In noreni per ipe, In noreni cora — Az első Ironman versenyem

,,Annyi minden van, mit úgy szeretnél. Néha bánt, ha tudod, távol a cél. Vagy tán épp a cél előtt tűnik úgy, most fogytán van erőd, s te mégis továbbmész"

Zorán (Gyémánt és arany)

 

Nehéz röviden elmesélni milyen is egy Ironman verseny, hiszen az odáig vezető utat is ismerni kell hozzá. Csupa közhely persze, de aki testközelből látja, netán részt vesz egy ilyen megmérettetésen, annak a lemondás, áldozatvállalás, kitartás szavak sokat mondanak.

Négy év hosszútávfutás után, tavaly októberben döntöttem el, hogy elindulok 2014-ben. Persze évek óta ott motoszkált már a gondolat a fejemben, de tudtam, nagyon kevés vagyok még hozzá.  Ám egyre csak érett az elhatározás, amit erősített az is, hogy az őszi maratonokon Péter Attila mindig ujjongva köszöntötte az éppen befutó, az adott év finisher polójában érkező Ironman-eket. Ezt a megkülönböztető figyelmet kicsit irigyeltem.

A tudatlanok bátorságával beneveztem hát. Úgy, hogy nem tudtam úszni. Úgy, hogy nem is volt bringám. És még csak azt sem tudtam a triatlonban milyen sorrendben követik egymást a számok.

Mindig is foglalkoztatott, milyen kihívás lehet elég, hogy megtapasztaljam a határaimat.Nem vagyok adrenalinfüggő, így a sziklamászás, siklóernyőzés, magashegyi mászás sosem vonzott. Én a futást szerettem.

Tudtam, hogy sokkal-sokkal több edzésmunkát kell végeznem, mint a maratoni felkészülések előtt. Dr. Herr Gyula és Dr. Zakariás Géza előadásait hallgattam a neten és tanultam. Sokat. Tanultam az adenozin-trifoszfát hidrolíziséről, az ozmózisról, a laktát küszöbről, és olyan evidenciákról is, mint hogy az ironmanre irdatlan  sok kilométert kell összegyűjteni a malacperselybe, hiszen amikor a verseny napján feltöröd, csak abból gazdálkodhatsz amit a felkészülés során összegyűjtöttél. Itt nincsenek csodák, ez tiszta tudomány. Ehhez hozzáadhatsz egy nagy szívet és ambíciót, de nincs más, amivel sikeresen túlélheted a versenyt.  

Hát gyűjtögettem szorgalmasan. Heti 16-18 óra edzésmunka, fagyban, hóban. Szorgalmasan próbáltam elsajátítani az úszást (köszönöm Bence). Nem vettem BKV bérletet, biciklivel jártam. Tavasszal eljöttek a kombinációs edzések. Futás után úszás, és újra futás. Majd hétvégén négy-öt óra bringa. Sokáig úgy tűnt, ez már nem fokozható, ennyi munkát nem éri meg belerakni, hiszen mellette munka, család is van. De az elbizonytalanodást le lehet gyűrni, hiszen ha van egy cél, azért az ember nagyon sokra képes.

A triatlon, így amatőr szinten legalább is, egy nagyon magányos sport. Végtelen hosszú utak, sok óra egyedüllét az edzéseken önismeretre, őszinteségre nevelnek. Hallgatod a kerekek surrogását, a váltó finom kattanásait, nézed a medence alján a csempéket, figyeled a lélegzeted ütemét, számolod a szívdobbanásaidat és gondolkodsz. Megtettem mindent? Tudok még egy kicsit javítani a mozgáson a cél érdekében?

A cél. Hiszen az csak egy chipszőnyeg egy kiállított célkapu alatt. Csak egy vonal, amin áthaladsz miután órákon át szivattad magad a hőségben. Ám egyszer csak hosszú hónapok elteltével értelmet nyert a nagyatádi jelmondat, nem a cél a fontos, hanem az út.

Mert az út maga a cél.   

És most az út Nagyatádra vezet. Péntek este 7 óra. Hallgatom a nagy példaképek előadását a versenyről. Átadják tapasztalataikat a zöldfülűeknek és mi csendben isszuk szavaikat. Ünnepélyes, átszellemült a légkör. Péter Attila professzionálisan ért ahhoz, hogy az érzelmeinket felkorbácsolja. Felállítja az első ironmanre készülőket és a nézők, a többi sporttárs tapsa szívbemarkoló érzést kelt. Ave Caesar, morituri te salutant!  Este 11 mire ágyba jutok, ám az álom elkerül. Izgatott vagyok, a pánik hideg verejtéke csurog le a hátamon. Felkelek, ellenőrzöm még egyszer a guminyomást a bringán. Beszélek a kerékpárhoz - komplett őrület - vigyél végig paripám, ne hagyj cserben. Hajnal háromkor kelünk. Lábadról még be kell érni Nagyatádra, hogy a kerékpár szállító kocsira feltegyük a gépet. Enni kéne, de ki tud reggelizni ilyenkor? Talán a buszon, ami Gyékényesre szállít, majd letuszkolok egy szendvicset.

Hatkor a gyékényesi tó körül finom pára száll fel. Űrbéli, szürrealista látomás. A fű még nedves, a tó nyugalmasan szép vize kellemesen langyos. Lassan benépesül a tó környéke, már minden versenyző megérkezett. Alea iacta est. Innen már nincs visszaút. Minden kételyt próbálok kitörölni a fejemből, szándékosan elnyomom a félelmeimet, csak arra gondolok, minden adott, hogy ma jól szerepeljek. Kirobbanó formában vagyok, az időzítést nem rontottam el. És mostantól csak a pozitív gondolatoknak van helye az elmémben. Fejben dől el! Még egy közhely, de ennél igazabb kevés van.

A rajt előtt Vangelis a Conquest Of Paradise zenéje csendül fel. Ó, ne már, ezt miért kellett? Ez a zene szólt fiam születésekor is a szülőszobán. Az újoncok úszószemüvege mind bepárásodik tőle, zavartan, egymásra sem nézve töröljük le kicsorduló könnyeinket. És eldörren az ágyú! Mint egy inverz partraszállás, tódulunk a vízbe tömött sorokban. Hogy felfedezzünk egy új világot. Szemem sarkából még látom az értem izguló családot. Nehéz lehet nekik is.

Nagy harc folyik a pozíciókért (nekem speciel az életemért), ütnek-ütök, rúgnak-rúgok.

Lassan azért felszakadozik a mezőny, a profik már messze járnak, az amatőr kishalak meg követik a fősodort. Mivel nincs kontaktlencsém, csak nehezen látom a helyes irányt. Többször is elvétem és beleteszek plusz száz métereket. A medencéhez vagyok szokva, ahol a csempék voltak a sorvezetőm. A nyílt víz új terep számomra.

Végül is jól esett az úszás, felébresztett és harcra készen vágok ki a partra, végre bringázhatok! Gyors depo és szaladok a gépemhez. Kattan a patentcipő a pedálban és elindulok a magányos úton. Bolyozás tilos. A szabályzat miatt is, meg gondolom a sok amatőr bringás csak kinyírná egymást, ha valaki rosszul mérné fel a távolságot és összeérne két kerék. Jobb is ez így. Gyönyörű a táj! Zöldellő rétek, ott egy tehéncsorda, egy halastó. Kicsit alattomosan emelkedik az út, könnyebb áttétre váltok. Rendőrök állítják le a kereszteződések forgalmát, míg áthaladunk. Nincs ideges dudaszó, egy kamionos sem húzza rád a rakományt.

Az első komolyabb lejtőn hamar 55-60-ra kúszik fel a kilométeróra. Szuper, ingyen utazom:) pihenhet a láb. De tudjuk, semmi nincs ingyen, hamar jönnek újra az emelkedők, ahol értékes energiák fogynak.

Gondolataim szabadon kószálnak. Remélem a családom könnyen visszajut Nagyatádra, csak le ne késsék a buszt. Nem, ez nem jó irány, nincs helye aggodalmaskodásnak, most csak magamra figyelhetek, csak  pozitív, de legalább is semleges gondolatokat engedhetek meg az elmémnek. Nézem hát a kerékpárokat. Csuda szép milliós bringák, gondosan karban tartott retro versenybiciklik, surranó időfutam gépek. Megígérem az enyémnek - már megint beszélek hozzá - ha hazaér velem, komplett nagygenerált kap, finom gépzsírt a csapágyakra, minőségi olajat a láncra. És mintha értené, halkan teszi a dolgát. 18 sporttársat számolok az út mellett, akik gumit cserélnek vagy mechanikus problémát javítanak.

Egy poros kis falun át visz az út, a járdán cigánygyerekek mezítláb kiabálnak- Dobj egy csokit! (az energiaszeletekre gondolhatnak) - Dobj egy kulacsot! Hát, gyerekek az nem fog menni. Ezek fognak a következő órákban életben tartani. Nagy szükségem van rájuk.

Az egyik frissítő ponton a segítő kezéből felmarkolok egy poharat. Víz?- kérdem hátraszólva. - Igen. Fejemre is öntöm, hogy hűsítsen kissé, de ragacsos izotóniás ital folyik az arcomba. Na ezt benéztem. Nem sokkal később egy darázs berepül a felsőm alá és megcsípi a hasamat. Miközben 45 km-ről próbálok bukás nélkül lassítani, egy másik a sisak alá száll és fullánkját a fejbőrömbe szúrja. A mellettem elsuhanó bringások értetlenkedve nézik, ahogy kihámozom magam a gönceimből és dobom le a földre a sisakot:)

Az út további része eseménytelenül telik. Rendszeresen előzök az emelkedőkön egy Attilát és egy Apuci rajtszámú versenyzőt, ők meg a lejtőn hagynak ott. A 160. kilométernél már nagyon várom, hogy végre leszállhassak és futhassak. Nem fáj semmi, energiám is rendben, de már végre másra vágyom, mint a mellettem elsuhanó villanypóznák, a kukoricatáblák. Kicsit nyűgösködöm, de átvészelem a holtpontot.

A bringadepóban elveszik a kerékpárt - köszönöm, paripám, nem felejtem el a kitartásod, megkapod amit ígértem - és terelnek az öltözősátor felé. Végre meglátom a családomat, akik ezek szerint visszaértek a tópartról és most a strandon pihenhettek kicsit. Mind megkönnyebbülünk, mindenki itt van, épen, egészségesen. Átöltözöm és nekivágok a maratonnak.

8 db 5274 méteres kört kell tenni. A 42 km-t ennyi megterhelés után most az agyam nem fogadja be. Ezért csak köröket számolok. Egy kör, ugyan már, az alig több mint 5 km. Ennyi a bemelegítés futás előtt. Úgy hogy most futok szépen 8 db bemelegítést. Menni fog ez, így már nem tűnik olyan irgalmatlanul hosszúnak. Minden körben találkozom a családdal, ellátnak mindennel amit előre megbeszéltünk. Kóla, magnézium, L-karnitin. Minden körnél várom, hogy ott legyek. Jó lenne leülni kicsit, beszélgetni velük, meginni egy sört, elnyúlni a füvön. De nem szabad, tudom jól, ha megállok, nem indulok újra el. Hiszen már négy kör megvolt! Már csak négy vacak kör és beérek. Igen, ez a második holtpont ami összeszorítja a gyomrom, egy kurva kekszet sem tudok már lenyelni, ki is köpöm. Már csak víz és pár falat dinnye megy le. Itt megfogadom, hogy soha többé nem indulok el ilyen távon. Egy körön át kitart a kalapácsos ember, de legyűröm és újra összerakom magam. Jön az ötödik, a hatodik. Minden rendben is, most már beérek:) Látom a mentők azért dolgoznak sűrűn. A hetedikben egy kerekesszékes versenyző ráhajt az achillesemre és a bokámra. Na, még csak ez hiányzott! Belehasít a fájdalom, megijedek, hogy ennyi volt, de pár sántikáló lépés után tompul az érzés. Csak a bőr hasadt fel, nincs komolyabb sérülés.

Azt hittem az utolsó körömet végig fogom pityeregni a meghatottságtól, de csak megkönnyebbülést érzek. És vidámságot. Nagyon egyben maradtam, ha kell futok még egy kört. De már nem kell, ott a célszalag. Hátranézek, ha szükséges elengedem a végén sprintelőt, végre sikerüljön egy jó befutókép rólam, ahol nem takarnak ki sporttársak. De egyedül vagyok és ráfordulok a célegyenesre. Jobbra a család kiabál és integet, a hangszóróból hallom a nevem - és érkezik a célba Juhász Lajos, ironman.

 

Hát itt vagyok! Az út végén? Itt a cél?

A cél csak egy chipszőnyeg egy kiállított célkapu alatt. Csak egy vonal, amin áthaladsz.

Az út megy tovább. Mert az út maga a cél.

 

Zárszónak mit is mondhatnék még. Talán azt, amit a kedvenc vasemberem, a terminátor mondott John Connornak:

 

Visszatérek!