstans, az nagyon ok. Már csak egy kör! Mondtam neki az utolsó hazafelé utat lazulja el. Pihent egyet, így is tett, 1.12 lett a harmadik. Óramű pontossággal jött. Pont terv szerint 7.15-re kezdte meg a maratont. Zuhanyzást tervezett, de teljesen jól volt, ezért egyből jött is ki a futópályára. Edzésen 26-27 perces köröket nyomtunk, itt ebben a földi pokolban még a 30 perces körökért is sokan könyörögtek. Jozef beöltözött, sapi a fején, kulacs a kézben, gél, magnézium a párjánál, sótabletta nálam, indulhatott a körözés. Nekem fájt az árnyékban létezni, nem ám kint a tűző napon 6 perceseket futni. Na, itt volt az a pillanat, amikor kezdtem nagyon nem bánni, hogy nem kell itt futnom… Jozef a nagyatádi lokomotív (mert hát, ha nem említettem volna vasutas a srác) pedig ment rendületlenül, mosolygott, integetett, nagyon élvezte a versenyt. Mintha rá nem hatott volna a purgatóriumi hőség, az erős UV sugárzás, a kilométerek a lábában. Nem ment gyorsan, de haladt. Figyelte a pulzusát, evett-ivott, mindent a megbeszéltek szerint. Nagyon izzadós típus, sok sót veszít, meg szokta futáson látogatni a sűrűt….itt is így volt, de egy 2 perces toi-toi kitérő után rótta tovább rendületlenül a köröket. A parkban családja várta, a célterületen én, Petya fotózta, nem volt esélye elanyátlanodni. Ugye-ugye, ha az embert ennyien figyelik, mindjárt másképp mozog… Nagyon kell az embernek az ilyesfajta motiváció, a szeretteinkkel való folyamatos kontaktus. Kicsit lassultak a körei, de hát kinek nem? A kezdeti 28-29 percről 30-32-re módosultak, de még így is átlagon és a várton felül teljesített. Minden körben futottam vele pár métert, kikérdeztem, ok-e minden, mindig boldogan integetett, nem is láttam mást így mosolyogni, vidámkodni 11 órás küzdés után. Úristen ráfordult a nyolcadikra, már csak 9km, Jozeeeef, ez 12 órán belül lesz! És mindezt komolyabb holtpont nélkül! Hurrá, sikerült elkerülni a kalapácsos embert! Kicsit kezdtem megijedni, hogy jobbat megy, mint én 2011-ben, amikor is hűvös volt, meg neoprénes úszás..azért nehogy elsőre túlnőjön a mesterén!  Micsoda áldott tehetség! Kár hogy 40 évesen kezdte… Mondtam neki, hogy most már eresszen ki, élvezze a perceket, amit a sok szenvedő között tölt…nyugodjon meg, innen már sima ügy, és mindjárt jön a bársonyszőnyeg…ezekben a percekben a sírás kerülgetett, annyira örültem sikerének, igen, a jó felkészülés, a konzekvensen betartott játékszabályok, egy erős akarattal párosulva bizony hozzák a papírformát. Az ironman minden egészséges embernek sikerülhet, Jozef újfent bizonyítja a tételt, és nem középiskolás fokon... Az utolsó körön dr. Herr Gyula is fut vele, íme itt a nagyatádi srác, aki egy éve elhatározta hogy ironman lesz, beléphet a halhatatlanok csarnokába. A befutófolyosón elkértem sapkáját, mert a befutóképen nem festene jól, és bizony elmorzsoltam megint pár könnycseppet…de jó is volt. Ez örök élmény, azt hiszem mindkettőnk számára. Hajrá, jön a befutóra, párja várja, fiát beeresztik a kordonok közé és vele fut be a nagyatádi gladiátorok arénájába, a befutófolyósra, ahonnan már nincs több, csak a célkapu! Igen, Koósz József –Triatád- IRONMAN harsogja Petiatti! A célban Gyula, és a Polgi várja, és ropogtatja meg bordázatát, Petya fiam fotóz, nagy az öröm, nekem is jut egy jó kis izzadt ölelés! Ideje: 11:47:21, alig 2 perccel több csak, mint az én időm 2011-ben. Nem akarom tovább fényezni a teljesítményét, de mindenki megnézheti az eredménylistát, kikkel ért kb. azonos idővel be, Úristen milyen társaságba keveredett! Tényleg csont amatőrként, de nagyon fegyelmezetten milyen eredményt ért el! És arról nem is beszélve, hány többszörös ironman, triatlon edző, félprofi amatőr előtt sikerült beérnie… Ezt így kellett csinálni! Ez férfimunka volt Jozef! Ezúttal is még egyszer gratulálok! Nagy elégtétel volt ez nekem, megismerni egy ilyen embert, végig dolgozni vele egy felkészülési tervet, megtanítani az ironman fogásait, ezt végig kiviteleztetni vele, ha már nekem ez nem volt idén lehetséges, legalább megvalósított valamit az én álmaiból is, a sajátja mellett persze. Köszönöm Jozef ezt az évet! Azért bátorkodtam megelőlegezni neki a célba érést, és csináltattam egy triatlonos bögrét neki, amin elneveztem IRONJOZEF-nek… mostmár azt hiszem rajta marad ez a becenév. Sőt tovább megyek. Nagy valószínűséggel, ha én mégis indulok, nem tudtam volna ilyen fegyelmezetten ezt így végigcsinálni, ebben a hőségben Jozef előttem végzett volna. De ez maradjon egy örök feltételezés, majd jövőre összecsapunk! De addig is sok munka vár ránk. Ki kellene javítani az úszás stílust. Kell egy normális bicó. Meg kell tanulni nyújtani, hengerezni, erősíteni, nem árt látogatni a konditermet sem, masszőrhöz is járni stb. Addig van még 340 napunk! Sárdi Péter (1x)