Nagyatád 2014 – Küzdelem a köbön - Bartos Dávid beszámolója

Kellett pár nap, hogy sikerüljön feldolgozni a hétvégi eseményeket, és tiszta fejjel tudjam megírni a beszámolót. Ez sikerült, szóval itt van a 2014 évi Nagyatádi Hosszútávú Országos Bajnokságról a versenybeszámolóm.

Idén is, mint minden évben csütörtökön utaztunk le Nagyatádra. Idén az a szerencsés helyzet állt fel, hogy egy nagyon kedves családhoz, tudtunk menni. Nyugodt környezetben, csendes helyen laktunk. Itt szeretném megköszönni a családnak, hogy erre a pár napra befogadtak bennünket, plusz a versenyre is kijöttek szurkolni. Köszönöm!

Csütörtökön felvettem a rajtcsomagot, plusz futottam egyet a hivatalos futó pályabejáráson. Nagyon kellemes volt, öröm volt ennyi emberrel együtt futni. Ráadásul visszafelé az a megtiszteltetés ért, hogy együtt beszélgettem és futottam, Szebeni Endrével, Ifj. Dr. Herr Gyulával és Péter Attilával! Nem egy mindennapi társaság. Az utolsó egyenest engedte a Gyula, hogy a kicsiket megfuttatva, kicsit tempót válthassunk. Ez is remek ötlet volt, kipörgettem a lábaim. A futás után, kis pihenő, majd ültünk is be a tésztapartira. Vacsora pipa. Irány a szállás, pihenni. Másnap volt még egy rövid úszás, de jellemző módon már csak a pihenés volt. Futó cuccot is leadtam még délután az öltöző sátorba, így már minden készen állt a másnapi versenyre.

Szombat.

Reggel szokásos korán kelés, bringa a kocsiba, felszerelés egy zsákba és irány Gyékényes. Kicsit később indultunk, mint szoktunk, így mi is elértük a sort, amit, tudtunk, hogy a tóig áll, vagyis halad. Kerestünk egy jó parkoló helyet, és elkezdtünk pakolni. Bár bő egy órával a rajt előtt ott voltunk, mégis kevésnek éreztem az időt, és már csak arra eszméltem, hogy 15 perc a rajtig, és még nem vagyok a vízben. Kicsit kapkodós is lett a vége. Nem is melegítettem be rendesen.

Ott álltunk már a rajtot jelképező szalag mögött. Figyeltük egymást, beszélgettünk. Aztán felhangzott a jól ismert zene, ekkor már mindenki a rajtot jelző ágyúra figyelt.

DÖRR, elrajtolt a 2014-es Triatlon Hosszútávú Országos bajnokság közel 700 versenyzője.

A beszámoló további részében, kicsit rendhagyó módon, csak az érzéseimet fogom leírni. Nem részletezem túl, ahol nem muszáj.

Úszás első körében, még jól éreztem magam majd a vége felé éreztem, hogy erős az iram, ezért lejjebb maradtam. Éreztem, hogy kicsit így is túlúsztam magam. Nem esett jól. A második körben, végig lábvízen úsztam, de még itt sem éreztem, hogy gyenge lenne az iram. Végül 53:21-el értem partot, hihetetlen fáradtan. A depozásom, nagyon gyorsra sikerült, így még fújni sem volt időm. Egyszer csak a bringán találtam magam, még az úszás utáni kótyagos állapotban. Az első 15-20 km-en éreztem, hogy a combom, nem igazán szeretné most ezt az egészet, úgy égett, mint még soha. Az tempó nem volt nagy, mégis rosszul éreztem magam. Vártam, hátha 25 km után, ahogy kiérünk a főútra jobb lesz az érzés, és akkor megindulhatok. Hát ez nem következett be, mert bár a combzsibbadás elmúlt, olyan kellemetlen szembe széllel kellett megküzdeni, amivel az eddigi években nem. Ez szokatlan is volt számomra. Ezzel még mindig nem volt akkora probléma, mert azért jól haladtam. Pulzusom és az iram is rendben volt. Valahogy csak az érzés nem volt az igazi. Vártam és csak vártam, hogy egyszer csak eljöjjön az az állapot, amit a bringa elején szoktam érezni. Csak nem jött el. Már beértünk Nagyatádra, amikor visszafordultunk észak felé, és a várt hátszél helyett, itt is egy kellemetlen oldalszéllel küzdöttem. Vajon csak nekem fújt így a szél? Valahogy úgy éreztem a kis körökön is, hogy mindegy merre haladok, a szél mindig szemből fúj. Ez nagyon megtört. A második körtől éreztem, hogy ebből már nem lesz 5 órás tekerés sem. Utolsó körre olyan fájdalmak jelentek meg, amik eddig még sosem. Szinte égtek már a cipőben a lábujjaim, és a talpam is fájt. Persze a szokásos fájdalmak is jelen voltak. Hát és derék fájás, vádli és comb görcsök, fenék fájás stb..

Ennyire még sosem vártam a futást. Gyakorlatilag az egész kerékpár szakasz egy nagy holtpont volt, amiből nem tudtam kikászálódni.  Végre leszálltam a bringáról, az időm saját mérés szerint 5 óra 9 perc lett. Gyors két betűs kitérő, majd irány az öltöző sátor. Direkt jó lassan öltöztem át, tudtam, hogy ezen már nem múlik. Nyújtottam is egy kicsit, leráztam a végtagjaimat, és itt, tényleg fújtam egyet. Ez annyira jól sikerült, hogy úgy mentem ki futni, mintha előtte semmit sem csináltam volna. Olyan jól is éreztem magam, csak futottam, és boldog voltam, hogy nagyon jól haladok. Ez olyan 4:10-4:15 közé esett. Bár több vetélytársammal szemben bő egy kör hátrányom volt, ezt 2-3 kör alatt sikerült is ledolgoznom. Aztán a 4. körben éreztem először, hogy hmm csak süt ez a fránya nap, és már nem is esik annyira jól, de gondoltam a 4:20-4:30 még mindig egy remek tempó. Beterveztem a felénél egy megállást a parkban, amit a 4. körben meg is ejtettem. Itt ronthattam el először. Nem kellett volna. Ebből a megállóból, nem tudtam újra visszagyorsulni, és gyakorlatilag, innen kezdődött a pokol, a haláltusa, a sokat emlegetett „C” terv, avagy „csak érjek célba”. Az 5. körben a park előtti részen estem először össze. Olyan görcsöt kapott a jobb lábam, hogy mikor arra akartam volna rálépni, közölte, hogy márpedig erre nem fogsz, és dőltem is, mint egy zsák. Nem tudom, hogy az eszméletemet is elveszthettem e, de arra emlékszem, hogy egy versenyző társam (akinek ezúton is szeretném megköszönni) elkezdett pofozgatni, és kérdezgetni, majd közölte, hogy Ő orvos. Mondta az egyik versenybírónak, hogy vigyenek árnyékba és azonnal hívják a mentőket, akik majd adnak nekem infúziót. Árnyékba tettek, mire én közöltem, hogy kizárt, hogy megvárjam a mentőket, hiszen 10. helyen vagyok, és mennék tovább. Azért pár mp-ig még ott maradtam, majd saját erőből egy korlát segítségével feltápászkodtam és befutottam a parkba. A frissítőig sikerült futnom majd utána, ahol anyuék álltak, újra megálltam. Ezúttal csak a cipőmet akartam bekötni, míg ők jeget pakoltak a nyakamba. Azt néztem, hogy valahogy vérzik az ujjam, amivel a cipőt kötöm. „Mi a fene, az eséskor megsebesültem?” Felemelkedtem, mire anya mondta, hogy vérzik az orrom. Sebaj, gondoltam. Mentem tovább. Próbáltam futni, de esélytelen volt. Ahogy elkezdtem volna futni éreztem, hogy a tüdőm, és a szívem olyan erővel elkezd fájni, hogy ha egy lépést is megyek tovább én újra összeesek. Szóval séta-futás volt kb 500-100 méterenként. Ez inkább 100 m futást, majd 500 méter sétát jelentett. Teljesen kivoltam, mivel volt még 3 köröm, ami nem kevés. A következő körben, újra meg kellett álljak a parkban, ami szintén egy kidőlés a fűre formában valósult meg. Ekkor újra hatalmas görcsök és fájdalmak hasítottak a lábaimba. A 6. és 7. körben már semmi sem motivált, tényleg feladtam fejben az egészet. Ekkora már olyan szintű fáradtság uralkodott el a lábaimban is, hogy egyszerűen fájt, ha csak sétálnom kellett, akkor is. Az egyik körben Gábe Tomi sétált velem egy kicsit, és próbált futásra sarkallni, nem túl sok eredménnyel, de szeretném megköszönni neki, mert azért nagy segítség volt. Bár futni, nem tudtam, azt viszont igen, hogy mindenképpen célba fogok érni! Az utolsó körökben, már inkább az érzelmeimmel harcoltam, sokszor elsírtam magam, amiért ez nem úgy sikerült, ahogy én azt terveztem. De haladtam, nem adtam fel. Az utolsó fél kört sikerült még megfutnom, úgy ahogy. Ez arra volt elég, hogy nem sokkal 10 óra felett érjek célba.

Végül 10 óra 3 percnél szakítottam át a célszalagot. Bár örültem, hogy sikerült beérjek a célba, iszonyatosan bánatos voltam, amiért ilyen rossz eredménnyel.

Nagy tanulság volt ez számomra, és legyen ez mindenki számára. Igenis rá kell pihenni egy ilyen nagy versenyre, nem fér bele egy hegyi extrém féltáv Szlovákiában 2 héttel a megmérettetés előtt.

Egyben szeretném megköszönni szüleimnek, akik végig bíztak bennem, támogattak, segítettek mindezidáig, és tudom, hogy ezután is fognak. 

Köszönöm Mindenkinek, aki a helyszínen szurkolt és bíztatott, bármilyen formában.

Köszönöm azoknak is, akik online követték az eseményeket, és szorítottak nekem, szurkoltak, és amikor baj volt aggódtak. (Neked külön köszönöm!)

Köszönöm támogatóimnak a HIGH5 Magyarországnak (Bereczki Lászlóéknak),  a Nyúlcipőboltnak (Krekács Lászlónak), A CEP Hungary-nek (Skoff Gábornak).

És nem utolsó sorban a következő évi egyesületemnek a Dr. Bátorfi-Agria KTK-nak, hogy kitartanak mellettem, támogatnak, és bíznak bennem.

Köszönöm Markó Noéminek, a sportpszichológusomnak, az egész éves munkáját, most ugyan még nem jött ki, de tudom, hogy amiket tanulok ott Vele, a jövőben nagy segítséget fog jelenteni nekem.

Továbbá média hátteremnek, a Sporthírügynökségnek, Pantocsik Ferencnek.

Találkozunk jövőre, és ígérem ennél jobbat fogok menni. :)

Jó pihenést Mindenkinek és gratulálok Minden célba érkezőnek!