A 2013 IM a mentorált szemszögéből, vagyis a Páratlan-Páros másik tagja

A 2013 IM a mentorált szemszögéből, vagyis a Páratlan-Páros másik tagja. Beszámolót írni nem könnyű feladat, de mégis megteszem, mert én is sok erőt merítettem mások elbeszéléseiből, történeteiből. Szinte valamennyit elolvastam itt e honlapon, melyek kivétel nélkül nagyszerű írások, és sokat segítettek az indulásba n. Elöljáróban azért leszögezném, hogy szakmai szempontból igazán nem mond sokat, kör időket nem nagyon írtam bele, sem átlagokat. Inkább elbeszélő jellegű, talán kissé hétköznapi. Lehet, hogy kicsit érzelgős, de pont ez a célom, mivel titkon azt remélem, hogy valakiben pont e sorokat olvasva fogalmazódik meg egy kósza gondolat, „mi lenne, ha megpróbálnám”. Próbáld, kedves olvasó, és ne halogasd, mondván, „kevés az időm”, „nincs nekem erre energiám”, „gyerek, munka, rohanás”. Csak a célt kell kitűzni magad elé, mert cél nélkül a mindennapok szétesésben érnek véget. Hogy kezdődött, magam sem tudom pontosan, de valami láthatatlan kéz midig csak vitt, tolt a cél felé. Úszni későn tanultam meg, 24 évesen, magamtól. Persze ez látszik a technikámon is. A bicikli csak úgy unaloműzőnek jött be a képbe, úgy 4 évvel ezelőtt. Első verseny bringámat Gáspár Peti barátomtól vettem 10 ezer forintért, persze jócskán költöttem rá. „Má’ csak futni köll aztán mehetsz az ájronmenre” mondogatták tréfásan a haverok, mikor néha a sportra terelődött a szó. Talán ekkor gondoltam magamban először, hogy meg kellene csinálni. Tavalyi IM verseny betét száma, mint minden évben a CET-rend volt, melyet magam is teljesítettem. Utána persze jól esett a szénhidrát visszapótlás a büfében a teljesítő csapat nagy részével. Közben hallgattuk a befutókat meg az időeredményeket, és mentek a kommentek: „tudod, ki csinálná ezt” „az úszás még hagyján, de a futás”, „á, ez már nem normális dolog”. Még egy sört legurítottam és útnak indultam hazafelé, de valami nem engedett tovább, ott álltam a befutó kapu táján és néztem a Versenyzőket, egyiknek sem láttam szenvedést az arcán, örömmámorban szaladtak a célkapu felé. És csak álltam ott lenyűgözve, aztán elkezdtem szurkolni, és végül teljesen magával ragadott a hangulat. És egyszer csak feltűnt egy ismerős arc, Dr. Horváth István, aki egyéniben teljesítette a távot, nem is rossz idővel. Jobban örültem, mint Ő saját maga, hogy célba ért. Utána beszélgettünk vacsora közben, és valahogy a biciklikre terelődött a szó. Meg akart tőle válni, s mivel nekem erősen fájt a fogam egy jobb biciklire hát megalkudtunk. Hogy ezt utólag hogyan adtam be feleségemnek, Annának otthon, éjfél után haza érve, kissé spiccesen: - Na, jól ment az úszás? - Aha. Figyelj, vettem egy biciklit. - Miiiit? - O…O… Olcsó volt. Két részletben kifizethetem. Kissé hosszúra nyúlt hallgatás után, úgy egy perc múlva csendesen hozzáfűztem: - Jövőre meg szeretném csinálni az ironmant. - Jó, majd holnap megbeszéljük, most aludj szépen. De a gondolat csak nem hagyott nyugodni. Úszás, bringa megy, már csak a futást kell elkezdeni. Megnéztem pár futással foglalkozó honlapot és elég hamar meggyőződtem róla, hogy ha komolyan gondolom ezt az egész futás dolgot, egy jó futó cipő nélkül nem ajánlott belekezdeni. Úgyhogy 2012. augusztus végén megvettem a futócipőt. Alig vártam, hogy felhúzhassam, és irány a futás. 10 km volt az első próbálkozásom, 58 perces idővel, melyet olyan izomláz követett, hogy a lépcsőn sziszegtem, mint a kígyó. Teltek-múltak a napok, közben tekerés, úszás, futás, különösebb rendszer nélkül. Tavaly szeptember közepén egy úszás alkalmával találkoztam Sárdi Péterrel. Tudtam, hogy egyszer már megcsinálta az IM-t, olvastam az ő beszámolóját is. Régebben is összefutottunk párszor, de a szián kívül nem sokat tárgyaltunk, mivel én elég nehezen nyitok mások felé. Ő kérdezte, hogy futni szoktam-e? Mondtam, hogy futogatok, említettem neki, hogy a térdem külső részén úgy 5 km után égető érzés jelentkezik. Egyből elkezdte a tippeket adni, milyen a cipőm, hol futok, megnézte a lábnyomomat vizesen stb. Aztán azt javasolta, hogy változtassak az útvonalamon, mert az út dőlése is sokat számít. Gondoltam megfogadom a jó tanácsot, elkezdtem az atlétika pályán a körözést, és tényleg egyik edzésről a másikra eltűnt a fájdalom. Október közepén gondoltam egy nagyot és elmentem egy spinning edzésre Tóth Gáborhoz, aki szintén nagy névnek számít az IM teljesítők között. Az első óra után kérdezte Gábor: Na, hogy érezted magad? Mondtam, hogy nekem talán nem ez a fajta tekerés kell, én úgy gondoltam, hogy felülök a bringára, tekerek egy órát és kész. - Gyere a pénteki csoportba - volt a válasza -, ott IM- re készülők vannak. Johnny, Teo, Petya, Toma, Eszti. - Oké, ott leszek. Következő alkalommal belépve a terembe megint Sárdi Péter fogadott. Somolyogva kérdezte: - Csak nem az IM- re készülsz? Vonakodva, de bevallottam, hogy igen, valami ilyesmi vezérel. Edzés végén még beszélgettünk kicsit. Holnap úszás? Jött az újabb kérdés, megbeszéltük az időpontot és kezdetét vette az irányított felkészülés. Másnap végig beszéltük, hogy eddig miket mozogtam, mennyit és hogyan. És ekkor halottam először ezt a mondatot: Az Ironman a futásnál kezdődik. Az úszásod rendben, a biciklivel majd tavasszal foglalkozunk keményebben, most a futásra koncentrálj. Próbálj minél hosszabbakat futni alacsony pulzussal, jól jön az még a nyáron. Úgy éreztem, mintha egy edző beszélne hozzám. És tovább pörögtek az instrukciók, Először kétszáz bemelegítés, majd utána ötszáz gyors, próbálj kevés lábat használni, kell az erő a tekeréshez, mikor kijössz a tóból. Utána következő ötszázat kicsit keményebben megtoljuk, majd egy levezető ötszáz és irány a szauna. És ott is ment tovább a felkészítés, miket egyek, és miket kerüljek, a só fontossága, a visszapótlás mikéntje. Örültem, hogy ilyen komolyan foglalkozik velem valaki. Egyik nap összefutottam Kocsis István barátommal, (vagy művészneve Pifu, gondolom az IM teljesítők így már tudják, kiről van szó). Hallottam fél füllel, hogy IM- re készülsz, ha gondolod, futhatnánk együtt! Nem sokat tétováztam, megbeszéltük az időpontot és irány a pálya. Megállapítottuk, hogy a tempónk azonos, ezért rendszert vittünk a dologba. Következő találkozásunk alkalmával jött velünk Pifu öccse, Kocsis Péter (IM teljesítők szintén jól ismerik, főleg a külföldiek, mivel Ő a szinkrontolmács a verseny alatt), így már 3 főre dagadt a csapat. Aztán egyszer csak megkeresett Szabó László barátom (művészneve Szugi). Henrik mondta, hogy Pifuval komolyan elkezdtétek a futást, mennék veletek, nem lenne olyan unalmas egyedül. Így alakult ki egy jó kis kvartett, ami szintén nagyon ösztönző volt, valaki mindig hívott futni, én meg ritkán mondtam nemet. A kis csapatunk aztán szép lassan januárra elolvadt, de versenyekre (Kaposvár dombjai, bajai kikelet) mindig összeverődtünk. Szugival gyűrtük tovább ketten a kilométereket, hétvégén mindig hosszúakat futottunk, 30-35 kilométert. Nem volt ritka a havi 280 kilométer futás, ami később igen csak jól jött. Közben megállapítottuk, hogy a mi fejünkbe valami nincs rendben, vasárnap délelőtt 2 fokban 35 km-t futni, míg mások otthon a jó meleg családi tűzhely mellett a rántott hús szaggal átitatott lakásban nézik a tévét és kortyolgatják a forralt bort. Egy másik csoportos futás alkalmával Dr. Herr Gyula (szerintem Őt nem kell bemutatnom) került mellém. Megemlítettem neki, hogy IM- re készülök, faggatni kezdett egyből, mennyi alatt megy az ezer méter úszás, milyen átlaggal szoktam tekerni és mennyit. A válaszokat hallva kicsit megnyugodott, hogy nem két hónapja sportolok rendszeresen, és ezt mondta: Jóska azért egy kivizsgálás nem ártana. Szintén megfogadtam a tanácsot és jelentkeztem nála egy terheléses vizsgálatra. Itt fogadott egy nem várt meglepetés: terhelés hatására a vérnyomás válaszom nem éppen hibátlan. Ez kicsit lesújtott. - Most akkor ne csináljam tovább? - kérdeztem reményt vesztve Gyulától. - Dehogynem. Nyugodtan eddzél, csak vérnyomáscsökkentővel - jött a bíztatás. Nehéz volt elfogadni és meg szokni, hogy minden reggel be kell venni a gyógyszert. Én azt hittem, hogy egészséges vagyok, rendszeres sportolással a hátam mögött. - Ha nem sportoltál volna, már rég szedned kéne a gyógyszert - jöttek az újabb nyugtató szavak - nem is egy IM teljesítő szed vérnyomáscsökkentőt. Ezek voltak azok a szavak, amik tovább tereltek a cél felé. Ami viszont fontos, hogy én MÁR TUDOK RÓLA, HOGY ILYEN PROBLÉMÁM VAN, DE SOKAN SAJNOS NEM. Nekik szólt a nagybetűs kiemelés hátha tanulnak az esetemből, és elmennek egy vizsgálatra, mielőtt komolyabban belevágnak egy ilyen verseny felkészülésbe. Januárban elkezdtem írni az edzés kilométereket, Gyula felvett a „Készülj velünk az ironmenre” csoportba, de nem a saját nevemmel voltam jelen, hozzá szólni úgy sem tudok semmihez, mert tapasztalatom nincs, tanácsot kérni meg ott volt Sárdi Peti, aki mindig kész volt segíteni. Március elején elkezdtük a kinti tekeréseket. Peti, mikor meglátta a biciklimet meg a szerelésemet, majdnem lefordult a Scott-ról. - Ezt a dobozos sört meg hova hozod? - kérdezte nevetve. - Azt mondtad, hogy tekerünk közbe eszünk, iszunk. - próbáltam menteni a helyzetet. Kissé tartottam tőle, hogy nem bírom tartani a tempót, de Peti nem akarta elvenni a kedvemet és tényleg lazát tekert igaz nekem nem tűnt lazának, ezért a sört felnyitni nem volt idő, csak otthon. Tekerés végén újabb instrukciók következtek: Nem jól ülsz a biciklin, túl messze van a könyöklő, más nyeregcső kell, le kell cserélni a pedált és a nyerget, kéne egy bringás cipő is. Hű ezeket hogy fogom beszerezni. Petitől jött egy email, két nap múlva. „Ezt a könyöklőt nézd meg. Ha megfelel, lealkudom 15-re. Stucnit, nyeregcsövet rendeltem, következő hétre itt lesz. Kifizetem, majd adod a pénzt, mikor tudod. Ja, Tóth Gabi eladja a pedálját, beszélj vele. Holnap úszás!” Egy hét alatt minden le volt rendezve, mehettünk volna tekerni, de az időjárás közbe szólt, újra a terembe szorultunk. Április elején tekertünk újra kint és nem akármilyen sor állt össze: Tóth Gabi, Teo, Wittmann Toma, Johhny, Peti és jó magam. Gyékényes és vissza 4 fokban. Telve volt mindenki energiával, mentek a poénok, szóval öröm volt ilyen csapattal tekerni. És ezt még jó pár közös tekerés követte. De jó részt ketten tekertünk Petivel, Ő ment elől én meg nyelv lógatva mentem utána, Ő elöl 136-os pulzussal én hátul 147-essel. Sokat gondolkodtam rajta, hogy nem jó ez nekem, lassan kéne tekerni saját tempómban, de a nyugtatás nem marad el, „ebből könnyebben tudsz majd lassabbat tekerni versenyen”. Közbe Szugi barátom egy 6 órás futóverseny után lesérült nem volt kivel futnom, ekkor jött az újabb ötlet Petitől, a tekerés megy együtt akkor a futás is. És így állt össze a páros, szinte minden nap találkoztunk. Közben meg folyt tovább a tanítás: Ne menj annyira! Figyeld a pulzust! Bringáról leszállsz, lassan kezd a futást. 6 perces kiliket tartsd 42 kilométerig. Ennyi. Több nem kell. Mehetsz gyorsabban is, de nincs értelme, mert fejre állsz. Májusban elkezdtük a kombinált edzéseket is, hol ketten Petivel, hol Johnnyval, vagy Gáborral, vagy Tomával kiegészülve. Afféle kis házi versenyek voltak ezek az edzések. Igaz hogy mindig lemaradtam, de a közös küzdések nagyon sokat segítettek fejben. Közbe Petivel végig vettük a frissítés fortélyait. De a többi edzőtárs is mindig elhullajtott egy kis morzsát, egy kis információt, én meg felszedegettem ezeket a morzsákat, és próbáltam hasznosítani a későbbi edzések során. Júniusban Kaposvár Extrememan 113, életem első triatlon versenye, mely jó hangulatban telt. Előtte viszont edzőtábor, ami szintén nagy élmény volt. Futni, tekerni TTT tagokkal Lippai Zolival, Jeszenszky Petivel, közös edzés Szücs Miklós „tanár úrral”, na és persze a Verseny fő szervezőjével a hátadban letekerni Gyékényesre - csak ajánlani tudom minden „elsőbálozónak”. Itt érezheted magad először egy igazi nagy család tagjának, na és persze ismerhetsz meg új arcokat, akikkel közösek a céljaid, lehet sokat tanulni és erőt gyűjteni, mások tapasztalatait hallgatni korábbi versenyekről. Ha még nem volt alkalmad rá, kipróbálhatod a kristálytiszta vizű gyékényesi tóban való úszást. Ami nekem valahogy nem nagyon ment. Főleg az iránytartással voltak gondjaim. Pedig előtte már voltunk lent párszor úszni, de nekem akkor is sikerült nekiúszni Petinek, ha csak ketten voltunk a tóban. Júliusban még egy hosszabb kombi volt betervezve, amit egy vírusos hasmenés megakadályozott. Szinte fájt, hogy nem tudok menni edzeni. Gondoltam akkor segítek Petinek frissíteni, mivel egyedül ment ki edzeni. Futás alatt tekertem mellette és adtam fel, amit kért, nagyon jó erőben érezte magát akkor. De később sajnos fordult a kocka. Az utolsó hét már nagyon pihenős volt. Itt már nem kell nagyokat menni csak beleharapni a távokba. - figyelmeztetett Peti. A szerdai utolsó tekerés közben mondta, hogy nincs teljesen rendben a torka. Másnapra teljesen reszelős lett a hangja ekkor már én is aggódva figyeltem, de bíztam valami csodába, ami helyrehozza a begyulladt torkot. Persze jöttek a jó tanácsok minden felől, a csoda viszont elmaradt. Péntekre meghozta a döntést, hogy nem indul. Próbáltam a helyébe képzelni magam, ami egyből kövér könnycseppet eredményezett a szememben. Pedig mindent elterveztünk a versenyen mit, mikor hogyan fogunk csinálni. Aztán hívott telefonon: Gondold át, mit akarsz használni a cuccaim közül, és gyere érte délután. Jól esett a lehetőség és éltem is vele. Chiptartó, váztáska, futószár, kispumpa, amiket kölcsönbe kértem. Utána az expón vettem egy triatlonos ruhát. Pifu is arra járt és nem találta túl jó ötletnek. Sőt még az eladó is mondta, hogy délután mozogjak benne valamit, hogy nem dörzsöl-e, de nem tettem, mert nem volt idő. 17 órakor „egy kis tudomány” hallgatás, majd hivatalos megnyitó a gimnáziumban. Este pakolás közben kibontottam a fehér úszó sapkát, amit az „elsőbálozók” viselnek, a rajtszám mellette egy felirat „Go Jozef”. Hát ezt meg ki művelte velem? Hívtam Petit, mit tud a dologról, annyit mondott, hogy Szalai Eszti volt segíteni a rajtcsomagok összeállításánál. Hiába az IM egy nagycsalád, az összetartozás apró jelei mindenütt fellelhetők. Elalvás előtt még elmélkedtem az ágyban. Nagyon meleg lesz, 13:30 talán meg lesz, a hűtés is nagyon fontos, só tabletták a helyükön, gélek a hűtőtáskában kulacsok bekeverve, feltöltve, magnézium elrakva. Hopp, ekkor kipattantam az ágyból: szendvicseket nem csináltam. Nos, ezek után nem írhatom azt, hogy nem voltam izgatott. De mégis jól aludtam, ami szintén fontos. Reggel 4-kor felébredtem aztán már csak vártam a hajnalt. Peti és családja levittek gyékényesre kocsival. Útközben folyamatosan jöttek az instrukciók: Ne tekerj nagyon! Ha 28-nál több az átlagod az Ágneslaki tetőnél, túl gyors vagy. Ha kijöttél a vízből, egyél-igyál. A bicikli elején egy szendó lecsúszik. Vizet igyál rá azonnal! Gyékényesig átismételtük a leckét utoljára. Úgy éreztem magam, mint aki első osztályba megy az iskolában. Aggódó szülői tanácsok kísérnek az osztályterem ajtajáig, de ott már egyedül kell belépned, és onnét már csak fátyolon keresztül jut el hozzád a szülők hangja, de az intelmeket nem felejted el soha. Beléptem hát az osztályterembe, a depóba, és hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Bedepóztam, utána ténferegtem a sorok között ismerős után kutatva. Johhnyba botlottam, pár szót váltottunk. Aztán pár fotót készített rólam kis Peti (ifjabb Sárdi Péter), utána megérkezett a család és már újból nem éreztem magam egyedül. Annával rövid bátorító puszikat váltottunk, fiam meg nézett rám, mint egy istenre. Az utolsó tíz perc már nagyon nehezen telt, percenként az órámat néztem. Kinéztem a domboldalra, ekkora tömeget még nem láttam itt soha, pedig már jó pár rajtot végignéztem itt kívülről. A Tisztelendő Atya áldása közben kezdtem az agyamba zárkózni szépen lassan, befelé fordulni és csak magamra figyelni, az ágyúszó is csak ködön át ért el hozzám, automatára kapcsoltam, gépiesen a szememre húztam az úszószemüveget, és ennyit mondtam magamban „go jozef”. És lassan besétáltam a vízbe. Az úszás első 200 métere igazi küzdelem volt, de nem a habokkal, hanem a lábakkal, karokkal. Ahogy tisztult körülöttem a pálya, megláttam a bóját is, ami nagyon messzinek tűnt. Jól éreztem magam, a víz nagyon kellemes volt, a nap lágyan sütött. Igazi kora nyári reggel, gondoltam magamban. A második körre Juhász Ágival egy csoportba fordultam. Próbáltam gazdaságosan úszni és kicsit vissza is vettem a tempóból. Második kör vége felé kinéztem az időmérő órára 1:09-et mutatott. Ez megint egy kicsi pluszt adott, mivel 1:15-re vártam magam. Depóban nem kapkodtam, Péter meg is jegyezte verseny után, hogy mit szöszmötöltem ennyi ideig (05:22). Jó, tényleg meglehetett volna hamarabb is csinálni. A depó kijáratánál Péter hangját véltem hallani a tömegből: Ágneslaki emelkedőnél figyeld az utat! Tényleg, ezt már ide felé jövet is mondta a kocsiba, hogy arrafelé nagyon kátyús az út. A faluból kifelé jövet, gondoltam, eszek valami tartalmasat, igen ám csak hogy a szendó a depóban maradt. Sebaj. „Mindig legyen egy B terv is” - csengett fülembe Péter Attila hangja, amint az edzőtáborban tartott előadásában mondta. Látjátok, ezek azok a hasznos dolgok, amiket egy edzőtáborban hallhatsz. Többek között ezek azok az apró morzsák, amiket felszedegethetsz. Gyorsan elővettem a nagy energia szeletet, amit későbbre tartogattam, és jóízűen majszolni kezdtem, közben iszogattam rá, és nem törődve semmivel tekertem tovább. Közben Herr Gyula mondata is felötlött bennem, amit egy közös futásunk során mondott: „Jóska, az lesz a te napod, erre készültél egész évben, ne törődj semmivel, érezd jól magad és ne versenyezz”. És végig így is éreztem, igen ez az én napom, meg fogom csinálni, lassan, de kitartóan. Ágneslaki emelkedőn szembe ötlött egy felirat az úton „Go Jozef”. Ekkor értettem meg a figyelmeztetést. Neked is itt kéne tekerni Péter, gondoltam újfent és kissé szomorúan, de tekertem tovább. A 68-as úton a végtelennek tűnő suhanást egy kedves szurkoló törte meg, aki két nagy husánggal püfölt egy üres sörös hordót. „Király vagy” kiabáltam neki nevetve, nem tudom meghallotta-e. Tekerés közben végig olvasgattam a rajtszámokon levő neveket „Stojesz, Mirkó, Roszpi, Szilvi, Geronimóóó és még sorolhatnám tovább. Mennyi derék kitartó embert takarnak ezek a nevek. Mennyi családtól elvett időt, mennyi korai kelést, mennyi késő esti téli futó kilométert, mennyi küzdést, energiát rejtenek magukban. Csak tisztelni lehet érte őket. Jó ide tartozni. Az első 75 kilométer hamar eltelt (2 óra 20 perc). Félóránként a só tablettákat rendre lenyeltem, ittam, ettem, locsoltam és persze jól éreztem magam. Igaza volt Kindl Gábornak: „Az atádi versenyen olyan jó ütemben vannak a frissítő állomások, hogy saját frissítés nem is nagyon kell”. Nagyatádra beérve Péter szendót akart feladni, de nem kívántam, nehéz lett volna elrágni. Annával úgy beszéltük meg, hogy a kápolna utca végén vár hűtött vízzel és magnéziummal. Ekkor következett egy kis meglepetés. Anna nem volt ott. Mint kiderült későbbre saccolta az érkezésemet, így tehát az első körnek üres kulacsokkal vágtam neki. Mivel a B tervet már elhasználtam jött a C terv. Ötvösi kocsmában majd megtöltöm, kaptam én már vizet ott máskor is. A befordulónál jutott eszembe, hogy elfelejtettem megállni. Sebaj, D terv. Szilvi ott tekert előttem, mellé araszoltam és kértem tőle pár korty vizet, amivel Belegig már kitartottam. Így utólag is köszi, még egyszer neki. Tekerés közben kerestem az ismerős arcokat, de nem láttam senkit. Johnny-t is csak találgattam, hogy melyik lehet. Gábor, Toma őket sem láttam sajnos egyik körben sem. Végig sikerült egyenletes tempóban tekernem a bringát, erőlködés nélkül, és ez a futáson igen jól jött. Az utolsó körön még Roszpival beszélgettünk pár szót. Eddig minden megy, mint a karikacsapás, minden a terv szerint halad. Utolsó kiskörön egy nagy gélt bevettem az utolsó 4 kilométeren, egyet feljebb váltottam és csak pörgettem, ahogy Péter mondta. A só tabletták sem maradtak el, minden kiskörön kettőt is bevettem. Bicikliről leszállva Csiszár Heni biztatott serényen, mutatta az utat az öltöző sátor felé. Zuhanyozni akartam, de lebeszéltem magam róla. Ismét egy ráérős cipőcsere, aztán indulás futni. A kijáratnál Varga Reginába ütköztem, aki szintén biztatott ezerrel. Megörültem neki, hogy ennyi ember biztat. És szép komótosan elkezdtem rakosgatni a lábamat. Fáradtságot nem éreztem, mintha nem is tekertem volna semmit előtte. Péter már várt a vízmű előtt. - Szevasz Jozef, 126.-nak szálltál le a bicikliről. Minden oké? Lábad, hátad rendben? Nesze egy sótabi. Túl gyors vagy, lassíts! Pulzus? -142 - mondtam neki vigyorogva - minden rendben, nem fáj sehol. - Körönként itt várlak sótabival, kicsit mindig futok veled. Na menj. Csak nyugodtan!!! Templom előtt Anna várt. Aggódva kérdezte: - Jól vagy? Közben kapkodva töltötte az üvegemet friss hideg vízzel. Csak nyugodtan, ráérek - mondtam neki mosolyogva. Közben elszopogattam egy kis gélt aztán futás tovább. Péter a központban, Anna a templomnál minden körben, és így volt jól elosztva. Persze rengetegen szurkoltak ismerősök, hiába, a hazai pálya. Ettől még jobb kedvem lett, és csak fogytak a körök, észre se vettem és már a negyedik is elfogyott. Zrínyi utcán régi barátom, Szugi tűnt fel, pár méter erejéig hozzám csapódott. Mikor megtudta, hogy a negyedik körön vagyok, nagyon elcsodálkozott, és mondta, hogy a mozgásom alapján nem látszik rajtam semmi. Hittem neki, mert így is éreztem. Aztán Kovács Henrik barátom szalmakalappal a fején, pálinkás üveggel a kezében futott mellettem. És nyomta a poént a tőle megszokott módon. - Há’ bákteruram egy kis frissítést tetszik parancsúni a nevjork maratonon bennem is ez tartotta a lelköt. Na mög a röngetek fokhajma. Na, ettől aztán tényleg kitartottam a hátra levő körökben. Még a parkban is hangosan nevettem. Aki látott biztosan csodálkozott. Jó kedvem volt és csak futottam tovább, titkon azért vártam a „kalapácsos embert”. 6. kör a vízválasztó - figyelmeztetett Péter – vagy alul, vagy felül, de kijönnek a dolgok. Ez menetrendszerűen be is következett, szerencsére alsó úton. Innét már egyenesben éreztem magam, bár a lábam már egyre nehezebben mozgott, de a jó kedvem végig kitartott. Ha barátot láttam igyekeztem bíztatni. Szerencsés Norbival mindig a henészi domb tetején pacsiztunk össze, Jeszenszky Petivel meg a hídon. És jött az utolsó kör. Péter biztatott lelkesen tovább. Olyan nevek vannak a hátad mögött, hogy inkább nem is mondom, 12-ön belül leszel csak nyugi! Nem akartam hinni a fülemnek, mert az idővel végig alig foglalkoztam. Igaz ugyan, hogy minden körön nyomtam egy rész időt, de ezeket csak verseny után elemeztem ki. Annával utoljára puszi váltás a templomnál, majd ő is rohant, hogy a befutóra oda érjen. Az utolsó frissítőnél gyalogoltam 50 métert az egész verseny során először, de nehéz volt belőle elindulni. Már csak egy kilométer gondoltam és megvan az ironman. Azt hittem a boldogságomat már nem lehet fokozni, de tévedtem. Mert a befejező 500 méter az életem végéig elkísér. A Zrínyi utca közepe táján egy fekete hosszúnadrágos sétálgató emberre lettem figyelmes. Közelebb értem akkor vettem észre, hogy Herr Gyula biztatja a többi sporttársat. Mellé értem, óvatosan megveregettem a vállát és csak ennyit mondtam: - Hopp, hopp! Szia Gyula! - Szevasz Józsikám, hányadik kör? - Megyek befutni. - Ezt nem mondod? Hát ezt nem hiszem el. Józsikám ez.., ezt hihetetlenül jól csináltad, ez profi munka volt! És futott velem 200 méteren át, közben pedig jókedvűen kiabált a pálya szélén levő emberek felé: Hölgyeim és uraim itt jön Nagyatád legújabb Ironmenje! Itt jön a király! Tapsoljon mindenki! És tapsolt mindenki. A célban találkozunk! - mondta Gyula és elváltunk. Rá fordultam a célegyenesbe vezető kordonra és arcok villantak elém, melyek mosolyogva tapsoltak. Először Tóth Gabi és párja Stoff Dóri, majd Bicskei Balázs és a sógorom, aki a fiam kezét fogta, amíg én oda nem értem. Közben Péter Attila utánozhatatlan hangja szállt a zúgó tömeg felett. És akkor érkezik 471-es Rajtszámmal egy nagyatádi fiatalember, aki egy évvel ezelőtt elhatározta, hogy megcsinálja….Igeen!! Ezt meg honnét tudja, ötlött fel bennem egy pillanatra. Mind később kiderült Péter műve volt ez is, ő látta el a megfelelő információkkal Atillát. - Gyere Vilmoskám, most befutunk a célba - szóltam mosolyogva a fiamhoz és következett az utolsó 50 méter. - A sapkát!! A sapkát!!- kiabált Sárdi Peti szintén boldogan. Oda adtam neki és már csak 20 méter volt hátra mikor nem akartam hinni a szememnek. Dr. Herr Gyula térdre borulva várt a célban. „Hajrá Nagyatád!” már csak ennyit tudtam mondani és a karjaiba borultam. És a végére oda ért a „kalapácsos ember” is. Igaz csak a kisebbik kalapácsával koppintott a fejemre. Ezt a befutót nem cserélném el senkivel sem. Azok a pillanatok minden nap eszembe jutnak. A sok önzetlen segítséget és biztatást, amit Pétertől és a többiektől kaptam, igyekeztem minél jobban meghálálni. Biztos vagyok benne, hogy egyedül sokkal nehezebb lett volna a felkészülés. És hogy kinek köszönöm? Elsősorban Sárdi Péternek, aki szinte végig küzdötte velem együtt az évet, és mindenkinek, akinek a neve előfordul ebben az írásban, és persze akikkel együtt mentünk egy nagyot azon a napon. Akik helytálltak a forró aszfalton. Igaz, hogy csak egy első van, aki nyeri a versenyt, de engem ez nem nagyon izgat. És remélem más 40 éves kezdőt sem, mert nekünk már csak a helytállás a lényeg. Gondolom, van, aki ezt másképp látja. Neki is igazat kell adni, mert ha nyerni akarsz, heti 20-30 órát kell edzeni, ami nagyon lélekromboló lehet. De végig lehet ezt csinálni kevesebből, heti 10-13-ból is és jó kedvvel. „Akkor meg mi értelme, ha nem leszel első” mondta több hozzá nem értő. Nekik üzenem a következő verset, mely engem mindig jó kedvre hangol. Jó pár ember az idegeit megkímélhetné, ha ezt olvasgatná. Nem mind kapitány a hajóban a had, Keresd a sors rád mit oszt, Van nagy feladat, van kis feladat, De a fő az az itt meg a most. Ha út nincs, egy ösvény is megteheti, Légy csillag, ha nem vagy a Nap! Nem az a fontos, hogy nagy, avagy kicsi: Légy te a legderekabb! A verseny napja óta minden leülepedett bennem, de most, hogy leírtam e sorokat megint kavarognak bennem az érzések. Változott-e valami az életemben azóta? Igen. Megnyugodtam, mert egy tervem megint valóra vált, és ez jó érzéssel tölt el. Mai napig megállítanak az utcán ismerősök, és gratulálnak, hogy végig csináltam. Örülök, hogy egy nagy és összetartó családhoz tartozhatok. És még valamit szeretném, ha tudnátok, kedves IM teljesítők: ha nem is posztolok meg kommentelek, de azért minden nap gondolok rátok. Hogy merre faljátok a kilométereket, merre tekertek, úsztok, vagy futtok. Ezek után, hogy találkozunk-e jövőre? Nem kérdés. Ha nem javítom meg az időmet, ha Gyula nem vár leborulva a célban, akkor is jól fogom magam érezni köztetek, és megint megyünk egy nagyot. Addig is mindenki vigyázzon magára! Iron Jozef 471