KÖSZÖNÖM!

Ha a tíz nekifutásból tizedszer is sikeresen teljesített nagyatádi Ironman-távú versenyemre vagy kíváncsi, Kedves Olvasó, akkor itt a szikár tény: 10:17:48 órás, egyéni csúcsot jelentő idővel, az 576 egyéni indulóból 32-ként, a 45-49 évesek között pedig negyedikként fejeztem be a versenyt.

Mindezért köszönettel tartozom Baracknak, aki végeláthatatlan türelemmel, megértéssel és szeretettel viseli el ezt az időnként elviselhetetlenül sok időt, nyűgöt, és nyűgös Balut tartalmazó felkészülést, versenyzést, egyáltalán létezést.

Továbbá soha el nem múló hálával tartozom a Csapatnak. A B784 Team összetartó közössége hihetetlenül önzetlen segítőkészségről, szeretetről tett tanúbizonyságot Nagyatádon - újra.

Mentoraimnak, Dr. Zakariás Gézának, Kropkó Péternek és Fazekas Attilának köszönöm a türelmet, megértést, a katyvaszos életem elfogadását, és az ebbe integrálható sok hasznos tanácsot, valamint a Nella kerékpárboltnak a használatomra bocsátott Trek Speed Concept 7.0-t.

Jöjjenek részletek. Általában hosszú szokott lenni :)

Most sem lesz másként...

Aki nem szeret borzasztóan hosszú beszámolókat olvasni, az most elégedjen meg ennyivel, és lapozzon.

ELŐZMÉNYEK

Átalakítottuk a felkészülésemet a korábbi évekhez képest. Gézának ebben elévülhetetlen érdemei vannak. Hihetetlenül aprólékosan, kockáról kockára raktuk össze a legót. Hetente 5 percekkel emelve a futások hosszát, sokszor mondogatva télen az „egy óra az tizenhárom óra, két óra az tizennégy óra” kezdetű mondókát. Nem ritkán 7 perces tempóban... Széles, mély, megingathatatlan alapokat akartunk építeni. Borzasztó unalmas volt télen, hajnalban, a sötétben kockára fagyva ezt ismételgetni, miközben rohanhattam is volna, akkor legalább nem fázom...

A spinning óráimon is sokkal visszafogottabban nyomtam, mint eddig bármikor. Mondjuk ezt az idővel elképesztőre terebélyesedő látogató csapat nem vette észre, hiszen szinte bármikor képes vagyok egy-két liter izzadságot magam alá termelni az óráimon :)

Az egy órás spinningek szép lassan másfél, aztán két, két és fél, végül négy és fél órássá nőttek. A résztvevői létszám pedig minden képzeletet felülmúlt. Kinőttük a Sun Palace fitnesz spinning termét.

Pedig a helyszín ideális, különösen hogy itt van a 25 méteres fedett medencénk is. A tekerések előtt tucatnyian püföltük egymást a vízben, csak hogy szokjuk a triatlon start utáni pillanatait :)

Aztán olyan sokan lettünk, hogy az Oxygen Wellness fogadott be bennünket a hosszú spinningekre, de az ötven fős terembe már így is volt, aki hozta a saját bringáját, meg görgőjét, hogy beférjen.

A CSAPAT

Február közepén a tanítványaim a születésnapomra olyan meglepetés partit szerveztek, amire amíg élek, emlékezni fogok!

Az, hogy Péter Attila eljött Kaposvárról, és olyanokat mondott a RUNtotta elé felállított mikrofonjába, amitől ott a helyszínen elsírtam magam, csak egy apró szelete volt a bulinak.

Akkor, két zokogás között próbáltam meg valami értelmeset mondani nekik. Megfogalmazni azt, hogy mennyit köszönhetek a Csapatnak. Hogy idáig mindig leszegett fejjel, önmagamért, az általam kitűzött eredményeket hajkurászva mentem Nagyatádra, vagy bármilyen más triatlonversenyre. És ekkor fordult át bennem valami, talán mondhatom, végérvényesen.

Eddig olyan voltam, mint az indiai tanmese szegény embere, akinek a bölcs jógi azt mondta, mesés gazdagság köszönt rá, egyetlen feltétellel. Ha nem gondol a fehér elefántra. Persze a szegény ember szegény maradt, mert másra sem bírt gondolni, csak arra, hogy mire nem szabad gondolnia. Az én fehér elefántom Nagyatád volt. Azt próbáltam nekik elmakogni, hogy ezen túl egészen más hozzáállással mehetek oda. Mert ez az egész nem magam miatt fontos már – persze, úgy is – hanem mert egymást tudjuk ezzel inspirálni. A tanítványok beszámolóit olvasva elmondhatom: ez sikerült, sikerül!

Február végén ellátogattunk Hvarra. Megint rendkívül jó idő fogadott bennünket, hasznosan telt a bringás edzőtábor. Amikor mások még csak azon gondolkodtak, hogy elő kellene szedniük a bringájukat a garázsból, mi már készen álltunk 120-130 kilométerek elég jó tempóban való letekerésére is kint a szabadban. A március kegyes volt hozzánk, így a Csapattal kéthetente egyre hosszabb és hosszabb meneteink voltak.

Időközben megszerveztük a hamarosan hivatalosan is B784 névre hallgató sportegyesületet, a csapatpóló pedig mágikus erővel bírt.

Olyan teljesítményeket hozott elő szinte mindenkiből, amiről álmodni sem mert. A Vivicitta felejthetetlen élmény volt, egy újabb közösség-kovácsoló esemény.

Teltek-múltak a hetek, közeledtek a triatlonversenyek.

A FORMÁBA HOZÓ VERSENYEK

Még dolgoztak bennem a régi, rossz reflexek. A versenyek előtti lázas idegbetegség falhoz csapkodott másfél literes ásványvizes palack formájában manifesztálódott, de Barack megjegyezte, hogy a versenyen már sokkal kevésbé vagyok kezelhetetlen, mint korábban :)

A Balatonman 70.3 tavaly jól sikerült, a 40-44 éves korcsoportban elsőként értem célba. Mondjuk ahhoz más balszerencséje, több esélyes távolmaradása is kellett. De egy győzelmet azért soha nem kell magyarázni :)

Az idén a 45-49-be lépve, amikor mindenki, aki élt, és mozgott, elindult, a teljesen reális helyezés a nyolcadik volt, és az öt órán belüli teljesítés. A nyolcadik hely meg is volt, az öt órás idő egy enyhén buggyant kecsketejjel teli kulacson ment el, mert én meg négyszer mentem bokrot látogatni menet közben.

Viszont a tanítványok hihetetlenül jól mentek, lényegében mindenki várakozáson felül szerepelt, volt hát ok az örömre megint. Kelemen Nóri futása, korosztályos bajnoki címe minden várakozást felülmúlt! Kárpáti Attila masszív versenyzése, Adri Anne Sz légiesen könnyed futása, Kútvölgyi-Domján Marianna sérülés utáni „csakazértis” finise, Schmitt Norbi elképesztő IM-je, és az önzetlen segítők odaadó munkája után csak erősebbek lettünk.

Ezzel együtt Barack finoman jelezte, hogy le kellene már szokni erről a kecsketej-mániáról a versenyeken. Mert bár tényleg jó a cucc, a melegben semmi garancia nincs rá, hogy nem savanyodik meg.

Kaposvárnak már így mentünk neki, és bár időben néhány perccel lassabb lett, olyan sporttársakat sikerült magam mögött tartanom, akik rendszerint bezúznak a futáson.

A Csapatból négyen álltunk rajthoz, és hárman tökéletesen boldogan fejeztük be a féltávot. Kelemen Nóri abszolútban lett harmadik a nők között, Maminti pedig hihetetlenül messziről indulva ért el idáig. Bartók Éva is emelt fővel jöhetett le a pályáról, de a vacakoló lába megakadályozta abban, hogy egy igazán jó futással koronázza meg az eddigi felkészülését.

A Vasi Vasemberen már egy éve készültem rá, hogy egy magamhoz képest igazán jó időt megyek majd. 2013-ban úgy álltam rajthoz, hogy két nappal előtte nyélen toltam még 3

órát bringán, meg arra délután futottam egy izmos nyolc kilit.

Most csak három nappal előtte raktam le magam egy fele olyan hosszú edzéssel :)

Szinte pihentem másztam be Szombathelyen a csónakázótó békalencsés, zavaros vizébe. Ráadásul teljes megdöbbenésemre neoprénes volt az úszás. Az meg nagyon nagy barátom. Konkrétan megcsinálja a versenyemet. Mentem is 2:05 órát, ami nem kicsit dobott az önbizalmamon.

A tanítványok is szépen szerepeltek. Jól álltam, jól álltunk Nagyatád előtt.

ROTH

Hogy ne legyen egyszerű az élet, még tavaly könnyű szívvel megígértem Gadányi Bálintnak, hogy elkísérem Roth-ba, az Ironman-távú Challenge Europe-ra.

A rizikós kirándulás minden pillanata élmény volt, de nagyon kellett matekolnom, hogy mit egyek, hol, hogyan aludjak, hogy az Nagyatádra jó legyen. A konyhai felszereléseink nagy részének – házi malom, kávédaráló, gyümölcscentrifuga, mindenféle gabonák, olajok, magvak, és egyéb, normális ember számára legfeljebb hírből ismert táplálékok - beöntése után a Chrysler Grand Voyagerbe, nekiindultunk az útnak.

Ja, meg a két bringa, neoprének, futócsukák, bringás időfutam sisakok, és egyéb, a triatlonozáshoz nélkülözhetetlen kellékek társaságában. És vittem magammal egy koszlott-foszlott, ámde cserébe kényelmes szivacsot is – mit lehet tudni alapon. Ez mentette meg az életemet!

Ugyanis Langer Pudingman Sanyiéknál Bécsben megállva – nagyon szépen köszönjük, hogy odafelé kényelmesen megalhattunk, és így nem egy lendülettel kellett 750 kilométert autókáznunk - egy felfújhatós matracon jutott volna nekem hely. Így a szivacson nyugodtan eltöltött éjszaka, a szívélyes vendéglátás, és a Pudingman-féle hihetetlenül szórakoztató sztorik után pénteken már Roth-ba tartottunk. Egy reggeli átmozgató futás után én vezettem végig (erre „szerződtem” :) ) és ezt nagyon jó volt nem derékba tört derékkal megkezdeni. Allersbergbe, Bálint barátnőjének a barátnőjének az apukájának az ismerőséhez vicces volt megérkezni. Két vadidegen ember házába, aki a németen, olaszon, románon és francián kívül csak nagyon limitáltan beszél angolul. Mi – enyhe szögedi és vazsi tájszólást nyomokban tartalmazó, egyébként - perfekt magyarral :), és náluk sokkal erősebb angollal próbáltunk kommunikálni a rendkívül kedvesen négy éjszakára ingyen és bérmentve a házukat felajánló párral. Bogi ugyan beszélt németül, de mindent lefordítani napokon keresztül nem túl vicces, az én grüss Gott, möbel és auf wiedersehen szókincsemre alapozva pedig nem lehetett komoly társalgást alapozni.

Elmentünk egyet gurulni a bringákkal a hihetetlen minőségű utakon. Aztán az esti kipakolást követően megint megveregettem a saját vállam a szivacs miatt. Ugyanis ennek híján egy bőr kanapén kellett volna eltöltenem ezt a bizonyos négy éjszakát, amely egy 160 centi magas embernek sem lett volna túl kényelmes, hát még nekem.

Szombaton reggel megejtettem a Nagyatád előtti szokásos egy órás bringás időfutamomat.

A250 méter szintet tartalmazó pályán háromszor kellett megfordulnom 180 fokban és kétszer egy körforgalomban. Így jött ki 39.6 km/órás átlag, 153-as átlagpulzussal. Akkor már tudtam, hogy az erőmön nem fog múlni semmi Nagyatádon.

Délelőtt a versenyközpontot látogattuk meg. Valósággal elvesztünk a sok-sok színes-szagos bringa, futócipő, neoprén, táplálékkiegészítő, és az ördög tudja még mi forgatagában. Megvolt a versenycuccok leadása, a bringa bedepózása is. Álltunk a célnál is, a startnál is. Rajtam végigfutott, hogy négy éve nekem is megadatott az ezen a versenyen való részvétel. Mondjuk az akkor éppen darabokra hulló életemben nem az volt a legfontosabb, hogy milyen eredményt érek el, hanem hogy egyáltalán van, ami életben tart, és ez a triatlon, az IM volt.

Bálint hihetetlenül elszántnak látszott. A hangulat pedig még ezen is óriásit dobhatott. Álltunk Bogival a hídon a start pillanataiban, és libabőrös volt kezem-lábam. 3500 ember, mind egyéni induló egy triatlonversenyen!!!

Nagyatád a szerelmem. Nem véletlenül indulok 2005 óta minden évben egyéniben. Látom, ahogy növekszik, fejlődik. Amikor először átszakítottam a célszalagot, kétszázan sem voltunk. Az idén már tényleg nagy volt a depó. De mindez eltörpült Roth mellett. Csak a hangfaltorony fele akkora volt, mint a Bazilika Pesten...

Ahogy ellőtték a szakaszos rajtokat, gumiruhás emberek ezrei lepték el hullámokban a Duna-Rajna-csatornát. A nézősereg pedig ezrével állt a hídon, és a partok mentén, buzdítva mindenkit. Zászlók, feliratok, síp, dob, kereplő, minden volt.

Ennek ellenére Bálint nem úszott jól. Néhány perc az első számon persze nem a világ. Gondoltuk, majd a bringán. Az első körben jól is ment. Amikor odakarikáztam mellé, és tisztes távolból megkérdeztem, hogy van, azt mondta minden rendben. Csak a Solar egyébként hihetetlenül nagy hangulatú emelkedőjén bosszankodott, hogy beszorult a nála sokkal gyengébb csajok mögé, és akkor ment el a 35 km/órás átlaga. A második körre sokat lassult. Mint utóbb elmondta, fölfelé annak örült, hogy a szintes pályán fölért az emelkedőkön, lefelé meg ajándék volt gurulni. Ez nem sok jót sejtetett a futásra, hiszen elbringázta az elejét, és onnan nem nagyon van visszaút.

Hiába az egyik legnagyobb verseny a világon, hiába vannak pontok, ahol elképesztő a hangulat, bizony a csatorna partja kegyetlen. 17 kilométer egy murvás úton a víz partján, ahová nem nagyon tudnak eljutni a szurkolók, mert olyan keskeny, hogy az csoda, hogyan fér el rajta oda és vissza annyi futó. Bálint lelassult a nyomott, párás, 30+ fokos melegben, átváltott túlélő üzemmódba, és csendben eltemette a tíz órás álmait. A végére, amikor ismét láttuk, összekapta magát, de az öröm, a mosoly nem volt teljesen felhőtlen a végén.

Lényegében már aznap, hazafelé a szállásunkra tartva arról beszélgettünk, mi lenne, ha megpróbálná Nagyatádot. Felhívtam Ifj. Herr Gyulát, aki nem a kockázatot látta benne, hanem a sztorit, a lehetséges hőskölteményt. Nagyjából ők ketten lehettek ezzel így. Én úgy gondoltam, hogy durva eléhezés, és rettenetesen szétvert izomzat nem társult Bálint 11:16:24 órás roth-i versenyzéséhez, így akár jól is elsülhet a dolog. De nagyon kockázatos volt.

Aki látta Bálintot Nagyatádon, az egy, a végleteik elszánt, megállíthatatlan harcost látott. Olyat, aki ha elé tesznek egy betonoszlopot, azon is keresztülmegy. Gyönyörű versenyzéssel, 10:09 órás egyéni csúccsal zárt, mindössze hat nappal Roth után!!!

A hétfői, nürnbergi városnézés után este a házigazdáink csodálatos vacsorával vártak bennünket, amit az koronázott meg, hogy Bálint előtte nem sokkal megkérte Bogi kezét. Csodálatos este volt.

Csak én rágtam csendben a kefét, hogyan fogok én Nagyatád reggelén frissen, kipihenten kimászni az ágyból hajnali 3:45-kor, ha most még éjjel fél 11 után sem alszom. De, szerencsére az élet ezt is megoldotta.

AZ UTOLSÓ NAPOK

A Gödre, Barackhoz megérkezéssel együtt kedden 787 kilométert vezettem hol szakadó, hol csak csendesen szemerkélő esőben, lényegében két rövid megállással. Minden voltam, csak friss, és kipihent nem. Este még, hogy kirázzam a lábamból az utat, Pesten futottam 10 kilométert.

A szerdai nap a cuccok összekészítéséé volt. Mindenféle ügyeket intéztem. Közben kiszorítottam magamnak egy 40 perces bringázást is, szigorúan lazán. A Sun Palace-tól a Szentendrei út 14-es km-táblájáig 10 kilométer a táv. Szembe szélben, nagyon lazán, 122-es pulzussal értem oda 32 km/órás átlaggal. Visszafelé gondoltam, egy versenyre tervezett pulzus 10 kilométeren nem árthat. A hátszélben 14 percen belül visszaértem úgy, hogy egy lámpánál lényegében szinte meg kellett állnom. Akkor szörnyedtem el magamtól igazán. 43 km/órás átlagot „gurultam” 139-es pulzussal. Még pörgettem tíz percet levezetésként, és közben azon gondolkodtam, mi fog ebből kisülni Nagyatádon. Nem akartam álmodozni. Főleg nem, hogy a fáradtság, az utazás, vezetés, és kialvatlanság miatti feszültség nagyon is dolgozott bennem. Amikor a tekerés után kiszálltam a kocsiból a Nella előtt, olyan szinten kapta össze a görcs a hátamat, hogy le kellett ülnöm, és azon gondolkodnom, hogy fogok felállni, és ebből a csávából kimászni. Menich Ágnes, a Csapat fő-főboszorkánya és masszőze szerencsére nem lakik messze. Elgurultam hozzá. Instant csodát tett, a kezelés után nagyjából tudtam egyenesen ülni.

Csütörtökön bepakoltunk – egy hete mást sem csináltam szinte, csak folyamatosan bepakoltam az autóba, meg kipakoltam az autóból. Tisztára úgy éreztem magam, mint a Vantérák, apai nagymamám spanyol sátoros cigány felmenői még a XVIII. században érezhették magukat.

Szerencsére Barack egy logisztikai zseni, így a bringák, a fél háztartás, kecsketej hegyek és egy komplett fűszernövény-kert mellett befért a sokat látott szivacs is elfektetve, én meg ráfektetve :)

Őrtilosig időről időre egy, az indiai fakírok által használt tüskés cuccban heverészve tettem meg az utat. Az különösen jó volt, hogy az egyébként remekül vezető Barack – nem mint Dustin Hoffman a Rainman című filmben :) - egy-egy élesebb kanyarja után a két centis acél és réz tüskék szinte a csontomig ütötték át a bőrt a hátamon. De határozottan jobb lett a helyzet. A kérdés csak az volt, teljesen rendbe jön-e a dolog. Indulás előtt úsztam 1.2 km-t a gödi strandon. Csak mérsékelten zavart a hátam.

Őrtilosban újabb kicuccolás, aztán este fél 9-kor úgy ájultam el, mint akit agyonvertek. Hajnali 3:45-kor magamtól keltem, és készítettem el a gyümölcscentrifugával az alma-répa-cékla-citromos löttyömet. 5 órakor jöhetett a müzli, aztán még egy kis szunyókálás. Tudtam tartani a következő napra tervezett menetrendet, és nem került extra erőfeszítésembe. Ez jó jel volt. Nincs annál rosszabb érzés, mint amikor az ember egy évig készül Nagyatádra, és reggel úgy mászik ki az ágyból, hogy arra gondol: „add Uram, hogy inkább most haljak meg ehelyett az őrültség helyett!”

Átköltöztünk Gyékényesre, időt nyerve a nagy nap reggelére. Mert sokkal egyszerűbb volt kisétálni a főútra, és onnan elgurulni a depóig, mint még autókázni, és a tónál lévő tumultusban idegeskedni a parkolás miatt.

A nap további részében tettünk-vettünk, elgurultunk lábat gyantáztatni Berzencére, ahol közölték, hogy fél 4-re mehetnék vissza. Én már nagyon nem akartam autókázni a hőségben. Miközben Barack a rajtszámokat, rajtcsomagokat intézte Nagyatádon, én Gyékényesen nekiálltam életemben először leborotválni a lábamról a szőrt. Nagyon vicces volt, amikor az első csapattag, Szenczi Laci befutott, és fölhívott, hogy akkor följönne a szobába. Mondtam neki, hogy nem vagyok benne biztos, hogy pont arra a látványra vágyik, amint én egy szál fogsorban üldögélek egy széken, és egy borotvával nyúzom a lábam. Leült a panzió éttermének teraszán, és megvárt. Majd háromnegyed óra küzdelem után úgy éreztem, én mindent megtettem a másnapi légellenállás-csökkentés érdekében, amit módomban, s lehetőségemben állott megtenni. Onnantól dumáltunk jókat, és vártuk a többieket, akik szép lassan be is futottak.

Még Kelemen Nóri is megjött. Pedig érte aggódtunk a legtöbbet. A világ egyik legerősebb nője egy fantasztikus felkészülés után, nagyjából tíz nappal Nagyatád előtt jelentette be, hogy olyan szinten görcsöl a vádlija, hogy lényegében járni sem tud rajta. Ágnes masszázsa javított valamit a helyzeten, de még úgy is elég kilátástalannak tűnt az indulása. Napokkal korábban már átadó nevezésről írt a facebook-on... Talán szerdán említette először, hogy mintha... Csütörtökön már tudott lazán tekerni, és akkor mondta, hogy lesz, ami lesz, eljön. Az esetében tökéletesen igaz volt egyik mentorom, és nagy példaképem, Dr. Zakariás Géza mondása, mely szerint mi, akik eljutunk a tó partjára, szerencsejátékosok vagyunk, és azzal, hogy hallgathatjuk Vangelis-t, már győztünk, mielőtt elkezdenénk játszani. Nóri volt a legnagyobb nyertese ennek a szerencsejátéknak!!!

A teraszon vacsoráztunk – én nagyjából két órán keresztül masszívan ettem (szögedi nagyanyám szavaival a fülemben: „ögyé', fiam, néhogy mögsovánkodjál!” :) - , dumáltunk, és hasznos információk átadása – merre is van az úszópálya, hogy kell megúszni a tavat, hol lehet váltani, milyen a depó, a váltózónák elhelyezkedése, hol lehet frissíteni - és még számtalan egyéb okosság és kevésbé okosság megtárgyalása, sok-sok nevetés közben jól elütöttük az időt.

Sokat gondolkodtam azon, jó-e ez nekem. Mármint ez a nagy közösségi élet a verseny előtt. Roth, az utazás, a sok cipekedés, vezetés okozta stressz, a Csapat istápolása – amely persze főként Barackra hárult. Végül arra jutottam, hogy igen. Mert bár jó elmélyülni egy kicsit, magamba fordulni kicsit egy ilyen megméretés előtt. De én rendszerint túl mélyre fordultam. Az utolsó héten, amikor már minden edzést megcsinált az ember, amit a formája csiszolása érdekében eltervezett, és már nincs hátra semmi, csak a feszült várakozás. A tíz percenkénti óra-, vagy a verseny honlapjának nézegetése, hogy hány nap, óra, perc, másodperc van még a rajtig. És ezek átszámolása órákra, súlyosabb esetben percekre, és legvégül másodpercekre :)

Arra jutottam, hogy ennél egy ilyen vidám hangulatú traccsparti, illetve egy kalandos utazás mindenképpen jobb, minden macerájával együtt!

Még akkor is, ha hat nappal a saját versenyem előtt ijesztő volt végignézni mások mérhetetlen amortizációját – a legelső profitól az utolsóként célba érő amatőrig. Mert tudjuk mi azt jól, akik megcsináltuk már néhányszor, mennyire fáj ez menet közben. De az emlékezet csodálatos dolog. A szép dolgokat megőrzi, a többit pedig, ha nem is törli, de elraktározza valahol hátul, jó mélyen a memóriában. Bár nagyon távoli hasonlat, az inuitokról olvastam, hogy 258 -féle szavuk van a hóra. Náluk mind közül a legszebb a „gyermekkorom hava”.

Nekünk ilyen „gyermekkorom hava” az IM. Mert nem arra emlékszünk belőle, hogy lehorzsoltuk a térdünket a mászókáról leesve, és rettegtünk a tetanuszinjekciótól utána. Vagy hogy eltört a kezem focizás közben, mert Kisistók – aki egyébként a suli legjobb focistája volt -, az osztálykiránduláson pusztán szórakozásból úgy fölrúgott, hogy az eséstől eltört a kezem. De nem ezekre emlékszünk, hanem a Sárgán a végeláthatatlan fejelésekre, kártyázásokra, a kirándulásokra, a tábortüzekre. A „gyermekkorom havára”.

Még akkor is, ha tudjuk, hogy volt tóba hányás, defektes kerék, félig szakadt lábbal teljesített táv, fájdalom, testben és lélekben. Mert a célegyenes mindent megszépít, kisimít. De addig várt még rám, ránk ez-az előtte...

Este, amikor már csend volt, és nyugalom, még olvasgattam egy kicsit a nagyatádi műsorfüzetet. A bajnokokkal készült beszélgetések sokat adtak. A leginkább Bozsó Zoli szavai maradtak meg a fejemben. „Megéltem én már mindent Nagyatádon. Volt, hogy sötétben értem célba, és az is megadatott, hogy a nap a legmagasabban állt, amikor elértem a célvonalat. De előtte soha nem lehettem biztos benne, hogy jól csináltam-e mindent.” Az utolsó pillanatok bizonytalansága ott volt velem is. Csomor Erika mondta nekem egyszer, hogy ha józanul belegondolnánk ilyenkor, hogy mi vár ránk másnap, le sem ballagnánk a tó partjára. Ő csak tudja, mit beszél...

Ezért aztán nem is ezzel foglalkoztam, hanem azzal, hogy a lehető legjobban aludjak. Ez hellyel-közzel sikerült.

Reggel nagyjából a tervezett időben, többé-kevésbé frissen, kipihenten, és rendkívül elszántan tettem a dolgom, csakúgy mint Barack is a magáét. Józanabb pillanataimban elgondolkodom azon, mennyit köszönhetek én neki. Lényegében mindent :)

A VERSENY

Hogy ne legyen sima a rajt előtti depózás, arról a pumpa elromlása gondoskodott. Ott álltam a depóban a világ egyik legjobb bringájával, hihetetlenül jó, magas peremes karbon kerekekkel, amelyekben jó, ha volt 5-6 bar nyomás. Pumpát ugyan szereztem, de a spéci szelephosszabbítóval nem volt kompatibilis. A mellettem depózó lengyel srác próbált segíteni, de a kívánt 11 bar nem akart összejönni. A csapattárs Schmitt Norbi mentette meg az életemet. Ezek a szingós kerekek akkor a leginkább defektállóak, ha van bennünk 11-12 bar nyomás. És ha valaki, én tudom, milyen egy defekttel állni az út szélén, nézve, ahogy elhúz a mezőny után a múlt hét is mellettem.

Az idén ez nem fordulhatott elő. Több okból sem, de erről később.

A tóhoz leballagva rengeteg ismerős, barát, társ jött szembe. Három pillanatot tudok ebből a forgatagból kiemelni. A Dr. Herr Gyulával való találkozást. A főszervező, a verseny megálmodója, létrehozója, életben tartója, lelke ott állt az úszás depójának bejárata előtt, és mindenkivel kezet fogott, mindenkihez volt egy jó szava. 

A másik Dr. Zakariás Géza volt. Amikor megláttam, mosolyogva fordultam oda hozzá, s tiszta szívből nevetve tudtam neki azt mondani: „Géza, megint győztünk!” Elmosolyodott, azzal a rá jellemző, csibész, örökifjú mosollyal, összeölelkeztünk. Még megköszöntem neki mindent, amit meg kellett köszönnöm. A maga végtelen bölcsességével azt mondta, a pályán köszönjem meg. Bólintottam, és mentünk a dolgunkra. Nekem még meg kellett csókolnom Barackot. Nem, az idén már nem sírtam. Béke volt a lelkemben. Tudom, hogy ezek nagyon elcsépelt, patetikus szavak, de hazaértem, megint ott lehettem a magyar triatlon szent helyszínén.

Nyugalmam persze nem volt, de aki ilyenkor nyugodt tud maradni, az már meghalt. Az órám a papi áldás és Vangelis alatt 130-as pulzust mutatott. Minek nekem bemelegíteni, ha alapjáraton bemelegszem attól, hogy csak állok egy kavicsbánya-tó partján? :)

Megszólal a crescendo, amelynek taktusait annyit, de annyit játszom már a spinning óráimon, hogy pontosan tudom, mikor dörren el az ágyú.

Próbáltam kimaradni a verekedésből. A part felé húzódtam, balra levegőt véve – valamiért úgy hatékonyabban, gyorsabban, és energiatakarékosabban úszom – szemmel tudtam tartani a mezőnyt. Így annyira kimaradtam a verekedésből, hogy már-már hiányzott is a megszokott egy-két füles. Ennek persze az lett a következménye, hogy szinte teljesen egyedül éreztem magam. Se lábvíz, se tülekedés, semmi. A parttól legtávolabb eső bója felé én rendre a legrövidebb utat választom a tó szélén, szinte a nádasban úszva, az iszapot markolva, aztán onnan visszafelé a mólókat súrolva. Na, az a „Száz év magány”. Úszni a hatszáz fős mezőnyben, tök egyedül.

A part felé úszás nyílegyenesen a semmiben, az lélekölő. Ilyenkor nem nézem, milyen messze a part, mert soha nem jön közelebb. Amikor mégis, egy pillantás az órámra. Péter Attila bemondja, hogy 34 percnél járunk. Ekkor dől össze bennem egy világ, és fogadom meg, hogy jövőre csak a legminimálisabb úszóedzéseket csinálom meg. Minek nekem összegumizott lábbal fuldokolva résztávozni, ötös levegővel, légszomjjal küzdeni a medencében, ha ez csak ennyire volt elég. Megint megállapítom a tényt, hogy én neoprénben magamhoz képest zseniálisan úszom – Balatonman 1.9 km: 29:40 perc, Kaposvár 1.9 km: 31:17 perc – fürdőgatyában pedig siralmasan. Barackék beadják az előre megbeszélt frissítőt, elkortyolgatom. Van időm, a környékemen senki nincs, akinek a lábvizén úszhatnék. Sóhaj, második kör. Tempózom, tök egyedül, erősen bízva benne, hogy 1:09-re azért kijövök. Aprókat kortyolok a tó vizéből. Ebből merek inni, tudom, hogy nem lesz bajom tőle. Annak örülök, hogy nem fázom a vízben. Nekem még 26 fokos tóban sem lenne melegem a neoprénben. Sok zsír nincs rajtam, azt eddig is tudtam. Mákolaj viszont annál több, és az melegen tart.

Végül 1:09:54-re hagyom el a tavat. Mint a végén, az eredmény böngészésekor kiderül, mindenki 4-5 perccel úszott lassabban, mint szokott. Ez megnyugtat – utólag. Mégsem felejtettem el úszni, csak volt egy kis „csiriz” a tóban :) Rám nem jellemző őrült rohanás a bringámhoz.

Két és fél percen belül már tekerek is. A 77. helyről a 63-ra jöttem föl. Egy Ironmanen mindenre van idő, de ha az ember siet, fölösleges tökölésre a depóban semmiképp! Próbálok megfontoltan kezdeni, hogy ne szálljon el a pulzusom az elején. Beülni a jószágot, elhelyezkedni kényelmesen, a menetszéltől megszáradni, egy kicsit felmelegedni, és persze inni, mert azt kötelező ilyenkor. Lui tép el mellettem még Gyékényesen. Visszaelőzöm. Visszaelőz. Megint én jövök. Talán a harmadik akciónál megadja magát. Tavaly elszáguldott mellettem. Akkor kaptam egy javíthatatlan defektet Ágneslak után. Nem mintha ő bármit is tehetne erről, de ne játsszuk azt a játékot, mint tavaly. Ezzel, Gyékényesről kiérve megvan egy elég izmos utazó tempó, jól ülök, jól érzem magam, és falom az előttem lévőket, a pulzusom rendben. Barack felirata Csurgó előtt az aszfalton nyugalomra int. Tudom én magamtól is, hogy ezeken az emelkedőkön csak elveszíthetném a saját versenyemet. Én viszont győzni jöttem ide. Legyőzni önmagamat! Szenczi Laci villant rám az autójából. Ott van, ahol megbeszéltük. Ha baj van, ő ugrásra készen áll a pótkerekekkel. De nem lehet baj! Egy ilyen Csapattal a hátam, hátunk mögött csak jó történhet velünk! Panka és Zsuzsa a lezárt erdészeti út szélén a motoron, hátukon a keréktáskával. Ők – ha kellene – be tudnának jönni. De nem kell. Soha ilyen alacsony pulzussal nem jutottam föl a 61-es útig. És soha ilyen gyorsan! A kijáratnál Rita vár az újabb kerékszettel, és már elkísér Ötvöskónyiig. Tisztes távolból látom néha. Hihetetlenül megnyugtató érzés. Ettől szárnyalok. Érzékelem, hogy délnyugati szél fúj. Ez a legrosszabb szcenárió, ami ezen a pályán jöhet. Nincs a bringámon kilométeróra. Az se zavarjon, és terelje el a figyelmemet az érzéseimről, s a pulzusomról. Az érzéseim hihetetlenek. 1:27 perces kilométereket tolok enyhe szembe szélben, és a pulzusom 140 körül van. 139 a cél. Próbálom könnyen, „csalva” a bringázást. És megy alattam a szekér, mint soha korábban. Érzem az erőt, és csak arra figyelek, hogy fogjam a lovakat, ne szaladjon szét a ménes alólam. Utolérem Bálintot, Plesz Botondot, Zakit, Frohmann Tamást, Lóri Papát. Pisilnem kell. Nem kicsit, nagyon! Semmi gáz, az egyik kulacsom már úgyis üres. Letekerem a kupakját. Ebből ma már nem kérek inni, majd szólok Baracknak, amikor ledobom neki :) A vonat elmegy mellettem. Aggódó kérdések, mi bajom. Semmi. Lighter and brighter :) Újra elhúzok mellettük. Zaki még udvarol egy kicsit. Már-már zavarba ejtőket mond, és figyelmeztet, hogy csak óvatosan. Tudom. Ez még el sem kezdődött. Böhönyénél, a frissítőponton megkapom a megbeszélt kulacsot. Rita – bár remegett keze-lába, hogy sikerül-e – tökéletesen csinálta. Köszönöm, intek hátra, de csak előre nézek.

Ötvöskónyiban a szemem sarkából mindig látom, hogy ott áll, ugrásra készen. Megnyugtat a tudat. Szuper Csapat van mögöttem! Semmi bajom nem történhet. Nekem csak tennem kell a dolgom, ők megoldanak mindent, amit megoldhatnak.

Itt érzékelem igazán, hogy elkezdett szembe fújni a szél. Ez a pulzusomon és a tempón nem látszik, még mindig szárnyalok. Kicsivel két órán belül érek Nagyatádra. Három éve is így volt, de akkor hűvös volt, és tökéletes irányból, északnyugatról fújt a szél. Most kellene ezen a pulzuson maradni, és tolni három egy órás kört. A fordító előtt még egy extra kulacstöltés, és kiöntés, aztán hajrá tovább. Ágnes ott áll a sarkon, és hűséges kutya-tekintettel lesi, mikor érkezem, hogy a többiek felkészülten várhassanak, amikor kicsit lassítok a száguldásból. Barack adja a tuti frissítőt, Ancsa a fűszernövényeket. Közben eszem a vázra ragasztott chia golyókat, mert kell! A tempó mit sem csökken. Visszaérek egy órán belül. Eddig rendben vagyunk.

De elég erős leszek-e a továbbiakhoz? Hiszen még a bringázás sem kezdődött el. A másik kis körön finoman lassulok. Két percet. Lóri előre jön, és Frohmann Tamás is nyom egy rettenetesen keményet az ötvöskónyi vasúti felüljáróra fölfelé menet. Én nem hősködöm. Próbálom egyenletesen tartani a pulzusomat. Ez számomra többet ér az izmozásnál. Meg a Fazekas Attila által javasolt kemény áttételen menni. Ez síkon időnként kónusz, nagytányért jelent, és elbírom! 53-12. Hihetetlen! Mint ahogy sokkal jobban szeretek könyökölni, mint a kormányt fogni. Életemben először. Fazék és a szervizes csapat tökéletesen beállította nekem a bringa pozícióját! A második szám lényegében majdnem olyan technikai sport, mint a Formula-1. Elképesztően sok múlik azon, milyen pozícióban tekerünk. Nem csak a bringázáson nyerhetünk belőle súlyos perceket, hanem utána a futáson is.

Én csak tudom. 20 évesen fejre estem a tornászgyűrűről a főiskolán Azóta recseg-ropog a nyakam. Nem véletlenül tekerek rendre a legeslegkönnyebb sisakokban. Most a nehezebb időfutam sisakot is elbírom, gond nélkül!

Plesz Botond jön föl. Hallani, ahogy surrog a telikereke, amikor gyorsít. Három éve én is telivel mentem. Most is jó lett volna, de a hét!!! fogas teli nem kompatibilis a Trekkel. Maradt hát a magas peremes cucc. Az is jó. Botonddal kergetjük egymást, és ez jó. Hol én előzök, hol ő megy 10-20 méterrel előttem. Adjuk egymásnak az ívet. A verseny végén megköszöni. Én meg neki. 1:02 a kör. Nem tragikus, de az öt órás bringázás már nem lesz meg. Pedig egy éven keresztül hallgattam Zakitól, Fazekas Attilától, Kropkó Pétertől, hogy én öt órán belül Nagyatádon bármikor. Nem lesz meg. De kit érdekel. Menni kell, tenni a dolgom. Enni az avokádót, inni rá a vizet, majd a mézes, citromos, sózott vizet, és olyan gyorsan befejezni a második számot, ahogy csak lehet.

Fefét látom a Csapatból, óvatosan megérintem a vállát, ahogy elhaladok mellette. Okosan nyomja! Adri mellém teker egy pillanatra, váltunk néhány szót, aztán visszamarad. Jól tolja a kis csaj!

Nórit is látom egyszer, az ő vállát is meglapogatom picit. Egyben van, jól mozog. Reménykedem, hogy minden rendben lesz vele. Rendben lett. Olyan finist, mint az övé, még soha nem láttam. Már nem volt benne semmi, ami előre vihette volna, csak a szíve. Lába már régen nem volt hozzá, és megcsinálta, de még hogy! Le a kalappal előtte. Minden tiszteletem az övé! Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen tanítványom lehet!

Segesd felől Nagyatádra jó volna pörgetni, hogy frissebb lábbal álljak neki a futásnak. A szél nem engedi. Ha leváltanék kistányérra, még most is az ötvöskónyi DiDi fagyizónál járnék, fagyi helyett a lelkemben tátongó sebeket nyalogatva... 5:04:35 órás idővel szállok le a bringáról.

Ennyit az „öt órás tekerést bármikor” tételről, gondolom. Utólag, megint csak az eredményeket böngészve arra jutok, hogy ez egy brutálisan tökös menet volt. Hiszen a legeslegjobbak sem mentek 4:44-nél gyorsabban. Holott ezen a pályán nem ritkák a 4:30-as idők sem. Csak éppen nem ilyen időjárási körülmények között... Ács Peti és Zelinka Gabi nagyjából 5-5 perccel tekert csak gyorsabban nálam. Enyém a 14. leggyorsabb bringás idő. Nyilván fej, izom, szív, tüdő kell hozzá, de az biztos, hogy a bringán sem múlt semmi. Köszönöm, Nella!

Bár csak botorkálni vagyok képes, nincs idő vacakolni! Ki tudja, talán ezen múlik, hogy jobb leszek-e mint korábban bármikor!

Korábbi önmagamhoz képest űridővel depózok. 2:46-ra elhagyom a bázist a versenyóra 6:19:42-es állásánál. Jobb ezt elhagyásként aposztrofálni, sem mint futásként tekinteni rá. Barack adja az első kulacsot és a jeges sapkát a hivatalos frissítőzónában. Tudom, hogy tíz órán belül nem érek be. Mindenféle modellszámításokat végeztünk, teszteltünk. Az jött ki belőle, hogy 3:45-3:46-os Ironman maratonit lehetek képes futni, viszonylag emberi időben.

Na, az most nincs. Megint nincs. Nagyatádon vélhetően már soha nem lesz, csak jó esetben 32-33 fok, mint az idén. Meg 36-37, mint tavaly. Mondjuk az arra volt jó, hogy ezt már egészen emberinek érezzük. Mindenben meg lehet találni a jót, ha elég mélye ásunk!

Egy kilométerrel odébb, a parknál lévő állomásnál Ancsa és Ádám vár a kérdéssel, mire van szükségem.

- Egy másik bal térdre - mondom meg az őszintét :)

Olyat nem tudnak adni, sajnos, hát megyek tovább. Az első kilométerem 5:27-es lett. És a pulzusom rendben van. Viszont meleg van. Nem merem megnézni az órámon, mennyire, de meleg, és erősen tűz a nap. A bringán nem tűnt ilyen vészesnek. Persze, mert kicsit felhősebb is volt – mondják el utólag. Én ilyenekkel nem értem rá foglalkozni. Előttem csak az Út volt, amin haladnom kellett. Bevillannak arcok, buzdítások, amit rezzenéstelen arccal, legfeljebb egy biccentéssel, apró kézmozdulattal jelzek, hogy fogtam, köszönöm. Ennyire futja. De azt mindenkinek elmondtam előre, hogy ennyit várhat tőlem, többre nem telik. Ebben pedig benne van minden köszönetem és hálám, mert hihetetlen erőt ad. És, mint utóbb kiderül, ez a rezzenéstelen, fókuszált tekintet, ez a minimális fejbiccentés, kisujj-emelés visszafelé is erőt adott a tanítványoknak, a Csapat tagjainak. Erről az érzésről makogtam nekik a RUNtottában. És megtörtént a csoda. Mert csoda ez, még ha a világ számára érdektelen marhaságnak, öncélú magamutogatásnak is tűnik. Ezekért az apró csodákért érdemes élni. Pénzért mindent meg lehet venni. Ezt nem adják semennyiért, egyetlen boltban sem!!!

Tizedszer vagyok Nagyatádon, és tizedszer érzem azt, hogy ez a hely, ahol ki tudom hozni magamból a legtöbbet. Mert itt, ha elrúgok egy kavicsot, húsz olyan embert talál el azonnal, aki személyesen ismer, buzdít, szurkol nekem torka szakadtából. Lassan én is a pálya tartozéka leszek.

Amikor Gyuláék leltároznak, két bója, három vadászkerítés és a célkapu mellett kipipálják Balut is, hogy megvan :)

Hiába óriási verseny Roth, ott négy éve az egyedüllét, a végtelen magány várt. Én nem vagyok ennyire erős lélekben. Engem az hihetetlenül doppingol, ha szurkolnak nekem. És most volt miért szorítani!

Menich Ágnes a túlsó fordítónál áll, és vár, rendületlenül, a frissítőállomás mellett. Közben látom a feliratokat az aszfalton. Előző nap fújták föl nekünk. Hihetetlen erő van ezekben a szavakban, jelekben.

Ahogy visszaérek az első kör végén, még egy pisiléssel együtt is 28:25 a karika, a pulzusom meg 140-es átlag. Ha 147 fölé megy, gyalogolok egy kicsit. Nem szabad elszállnom. 24-ként szálltam le a bringáról, és csupa nálam jobb futó van kint a pályán. Ezt rettenetesen nehéz kezelni fejben. Mert rohannék én is. De ez még el sem kezdődött. És tudom, hányszor „jártam a kezemen” a felétől, vagy 30-tól. Most pedig arra készülök, hogy végigviszem. Négy órán kicsit belüli maratoni kell az egyéni csúcsomhoz.

Nem érdekel semmi, csak a saját magam által kitűzött cél.

A második kör egy árnyalattal gyorsabb, 28:17. Na ja, ha nem kell közben megállni pisilni!

A kecsketejet elfelejtettük a frissítésből, és nélküle is egész jól vagyok. Egy kör után a térdem is rendesen működik. Bíztam benne :) A pulzusom átlagban 144, vagyis az általam jónak gondolt, a terheléses laktát-tesztek alapján meghatározott 145-ön belül vagyok. Nem hiába szurkálta hát Géza az ujjamat, és én sem a sajátomat. Különös mazochizmus kell ahhoz, hogy saját magamat bökdössem, miközben azt sem egészen tudom a teszt végén, hogy hívnak. De a jelek szerint nem volt hiába!

Egész könnyen megy. Legalábbis ezt mondják, akik kívülről látnak. Például Kis Imi és Fisli Edit a parkban, a Futóbolondok a versenyközpontban, mindenféle futós, triatlonos cimborák, a Csapat tagjai. Óriási erő árad belőlük felém, és költözik belém. És én sem érzem elviselhetetlennek. Mondjuk a mosolyom – már ha volt olyan – nem egészen őszinte. De, a kamion kerekei alatt fekvő ember mosolya sohasem egészen őszinte. És az IM, lássuk be, nagyjából olyan, mint amikor átmegy rajtunk egy kamion.

A harmadik kör még mindig egész könnyed.

Pakolják a jeget, a jeges vizet a sapkám mögé. Barack, meg a spurisok. Köszönöm. Utálom, de tudom, hogy muszáj. Locsolom magam, megmerítem a sapkámat a hideg vizes vödrökben, mert kell. Kicsit lassul, 29:03, de megy, stabilan. Számolgatok, mennyi előnyöm van az egyéni csúcsomhoz képest. Ha nem dőlök meg, meglehet. És az embereim előtt egyszerűen nem dőlhetek meg! Olyan nincs!!! Annyi energiát, szeretetet kapok tőlük, hogy mennem kell!!! A negyedik kör még egy picit gyorsabb is. 145-ös átlagpulzus mellett 28:48. Kezdek reménykedni, bár azt tudom, hogy a neheze innen jön. Úgy számolom, hogy az ötödik és hatodik kör lesz a legnehezebb. Mert onnan már szinte érezni az „istállószagot”. Ráadásul próbálom magam ahhoz tartani, hogy nem foglalkozom a versenyen elfoglalt pozíciómmal. De nem tudok vele nem foglalkozni, mert mindenhol bemondják, hogy a kategóriámban a harmadik vagyok. Dobogós pozícióban. Te jó ég!

Az ötödik körben még mindig megy a verkli. Lassulok, de a 29:34 még mindig teljesen rendben van. Ádám a frissítőpont előtt odafut elém – résztávozott mellettem vagy másfél kilométert -, megkérdezi, mire van szükségem, majd várja a választ. Várhatja. Kb. tíz másodperc, mire fölfogom, hogy kérdeztek tőlem valamit. Újabb tíz másodperc, mire értelmezem a kérdést, majd fél perc elteltével kinyögök valamit.

Legtöbbször azt, hogy fű!!!

Barack mesélte a végén, hogy a körülöttük állók többször összesúgtak, és komolyan kérdezgették, hogy mit szívok :)

A fű gyűjtőszó a rozmaring, levendula, menta, tárkony alkotta kerti fűszernövények elegyét jelentette. Számomra ez vált be a legjobban a magnézium-hiány elkerülésére, az ásványi sók pótlására, az izomgörcsök ellen. Rágtam a „füvet” rendületlenül. Nem is voltak izomgörcseim egy pillanatig sem. A sóháztartásom is rendben volt a parajdi sónak köszönhetően. A repceméz koncentráció Adri szerint, aki egyszer állítólag belekortyolt egy ilyen flakonba, elérte az ihatatlan szintet, és rendkívül sok citrom volt belecsavarva. Érdekes módon én még ezt is hígnak és sótlannak éreztem. Ezek szerint pont jó volt :) Barack nagy boszorkány, hihetetlenül tud frissítőt keverni!

Az ötödik kör végére beszéltük meg a Penco X-Ride-ot. A tíz órás teljesítésnek már nem volt realitása, és a 160!!! milligramm koffein vízelvonó hatásától rettegve a 33 fokban köszöntem, de nem kértem a cuccot. Úgy gondoltam, ha okosan lassulok, még mindig egyéni csúcs lesz belőle, a többi nem számít. Nem kockáztattam meg néhány percért az árokban és végül infúzióval a karomban az orvosi sátorban való kikötést a célvonal helyett.

A hatodik körben kezdődnek a nehézségek. Már csak 30:32 a kör, és esik a pulzusom. Vagyis kezdek eléhezni. Pedig ettem szorgalmasan az avokádó-darabkákat, ittam a mézes cuccot. Barack szerint is volt bennem anyag. De mégsem. 9 óránál elkezdtem lemerülni. Nem menthetetlenül, de a végemet jártam. Mondjuk az sem lendített rajtam, hogy valaki megelőzött a korcsoportomból. Fogalmam sem volt ki lehetett. Előzetesen öt nevet írtam föl, akinek esélye volt a dobogóra. Ács Petit, akit, ha valami szörnyűség nem történik vele, nem lehet legyőzni. Tavaly még úgy sem tudták legyőzni, hogy megtörtént vele az a szörnyűség hogy vagy húsz percet feküdt az árok partján...

Most pedig szárnyal, és újra ott végez, ahová való, bőven az első tízben!

Koller Zolinak végre kijött a lépés, és olyan időt megy, amire a képességei már évek óta predesztinálják. Nagyon szépen versenyzett!

Rajtam kívül a keszthelyi Tóth Gábort tartottam erre képesnek. De Gábor annyival később jött ki a vízből, és én olyan jól bringáztam, hogy hiába futott gyorsabban nálam, már nem volt esélye utolérni. Ugrai Bélát láttam körről körre. Nagyon lassan közeledett csak, majdnem egy karika előnyöm volt. Gondoltam, csak akkor kerülhet elém, ha vért hányok.

Korábban még megnéztem azokat a srácokat, akik ugyan tíz órán belüli időket mentek, de sokkal régebben. Ott volt Dezső Sanyi. De a lassan már a huszadik IM-jét toló hódmezővásárhelyi ikon évek óta csak egyre szerényebb időkkel végzett, tavaly közel volt a 15 órához. Nem gondoltam, hogy ebben a versenyben tényező lehet. Pedig láttam a futását. A mezőny egyik legmasszívabb vágtája volt az övé. Körökkel korábban gondoltam is, milyen jól zúz.

Igen, a hatodik kör végén engem is bezúzott. Az eredményhirdetésen szinte egymás mellett ültünk. Amikor gratuláltam neki, szerényen csak annyit mondott, most volt elég ideje edzeni...

Onnantól már tényleg az lebegett a szemem előtt, hogy minden idők legjobb eredményét érjem el.

Az utolsó előtti körben 31:57 percet mentem. 6 percen kicsit kívüli tempó volt, de még nem drámai. A futással nem volt baj, azt továbbra is tudtam hozni 5:20-5:30 közötti tempóban, csak egyre több és egyre hosszabb gyaloglás mellett. Az átlagpulzusom már csak 137 volt.

A versenynek ezt a szakaszát lehetetlen modellezni. Egyszerűen nem lehet, és szabad. Hiába volt egyébként zseniális 5 órás tekerésem, és azonnal ráfutott félmaratonim 22 nappal Nagyatád előtt a 27 fokos napsütésben. Azt, hogy mi vár rám 30 kilométeren túl, a 32-33 fokban, csak elképzelni tudtam. Illetve a három évvel korábban végigvitt futásomra támaszkodni. Aminél 28 fok volt a maximális hőmérséklet. A tavalyi és tavalyelőtti szerencsétlenkedésekről most ne beszéljünk, azok szót sem érdemelnek. Akkor mérhetetlen csalódással a szívemben, de teljesítettem a távot.

És, ahogy egy éve leírtam annak a keserédes beszámolónak a végén, én hosszú távra tervezek!

Most volt az a pillanat, amikor volt értelme küzdeni. A matek soha nem volt az erősségem, és a külvilágból már nagyon keveset fogtam, de amikor Barack utamra bocsátott aggódó tekintettel az utolsó körre, azt még el tudtam neki mondani, hogy meglesz!

Tudtam, hogy képtelen leszek végigfutni. De azt is, hogy tudok olyan gyorsan futni, ha kell, hogy beérjek 10:19 óra előtt. Máskor eufóriát szoktam érezni az utolsó körben. A megérkezés megnyugvása ilyenkor az enyém. A köszöneté a frissítőállomáson dolgozóknak, a segítőimnek, a nekem szurkolóknak, értem szorítóknak.

Most erre nem maradt energiám. Most csak arra maradt erőm, hogy bármennyire is fájt, menjek, és higgyek abban, sikerülni fog. Már finoman jelezte a bal combhajlítóm, hogy ha túltolom, be fog görcsölni. A határon mentem, de pengeélen, még belül.

Nem éreztem boldogságot, nem volt eufória, csak a küzdelem.

A Zrínyi utcában a párakapu előtt még gyalogoltam egy kicsit, vettem egy mély levegőt, és nekiindultam. Visszaérve a tömegbe, már könnyebb volt. Integettek, szurkoltak, és amikor mutattam, hogy vége, nem lesz több, besöpörtem az elismeréseket.

Nagyatádban az a nehéz, hogy a parkban, és különösen a parkon túl is erősek legyünk. Mert ott, a pusztában magunk vagyunk, egyedül a kételyeinkkel, a démonainkkal. Amikor sokan tapsolnak, akkor könnyű. Egy tekintet, egy dudaszó, egy kézmozdulat is elég ahhoz, hogy tovább menjünk, vagy nekilóduljunk újra. És most tolt a tömeg, a végeláthatatlan, korábban Nagyatádon soha nem látott méretű tömeg, amelyben ott volt a Csapat, az én Csapatom, amely várt a célban.

Ezzel együtt is egészen a célegyenesig küzdöttem.

Ott, csakis ott, azon a mágikus közel kétszáz méteren hullott le rólam minden kő, amit addig cipeltem.

Hányszor, de hányszor leírtam, elmondtam a kérdésre, hogy miért csináljuk, a választ.

A Végső Választ Az Élet Értelme, Meg A Minden kérdésére.

42 :) :) :) :) :) :) :) :)

De nem. Éppen azon túl, azon a mágikus 195 méteren található meg a végső válasz.

Ez ad feloldozást, megnyugvást, megbékélést, és ritkán tapasztalható, igazi, önfeledt örömöt!

Ez látszik a képen, és ezzel tudom, tudjuk elmondani a kedvesünknek, szeretteinknek, barátainknak, csapattársainknak – ahelyett, hogy ennyi marhaságot írnék az inuitok haváról, és más érdektelenségekről – az egyetlen szót, amely mindent elmond erről a varázslatosan nehéz, kínokkal teli, de gyönyörűséges Útról:

KÖSZÖNÖM!