Első :)

Első Ironman

Minidig mindenki azzal jön, hogy írjak bemutatkozást és beszámolókat a versenyekről, melyeken az utóbbi időkben részt vettem. Ilyenkor természetesen mindig kibújtam a megtiszteltetés elől, ha már nagyon ugráltak rajtam, akkor írtam pár sort. Nem tartottam nagy dolognak, hogy lekocogtam egy maratont, vagy azt, hogy megcsináltam az akkori párommal váltóban a Balatonman iron távját. Tudtam, hogy én vagyok a Superman, mennek ezek minimális edzéssel. :)

Ez az első beszámoló, melyet meg szerettem volna írni, mert annyi inger,küzdelem, siker és öröm ért egyetlen nap alatt, amely talán egész eddigi életem alatt még sosem. Azzal vígasztalom magam, hogy még fiatal vagyok, azért fordulhatott elő ilyesmi.

Tavaly segítő voltam Hajnal Adrienn (szombattól 2x Ironman) nagyatádi versenyén, ekkor elhatároztam, hogy ezt nekem is meg kell csinálnom, a harmadik X előtt Ironman leszek. El is kezdtem a felkészülést már szeptemberben, olyan apró hiányosságokkal, mint hogy én vagyok a leglassabb úszó a Hajósban, sajnos napszaktól és korosztálytól függetlenül. Úgy gondoltam, hogy a bringára elegendő lesz, ha vasárnaponként tekerek egy nagyot, futni meg futok, ha a munkám engedni. Szerencsére evezős előéletem miatt nem a nulláról kellett kezdenem a felkészülést, de hamar rájöttem, hogy ennél azért több kell 2014.július 26-ára. Elindultam pár sprintversenyen, és két féltávon is, hogy felmérjem az állapotom és minél többet tudjak meg az újonnan választott triatlon sportágról az igazi megmérettetés előtt. Vészesen fogytak a napok az extrememan honlap visszaszámlálóján…

Sajnálatos módon sikerült összeszednem egy derékfájdalmat közvetlenül a verseny előtt, amely az erős számomon, az úszáson kívül valamennyi mozgásformát érintette, különös tekintettel a kerékpárra. A gyúró és a gyógyszerek sem érték el a kívánt hatást, komoly veszélybe került a nagyatádi indulásom is. Szerettem volna egy lazább hetet is a munkában, de ahogy ez lenni szokott: talán ez volt a legkeményebb időszak idén a helyettesítések miatt. Egy csomó szívességgel is adós voltam, elég nagy rohanásra sikerült a nyugodt, pihentetőre tervezett hetem. Szerencsére a szállást már jó előre lefoglaltam Gyékényesen, de az egyetlen biztos pontra természetesen ráfoglaltak, így sátor és szállás nélkül egy véletlenül a kocsiban felejtett hálózsákkal vártam a szombati rajtot. Az izgulós olvasók kedvéért: kaptam egy matracot a pokrócomért cserébe (köszi, Gitta) és találtam sátras alvóhelyet a legvidámabb segítők klubjánál. Sajnos a segítőm, Orsi kommunikációs és szervezési gondok miatt nem volt velem, de tudtam, hogy nagyon izgul értem és követi a versenyt.

A hosszas bevezető után következzen a beszámoló érdemi része: elérkezett a várva-várt szombat! Csodálatos pihentető alvás a Hiltonban, bőséges reggeli (mindent kunyeráltam, szerencsére bicskám és kiflim volt, de a kávém sehol), már pattanok is a bringára, hogy eljussak a depóig, de nem nagyon ment a tekerés, rettenetesen fájt a derekam és kezdtem furcsa, keselyű-pózt felvenni járás közben. Bíztató. Kipróbáltam és 13 másodperc  futással bizonyítottam magamban, hogy menni fog. Csak a bringát éljem túl.

Olyan hirtelen lett 7:20, hogy magamhoz sem tértem. Úszás chek-in, a hangulat olyan, hogy azt szavakkal nem is lehet visszaadni. Rajt! Másfél órás fuldoklás, szerencsére túl is vagyok a nehezén, gondoltam. :) Gyors depó, már falom is a kilométereket és a szendvicseket (köszi, Jutka) csodálatos átlagsebességgel. A derekam sem fáj, kicsit megnyugodtam. Egy dolog foglalkoztatott; ne legyen defektem. Sajnos a kaposvári versenyen kettő is volt egymás után (ezúton köszönöm a második pótbelsőt kedves 99-es Lakatos Istvánnak és az őrangyalomnak: a csodálatos feleségének), ebből tanulva már dupla belsővel készültem. Szerencsére elkerült a defekt, viszont a derékfájás nem. Két percet sikerült a könyöklőn töltenem, a maradék 6 óra 15 percet már anélkül küzdöttem végig. A vége felé már a könnyeimmel küzdöttem, annyira fájt, de Adrienn és a többi versenytárs bíztatására végül végeztem a bringával. Szépen lassult a sebességem, ha lett volna még 10 km, biztos eldőltem volna.

És innen indult a feltámadás és az igazi küzdelem. Már értem, miért mondták, hogy itt kezdődik az Ironman. Gyors zuhany, még gyorsabb átöltözés, kiröppentem a depóból, úgy vitt a lábam, mint Forrest Gumpot. És ekkor szólt a fotós, hogy a rajtszámom sehol. Meglepő, valahol elhagytam. Visszafordultam érte, futottam húsz métert, aztán hagytam a fenébe, újra megfordultam már a jó irányba, ezalatt sokan azt hihették, hogy megsütötte a fejemet a Nap. De elkezdtem és innen már tudtam: ha négykézláb is, de bekúszom zárásig a célba. Nem nevezném magam hosszútávfutó alkatnak, a vége felé éreztette is a hatását a cipelt súly, de a sok szurkolásnak hála egyszer sem kellett sétálnom a futás alatt csak ivásnál. Közben szemezgettem az órával, háromjegyűt osztottam kétjegyűvel és arra jutottam, hogy becsúszhatok 13 óra alá is. Szerencsére vitt a lábam, szurkolt a „rajtszám nélkülinek” mindenki. Az utolsó frissítőnél bemondták, hogy az utolsó 1200 méter van hátra!

Ezután jött életem legszebb 200 métere, olyan öröm volt bennem, hogy túl is csordult és a könnyeimmel távozott a célban. Megcsináltam. 12:39:49.

Az egészen biztos, hogy amikor lepereg előttem az életem, akkor abban a filmben benne lesz a nagyatádi befutóm, az a pillanat, amikor Ironman lettem.

Köszönöm a segítséget:

·         Gittának (aki sokat javított az úszásomon, de hosszú az út még előttünk)

·         Vandának, Ancsurnak és a kölcsön-segítőknek: Jutkának és Melinek,

·         Durucz úrnak, hogy az enyém volt a legpengébb bringa. 

·         A kollégáknak, hogy bíztattak, támogattak (különösen jól esett a leutazás előtti napon).

·         és a szurkolást mindenkinek (nem kezdem el sorolni, mert nincs annyi munkaidőm) J.

Külön köszönet Orsinak, aki végig mellettem állt és mindenben segített a felkészülés alatt és még nálam is jobban izgult szombaton.

A legnagyobb köszönet pedig valakié, akit véletlenül megint majdnem kihagytam, aki miatt megfertőződtem ezzel a csodával és rengeteg élménnyel lettem gazdagabb. Igaza lett: tényleg az út maga a cél! :)

Már alig várom a következő évet, amikor talán meglesz a fél napon belüli idő! :)

Budapest, 2014. július 29.

Zöld András