Egy kétgyermekes anyuka "tollából"

Egy picit messzebbről kezdeném, mint a verseny napja, ha nem bánjátok... 

2013. szeptember 13-án második kislányom születése után, mikor már nem volt szüksége rám „olyan” mértékben, elkezdtem megszabadulni a 15kg súlyfeleslegtől, ami a szüléskor még +26kg volt. Lényeg a lényeg, lejárogattam futni, de a hideg időszakban inkább az edzőtermet látogattam esténként. Erősítettem, kardióztam és szépen visszafogytam a 60kg-os versenysúlyomra. Év végén elkezdett motoszkálni a fejemben az Extrememan-en való indulás gondolata. Férjem folyamatosan hangoztatta, hogy nevezzek, induljak el, ügyes vagyok, sikerül felkészülnöm…de mégis hogyan, mikor, hiszen nem kevés felkészülést igényel egy sikeres célba érkezés – gondoltam. Meg kell, hogy említsem a 2010-es sikertelen Extrememan próbálkozásomat, ahol az utolsó bringás körről fordultam vissza, annyira begörcsölt a gyomorszájam. Egyszóval bennem volt rendesen a félsz pláne így, hogy már két picur mindennapjaiért is felelősséggel tartozom…hát hogy férne a mindennapjaimba egy Ironmanre való felkészülés? Zsolti (férjem) felvázolta és megcsinálta az edzéstervemet, amit csak részben tudtam betartani az egyéb elfoglaltságok miatt, de ami fontos, hogy volt egy támpont. Lényeg a lényeg, beneveztem és ott „szürkéllettem” a nevezettek között. Év végén még mindig kételkedtem magamban, amikor Drága Férjem pontot tett a dolog végére és bejelentette, hogy nincs visszaút, 2014. július 26-án ott fogok állni a Rajtnál, ugyanis az indulási jogom elrendeződött.

Felkészülésemet általában a 8-10km-es futások, 1500-2000m-es úszások és 60km-es bringázások jellemezték. Hosszabb futókilométereket az Optivita Ultrafutó Kupa állomásain gyűjtöttem (Székesfehérvár ~40km, Sárvár ~59km, Tata ~ 46km). Komplex edzéseim pedig Velencén az Extrememan51.5, Kaposváron az Extrememan25.75 és Extrememan113 voltak. Összesen a verseny napjáig 596km-t futottam, 675km-t kerékpároztam és 26km-t úsztam, ami valljuk be, nem túl sok...

Zsoltival megegyeztünk, hogy minden évben a nagyatádi versenyre időzítjük a nyaralást, ez most sem történt máshogy. Csütörtökön délelőtt útra keltünk Gyékényesre a pécsi nagymamával együtt. Másnap a veszprémi nagyszülők és a barátnőm, Kati is csatlakozott hozzánk.

A versenyt megelőző napokban teljesen nyugodt voltam, talán még aznap is, ami szerintem Lucának, Orsinak (lánykáim) és a nagy családi nyüzsgésnek tudható be, egyszóval mentálisan nagyon rendben voltam és az sokat számított. A nagy napon 5:21-kor keltem, hogy legyen időm mindenre (persze már előző nap szépen összekészítettem a Csajok cuccát és a versenyfelszerelést is). Egy kis reggeli, egy kis kávé, utolsó „eligazítások”, puszik és 7 óra körül a depóban voltam. Kipakoltam a bringázáshoz szükséges holmit, az öltözősátras váltásruhát pedig a megfelelő helyre felakasztottam. Gyerünk „becheck-olni”, ahol megkaptam az utolsó vállveregetéseket és puszikat az ismerősöktől és megkerestem a számomra legmegfelelőbb rajtzónát (2:10-2:20). Ezt követően felpörögtek az események, Final Countdown, papi áldás, Conquest of Paradise, libabőőőőőőr és ágyúszó!!! :D Vízbemenet még integettem egyet a családnak, akik a rajttól 200m-re található szállásunk stégjéről csápoltak.

Sajnálatos módon már az első kör végén elkezdtem megfagyni, folyamatosan libabőrös voltam, végig „Süss fel nap…” járt a fejemben. A második körben pedig inkább lábtempóztam (persze ez nem látszik az időeredményen), nehogy teljesen elfagyjak a bringázáshoz. Végre vége (1:31:26), mehetek átöltözni.

Vacogva törölköztem, váltottam ruhát és folytattam az Utam. Ahogy nyeregben voltam, máris energiát-folyadékot pótoltam és végre a nap is kisütött. :) Úton Nagyatád felé egy kis kitérőt kellett tennem a bőséges folyadékbevitel miatt. Bő 2 órával később hatalmas vigyorral fogadtam a Nagyatád 20km táblát és közöltem magammal (mert a verseny végéig folyamatosan kommentáltam a tetteimet, érzéseimet :) ) hogy mindjárt ott vagyok és még 3 kör, aztán futás! Az első 35km-es körről tartottam visszafelé, amikor a jobb bokám külső része elkezdett fájdogálni. Nem láttam semmi eltérést a normálishoz képest, így nem kerítettem nagy feneket a dolognak, néha-néha meglocsolgattam és tekertem tovább. Azonban elkezdtem agyalni, ha én folyamatosan áztatom a lábam 70km-en keresztül, akkor jól felázott lábbal kezdem meg a maratonit és akkor aztán jönnek majd sorra a kidörzsölések, hólyagok. Így megpróbáltam csakis a legszükségesebb időben szűntetni a fájdalmat. Teltek-múltak a kilométerek… a második kör után leálltam a Családnál, ugyanis annyira rászáradt a szememre a kontaktlencse, hogy cseppenteni kellett. Az utolsó kör fordítójánál, amikor már célegyenesben voltam, vigyorogtam, jött megint az önbiztatás, örömködés, hogy mindjárt a futópályán leszek és „nemsokára” a Célban. :)

Bokámat még mindig fájlalva befejeztem a bringázást és igyekeztem a futócuccomért. Az öltözőben úgy döntöttem, hogy testileg-lelkileg jót fog tenni egy kis felfrissülés, így letusoltam, megszárítkoztam, felöltöztem és elindultam a 8 körre. Az elsőt megállás nélkül végigkocogtam, felmértem a terepet és számomra igen gyorsan, de ismét a versenyközpontban voltam. Pontosan emlékszem, hogy az első szavaim ezek voltak a szüleimhez: „Hú, meg fogok halni!” Lényeg a lényeg, szinte minden körben meg voltak a fix frissítős-sétálós helyeim: fordító frissítőnél, beérve a parkba, a dinnyés frissítőnél és a versenyközpontban a hozzátartozóknál. Ez kb. körönként úgy 300-500m sétát jelentett. A táv feléhez közeledve az órámra pillantottam (~11:00) és elkezdtem számolgatni, hogy még kb. 2 óra és még akkor világos lesz és a Lánykáim akkor még biztosan ébren lesznek, és én Velük szeretnék befutni…szóval felbuzdulva ezen, mentem tovább. A VK-ban egy picit tovább időztem a kelleténél, megbeszéltük, hogy mire lesz majd szükségem a továbbiakban, hogy érzem magam, stb…minden rendben volt, egyetlen problémám merült fel (mert a bokafájás időközben elmúlt) és most lehet, hogy kinevettek, de álmos voltam! Ez számomra és aki ismer, annak sem meglepő, hiszen a kisebbik lánykámhoz mind a mai napig fel kell kelnem legalább egyszer és a kialvatlansághoz még hozzátettem egy „egész napos kimerítő programot”, szóval szükségem volt egy kis koffeinre. Édesapám a következő körre bekevert egy pohár kávét, de kértem, hogy csak cukrot tegyen bele, tejet ne! Így is tartottam attól, hogy nagy rohanás lesz a kávéfogyasztás vége… Két kör alatt összesen 2 korty kávét ittam és nem lett rohanás. Az utolsó két kör következett és emlékszem, hogy még a DuplaIronman Pánczél Andi csapatának ki is kiabáltam, hogy már csak ennyi és a CÉLban vagyok!!!! Egy picikét elérzékenyültem, hogy mindjárt vége, aztán el is hessegettem a gondolatot, nehogy az legyen, hogy 10 kilivel a vége előtt történik valami nagy baj én meg itt előre megkönnyezem a célba érkezésemet.

Mielőtt megkezdtem volna a befejező körömet,az egyéni frissítőponton felkaptam magamra egy IRONTEAM-es futópólót, hogy mégiscsak ünneplőben kapjanak lencsevégre a célfotósok. Még 5200m...már csak 2600m...az utolsó szám, amit hallottam Bikinitől a Fagyi című dal, amit az orrom alatt motyogva, mosolyogva el is kezdtem énekelni. Közeledett a versenyközpont, ráfordultam a célegyenesre, de visszavettem a tempót, mert egy Társam futott előttem kb. 5 m-re és biztos nem örült volna, ha egy kétgyermekes anyuka gyerekeivel a kezében ott virít az Ő oklevelén is. A célkaputól 2-3 m-re a szüleim a kezembe nyomták a 10,5 hónapos Orsikát és a 2,5 éves Lucuskát, Luca megkapta a Köszönöm rózsát, és szépen hárman ÁTSZAKÍTOTTUK A CÉLSZALAGOT!!! (Nah most egy picit megkönnyeztem!) És persze ott is, ahogy a nyakamba akasztották a befutóérmet és felfogtam, hogy IRONMAN, EXTREMEMAN LETTEM!!!

Nagyszerű ötletnek tartottam a „Köszönet virága”-t, Herr Évi ötletét, de nekem egy csokorra lett volna szükségem. Elsősorban férjemnek Nádasdi Zsoltnak köszönöm, hogy biztosította a lehetőségeket az edzésekre, versenyekre és sokszor fáradtan több napos rohangálás, ügyintézés, versenyszervezés után is elviselte két rosszcsont kislányunk lármáját, miközben én a kilométereket gyűjtöttem. Egy-egy szál virág jár a Nagyszülőknek, akik a versenyek alkalmával vállalták a „nehézségeket” és nem utolsó sorban drága barátnőmnek, Kovács Katinak, aki a lelki támogatás mellett sokszor bringával kísért a futóedzéseken.

Mindenkinek ilyen jó, vagy még jobb első Ironman-t kívánok, annyira jól éreztem magam és olyan jól összejött minden így „elsőre”…