Ironman lettem

GONDOLATOK A SPORTRÓL ÉS AZ IRONMANRŐL

Ironman lettem

Kozma Tímea vagyok, – 29 éves, okleveles építészmérnök, spinning oktató, természet és sportkedvelő – és ironman.

Nehéz röviden elmesélni egy ironman versenyt és a hozzá vezető hosszú utat. Rengeteg közhellyel és átfogó gondolatokkal kiegészítve a beszámolómat, mégis a hit, kitartás, áldozatvállalás szavakkal jellemezném az utat, amit végigjártam.

Mit is jelent az IRONMAN?

Az angol eredetű szó magyarul azt jelenti: VASEMBER, mely nem csak a teljesítményre utal, hanem gyűjtőneve a sportágnak, megmérettetésnek, sportrendezvényeknek is világszerte. Az ironman szó magába foglalja a triatlont, annak is a hosszútávú változatát. A táv a következő:

3,8 km úszás, 180 km kerékpár és végül maraton futás: 42 km 195 m

Mindezt természetesen egymás után, megállás nélkül kell végrehajtani.

Valójában ennél sokkal több, lélektanilag tartalmas mondanivalója van egy ilyen volumenű teljesítménynek.

Azonban javaslom, hogy első körben ne csupán az ironmanre és annak egyéb fizikai és filozófiai tartalmára fókuszáljunk, hanem globálisan pillantsunk rá hasonló tekintetben az összes olyan tevékenységre, amit a ’SPORT’ kifejezéssel írhatunk le.

Kis személyes wikipédiámat feltárva a ’sport’  élettani jelentését vizsgálom meg:

erő – hit – kitartás egysége,

az ember a lélekkel és a hozzá szervesen kapcsolódó testi fizikummal alkotva egymástól elválaszthatatlan egységet képez.

A fenti hármasság lelki és testi egységét elméletben és gyakorlatban is megvizsgálva bátran kijelenthetjük, hogy bárki, aki bármilyen sportot űz a számára megfelelő rendszerességgel, az

úton van egy testet, lelket szépítő és építő úton,

egy példaértékű úton,

mely inspirációval minden tekintetben egy jobb, boldogabb életet, életkörülményeket teremthet meg saját maga és a környezetében élők számára egyaránt.

Tudjuk, hogy mindezt a rendszerességet követelő sportos életformát bonyolult és nehéz, vagy nehéznek tűnik a monoton hétköznapokban megvalósítani. Valóban nehéz. Nehéz a szürke rutinból, az állandó időhiányból kitörni, hiszen azt már megszoktuk, bejárattuk, ismerjük. De ha már valóban szürke és rutinszerű, akkor tökéletes az időzítés a változtatásra; az új, akár eddig ismeretlen útra rálépni. Hiszen a változás önmagunk irányába, – vagyis a testet és lelket szépítő életforma irányába – kizárólag cselekvéssel érhető el, más út nincs.

Az tény, hogy rövidtávon többletenergiát igényel, de hosszútávon megéri a befektetett munkát. Az, hogy tegyünk önmagukért, egy próbát mindenesetre megér.

No, de térjünk is vissza az ironmanhez.

Sokan kérdezték tőlem, hogy mi motivál egy ilyen léptékű táv teljesítésére?

Az emberek nagy része azt mondja, hogy a rengeteg energiát, időt nem érdemes belefektetni a táv teljesítésébe, hiszen egyéb dolgok is vannak az életben ezenkívül. Azonban ezeken az elbizonytalanító ellenérzéseken felül lehet kerekedni, hiszen ha van egy cél, akkor az ember azért nagyon sokra képes.

A cél pedig önmagam megismerése, a határaim feszegetése, az újdonságok kipróbálása, a sporton keresztül való élettapasztalat megszerzése és annak hiteles továbbadása.

Három szóval kifejezve a tanulás, az egészség és a példamutatás kombinációja motivál.

Aktívan inspirálhatom azokat az embereket akik ismernek, vagy passzívan motiválhatom azokat, akik ugyan személyesen nem ismernek, de hallanak rólam, látnak, vagy olvassák ezt a cikket.

A végső cél tulajdonképpen ez: hogy minél többen legyenek Magyarországon, akik az egészségükért és a boldogságukért hajlandóak tenni napi rendszerességgel, ezáltal a mozgás az életük és tudatuk természetes velejárója, inspirációja lehet. Olyan társadalomban élni, ahol vidám, nyitott, pozitív és egészséges emberek élnek.

Tudományosan és tapasztalati úton is bizonyított, hogy a rendszeres testedzés hatására boldogsághormonok termelődnek a szervezetünkben, azaz egyfajta függőség, kábítószerezés alakul ki a mozgás, edzés során: sport és a hozzá kapcsolt boldogság érzésének a függősége.

E tekintetben a rendszeres sport által megtapasztalt út, amely a boldogsághoz és az egészséges élethez vezet – melyet minden ember keres és szeretné az életében elérni – tulajdonképpen mindenkinek adott. A döntés a saját kezünkben van.

Hogyan írnám le az utat, ami elvezetett e teljesítmény véghezviteléhez?

Kezdjük az elején. A sport az életem része, mindig velem van: jóban-rosszban, boldogságban-fájdalomban, a mindennapjaimban. Természetesen ezt a kitartást én alakítottam ki magamnak, a rendszer beépült az életembe gyerekkoromtól kezdve szülői behatásra, ezt követően pedig az én döntésem volt a kitartó munka. Sokféle sportot próbáltam ki és űztem hosszabb-rövidebb ideig versengve, vagy versengés nélkül. Az általam végzett sportok különbözőségeit szinte mindig a lakóhelyeim és a környezetemben lévő lehetőségek befolyásolták. Itthon, Zalaegerszegen az aktuális újdonság számomra a biciklizés, illetve a futás a zalai dombokon és a jó levegőn.

A hosszú edzések és a határaim feszegetése maximális teljesítmény leadással, fejlődéssel számomra mindig izgalmas területnek bizonyultak. A saját határaim vizsgálásának függőjévé váltam erős tudatossággal, már az egyetemi éveim elején.

2013 decemberében minden előkép és tervezés nélkül megszületett az érzés bennem, hogy végigcsinálom az ironman triatlon távot (3,8 km-180 km-42,195 km). Egy ilyen léptékű táv teljesítése előtt átgondoltam a realitást a saját képességeimről: amatőr sportoló vagyok; több, mint két évtizedes amatőr sportolói múlttal; jó állóképességgel rendelkezem;  

az erő – hit – kitartás egysége maximálisan bennem van. Az úszástechnikám förtelmes, nem is szeretek úszni; biciklizni tudok, szoktam is, bár versenybicajom nem volt, de szerencsére kölcsönkaptam egyet a verseny erejéig; futni tudok, néha szoktam is, a maratoni táv lefutása nem okoz gondot különösebb edzés nélkül sem. A hosszútávot és a monotonitást jól bírom, akár élvezem is. Egyéb addicionális edzések is a napirendemen vannak: aktuálisan spinning, kettlebell, kondi, továbbá széleskörű tapasztalattal rendelkezem egyéb sportágakban is.

Decemberben az XXL Fitnessben tartott spinning óráim jóvoltából megismerkedtem Sipos Dávid barátommal, akiről megtudtam, hogy ő már egyszer teljesítette a távot és szeretné ismét végigcsinálni. Beavattam az egyszemélyes kis titkomba és kikérdeztem őt a tapasztalatairól. A Tőle nyert bátorítással, valamint ismerve saját magamat, a fizikumomat és a tudatomat, a teljesítés már nem volt kérdéses, ezért vele együtt beneveztem a 2014. július 26-ai nagyatádi eXtremeMan által rendezett ironman versenyre.

A folyamat elindult, kezdődhettek a felkészülő edzések egyedül és Dáviddal közösen egyaránt. A ténylegesen tudatos edzés tulajdonképpen február végén kezdődött el. Az XXL Fitnessben tartott (mai napig is) a keddi, csütörtöki 17 órakor kezdődő spinning óráimmal, egyéni erősítő gyakorlataimmal, futásssal, hétvégenként, pedig a fitneszteremben Dáviddal és a lelkes spinninges vendégeimmel több órás spinningelésekkel kezdtem meg a felkészülést. A jó idő beálltával elkezdődtek az országúti biciklizések, a hosszabb futások, ritkábban a nem kedvelt uszoda látogatások.

Volt részünk félmaraton futásban zuhogó esőben bőrig ázva, de annál nagyobb lendülettel és nevetésig fajult hangos öniróniával, kerékpár defektben, országos szomszédaink: Ausztria, Szlovénia meglátogatásában biciklis kirándulásunk alkalmával. Úsztunk neoprén ruhában a hideg Gébárti tóban, vagy hat óra biciklizés után két órán át futottunk, Dávid Pécsre tekert le egy nap alatt, oda-vissza, én pedig Siófokon látogattam meg a nővéremet szintén egy nap alatt. Dávid részt vett egy hat órás futáson, én pedig elfutottam Keszthelyig. Versenyeztünk a keszthelyi fél ironman távon, utána pedig a szintén keszthelyi maratonon barátainkkal.

A versenyszellem Dávid és köztem jól működött: überelni a másikat távban és időben egyaránt. Élveztük mind a ketten, és különösebb tudatosság nélkül ösztönöztük egymást, a lendületet próbáltuk fenntartani akkor, amikor arra kifejezetten szükség volt.

Egy versenyre való felkészülés során sok mindent megél az ember: volt nevetés, sírás, mosoly és szomorúság, egyedüli vagy közös edzés, lendülettel vagy lendületet vesztetten, fáradtan és időhiányban szenvedve, összeszedetten vagy szétcsúszva, lelki és fizikai erőben dúskálva vagy éppen azok hiányában, sérülésekkel vagy egészségesen kitartva, kaptunk másoktól biztató és féltő szavakat egyaránt, de néztek bennünket hülyének is.

Az út kalandos, melyet jó volt megosztani valakivel. Örülök, hogy egy cél lebegett mind a kettőnk szeme előtt és osztozhattunk az élményekben. Egyedül is fel lehet készülni egy versenyre, de edzőtárssal sokkal kalandosabb.

Közeledett a verseny napja, kezdett nőni a feszültség, a türelmetlenség. Már lettem volna inkább a versenypályán, mintsem várakozó pozícióban. Komoly szervezés, előkészületek, ütemtervek, az edzésmunka, a megfelelő technikák átbeszélése jellemezte a versenyre való felkészülésünket Dáviddal. Ő volt kettőnk között a tapasztalt, a gondos, precíz szervező: edzéspályák-útvonalak tervezése, energiapótlás tudománya és sok egyéb tekintetben, én figyeltem őt, tanultam tőle, és jókedvvel, nevetéssekkel, vagy éppen hosszas beszélgetésekkel, ötletekkel, egyéni tapasztalatokkal tarkítva igyekeztem én is minél többet hozzátenni a célunk eléréséhez és az izgalmakhoz.

Milyen volt a verseny maga?

Nagyatádra már a verseny napja előtt megérkeztünk, a megfelelő ráhangolódás, pihenés és az előkészületek érdekében. Dávid gyerekkori barátja Jüngling-Czotter Évi, a férje és a két kicsi törpikéjük szívmelengető fogadtatásában volt részünk, tárt karokkal vártak minket mindnyájan. Örültek és büszkék voltak arra, hogy náluk töltjük napjainkat a verseny idején. Bátran mondhatom, hogy a boldog és vidám családi hangulat Dávid és az én számomra is felejthetetlen élményt adott a versenyhez és egy jó életképhez egyaránt.

Elérkezett a verseny napja: az éjszaka kevés alvással telt az izgalmi állapot miatt. A hajnali négy óra körüli, enyhén nyúzott ébredéssel, de gyors lendületvétellel megkezdődött az egész napot felölelő koncentráció.

Kora reggel a gyékényesi tónál, - ahol az úszás zajlott - találkoztunk az egész napon át minket támogató segítőinkkel: a szülőkkel, akik megalapozták és formálták gyerekkorunkban azt az erős és kitartó jellemünket, amiért akkor ott álltunk a tó partjánál, felkészülten, készen állva a feladat teljesítésére. Nagy örömünkre a futásnál pedig már kiterjedt, tíz főnél is nagyobb létszámú saját szurkolótáborunk várt ránk: barátok, testvérek az ország különböző pontjairól érkeztek, szurkoltak nekünk és lesték minden kívánságunkat, segítő szándékkal. Köszönjük nektek is, Zsuzsó, Lackó, Kata, Zoli, Kató, Anita és kedves családja: Heni és Marika.

Néhány gondolat a versenyről. Óriási volt a hangulat. Felejthetetlen élményt adott, szívtam magamba minden pillanatát, hogy maximálisan kiélvezhessem a munkám gyümölcsét.

A hosszú verseny ideje alatt volt, hogy a gondolataim kikapcsoltak, de az is előfordult, hogy szellemi kalandozás közepette egyéb nem odaillő dolgokról elmélkedtem, vagy osztottam-szoroztam, számoltam a hátralévő és az eddig megtett időmet, távomat, azonban nagyrészt arra koncentráltam, hogy ne zökkenjek ki és tartsam a megfelelő ütemet, amely mozgásban tart. Amikor pedig a testem, vagy izomcsoportom egyik része elfáradt, akkor a tudatomban próbáltam azt kiiktatni és a frissebb izomzatra koncentrálni, abból dolgozni. Sokat mosolyogtam, nevettünk a versenytársakkal, üdvözöltük egymást, vagy váltottunk pár kedves, bíztató mondatot a másik előzése közben ahogyan azt erőnk engedte, ezáltal a verseny élvezetesebbé és emberibbé vált. Amikor pedig biciklivel keresztülhajtottunk a kis falvakon a helyi cigánygyerekek hangos üdvözlése törte meg a monotonitást a következő mondatokkal: „Hajrá!”, „Dobj egy csokit!”, vagy „Dobj egy kulacsot!”. Minden olyan természetes volt.

Picit nagyképűen azt gondoltam, hogy könnyebb lesz. Kemény volt, időnként nagyon fájt fizikailag. Azonban az ember bíztatja saját magát, versenytársait is egy-egy hangos szóval, mondattal, mosollyal, és a fájdalom ellenére tovább küzd, tűr addig, amíg nem végez.

A hátralévő kilométerekbe belegondolni igazán nem is mertem, a lendületet a cselekvéssel tartottam fent. Az, hogy feladjam sosem volt opció, kivétel abban az esetben, ha olyan dolog történt volna amit tudattal már nem lehet befolyásolni: baleset, szétesik a biciklim, ha összeomlik a fizikumom, vagy amikor a józan ész megállít, mert nagy az egészségkárosodás rizikója. Minden egyéb esetben a feladat a cél elérése volt.

Fontos ismerni és nagy tudatossággal figyelni, tervezni a szervezet energiaigényeit a hosszú munka során az egészség és az eredmény elérése érdekében is, hiszen a teljesítés során akár tíz-ezer kalóriát is elégethet a szervezet.

A folyamatos és előre megtervezett folyadék- és energiapótlás, táplálkozás kihagyhatatlan része volt a versenynek. Tudtam, hogy akkor is muszáj enni, ha az nem esik jól és nehéz legyűrni a szilárd falatokat. A kerékpározás közben megettem a saját készítésű sajtos szendvicseimet, amit az egyszerűség és könnyen kezelhetőség érdekében pedig á lá natúr főtt tojásokkal, a napon felmelegedett kolbász rudacskákkal és banánnal egészítettem ki, amiket előre bepakoltam a felsőm zsebecskéibe. A futáson már csupán háztartási kekszet, némi energia gélt, vitaminokat, ásványi anyagokat voltam képes bevinni a meggyötört szervezetembe. Az egész napos nagy mennyiségű folyadék utánpótlás szintén elengedhetetlen része a teljesítésnek.

Tulajdonképpen bármi előfordulhat egy szervezetet megerőltető teljesítmény során: rosszullét, szédelgés, eszméletvesztés, gyomorrontás, hányás, hasmenés, egyéb dolgok, mely problémákat a természet lágy ölén vagy az arra kijelölt toi-toi helyiségekben lehetett jó esetben rövidre zárni, komolyabb esetben pedig azonnali segítséget kérni. A verseny tökéletesen megszervezett háttérrel, segítőkkel, orvosi csapattal volt felkészülve. A versenytársak pedig abszolút segítőtársai egymásnak bármilyen esetről is volt szó.

A hosszú órák és a sok megtett kilométer után végre a befutó következett; a verseny és a több hónapos munka legutolsó momentuma... Egy utolsó pillantás a célkapura, átfutás alatta és vége. Gyorsan vége lett. Abban a pillanatban eltűnt a cél, melyre oly sokat készültünk és megjelent furcsaság, a lágy büszkeség és a tompa, mély fáradtság.

Azt gondoltam, hogy célba érkezés pillanatait végig fogom pityeregni a meghatottságtól, azonban az utolsó könnycseppeimet is már felhasználtam a végső kilométereim során, így a végére már csupán a ’boldog semmi’ érzése jutott.

A távot teljesítettük, Dávid 12 órán belül, én pedig kicsit több, mint 14 óra alatt, melybe beletartozik a depóban töltött idő is (a versenyző a depóban cseréli át a ruházatát, felszerelését a különböző számok között). Dávid javított az idején, én pedig megismertem testi tűrőképességem egy újabb szintjét.

Másnap volt az eredményhirdetés, mely rendkívül jó és baráti: „egy cipőben járunk” hangulatban telt. Sokan voltunk és hasonlóan, mint a verseny megnyitóján is, szívélyes fogadtatásban részesültünk mindenütt.

A versenyt követő napokban és azóta is valami megváltozott, valaminek a hiányát érzem: hiányzik az a fajta céltudatos edzés, a stratégia követése. Legszívesebben most azonnal nekivágnék még egy ilyen megmérettetésnek. Azonban tudom, hogy vége és ez így van rendben, így van jól.

Kis pihenés, több szabadidő, szabadabb hétvégék és gondolatok, egyéb dolgok kerülhetnek most előtérbe. Töltődni, pihenni, inspirálódni és jöhetnek ismét az újabb titkos kis tervek, vágyak, célok, melyeket élmény elérni mindig.

Hogyan jellemezném a fizikai felkészülésemet és mit csinálnék másként, ha újra felkészülnék?

A tervezett összidőmhöz képest hosszabb időt töltöttem a versenypályán mint szerettem volna, így számomra nem volt felhőtlen az öröm. Jobb teljesítményt vártam el magamtól.

Utólag elemezve versenyemet: sok időt töltöttem a depóban, ráadásul tapasztalatlanságból elvitt a versenyhangulat, így túlhajtottam magam a biciklin, ami a futás második felén érződött, az utolsó 20 km már nagyon nehezen ment, a korábbi sérülésem is fájdalmasan jelentkezett, így roppantul belassultam. Jobban osztanám be az energiámat. Most már tapasztalatból is értem, miért mondják azt, hogy az ironman az utolsó tíz vagy húsz kilométernél kezdődik, addig csak bemelegítesz, ráhangolódsz a versenyre.

A gyakorlatlanságomból és a önismeretből származó hiányosságokat sajnálom, legközelebb bölcsen ezeken a hibákon már tudok javítani: türelmes és nyugodtabb lenni, segítségként pedig célszerű pulzusmérő órát használni.

Úszás: több úszás, jobb technikával, a mellúszást felváltanám gyorsúszásra. Alig jártam úszni, a technikám pedig gyalázatos volt.

Kerékpár: inkább gyakrabban és még magasabb intenzitással rövidebb távokat tennék meg. A felkészülés ezen részénél nagyjából elégedett voltam magammal.

Futás: több futás, kisebb távokon és magasabb intenzitással. Havonta jó esetben háromszor-négyszer mentem el futni, ez roppant kevés.

Többet tájékozódnék, mások tapasztalataiból merítenék. Megfelelően táplálkoznék.

A verseny előtti napokban többet pihennék, már nem indulnék el egy közel 200 km-es hegyi biciklitúrára, amit nem tudok kipihenni a verseny napjáig.

Ezenkívül odafigyelnék – ahogy azt verseny előtti előadásokon is elmondták  – a gerinc melletti izomzat és a hátizomzat megerősítésére. Ez rendkívül fontos, a mindennapi élet és minden testmozgás és sportfoglalkozás alapja. Gerincmelletti és hátizomzat erősítését javaslom mindenkinek egyébként.

Számomra mit jelent ez a teljesítmény?

Tulajdonképpen a fizikai jelentését tekintve nem sokat, annyit, hogy, hogy sok órán keresztül sportoltam, kitartottam és nem adtam fel. Ezt a távot a profik nyolc óra alatt teljesítik, de van aki 16-17 óra alatt. Az emberi fizikum sok mindent kibír, ha megfelelő felkészítést kap.

A távnak és a teljesítménynek valójában nem tulajdonítok jelentőséget, szinte már-már természetes próbatételnek tartom mindenféle nagyképűséget mellőzve.

A fizikumomban az erőnléti teljesítés eredménye, értéke viszonylag gyorsan elszállt, azonban a tudatomban és a lelkemben a tapasztalat, az élmény, a bizalom saját magam irányába örökre megmaradt, melyet az élet bármely területén kamatoztathatok.

A legnagyobb élmények az egyszerűség pillanatiban és cselekedeteiben rejlenek. A keszthelyi futásom alkalmával hihetetlen szép érzés volt a kapornoki dombtetőn ott lenni futva, megállni és körbetekinteni egy egyszerű ruhában, cipőben és egy fél palack vízzel az oldalamon, hiszen többre nem is volt szükségem. Azon az útvonalon mindenki autóval, ritkán biciklivel közlekedik, gyalogosan senki. Az olyan egyszerű élmények tudatos és szép megélése teszik igazivá az életet, amelyeken soha el sem gondolkodik vagy tekint rá értékként, ajándékként az ember, pedig mégis az. A valódi érték és szépség az egyszerűségben lakozik.

Ismét bebizonyosodott, hogy a teljesítést és a túlélést a jól megfogalmazott ambíciók határozzák meg mindig. A végtelen hosszú utak, a sok óra egyedüllét az edzéseken önismeretre, őszinteségre tanítanak meg.

A világon rengeteg olyan tevékenység van, melyek különlegesek, legyen bármiről is szó. Szerintem nem kell különösebben hasonlítgatni magunkat másokhoz, az átlaghoz, vagy különlegesekhez. El kell fogadni, hogy minden ember más és más, mindenkinek más a fontos és más számít „nagy cselekedetnek”. Az embernek minden lépését saját magához, a képességeihez, lehetőségeihez kell mérnie. A másokhoz való hasonlítás által elért belső elégedetlenség csupán arra jó, hogy további fejlődést generáljunk, még jobban motiválttá tegyük magunkat, egymást.

Azt eszméletlen jó volt látni, hogy az ironman távot nemcsak profik teljesítik, sokkal nagyobb indulói létszámmal a lelkes amatőrök is eredményesen zárják, család és munka mellett készülnek a táv megtételére. A versenyzők között voltak fiatalabbak, idősebbek, verseny és hobbi sportolók, egészségesek, rokkantak és 70 év felettiek is egyaránt. Testi hátránnyal és/vagy időskor ellenére is a startvonalhoz odaálltak és felvállalták a megmérettetést, a teljesítést. Számomra ez jelenti az igazi csodát. Bízok benne, hogy én is hasonló mintával szolgálhatok majd a családom, az unokáim és környezetem számára.

Ami fontos!

„Az út maga a cél”. Ez a nagyatádi ironman versenyek mottója.

A hosszú hónapokon át tartó kitartó munka eredményeként egyszer csak értelmét nyeri a nagyatádi jelmondat: nem a cél a fontos, hanem az út maga.

Fontos a célt meghatározni, ami majd az odavezető utat hozza magával. Látni magad a siker küszöbén. Tudatosan dolgozni. Stratégiai pontokat felállítani. Apró lépésekkel kezdeni és mindig egy picit előbbre lépni. Az ismeretlentől nem félni, közeledni felé és kipróbálni. A bukástól, kudarctól nem eltántorodni, hanem felvállalni és tanulni, fejlődni tőle. Türelmesnek lenni.  Pihenni, töltődni, inspirálódni. Az útról le lehet térni, de érdemes lehet visszakanyarodni is. A hármas egység: erő – hit – kitartás.

Az eredmény garantált: magabiztosság, önbizalom, élmények, tapasztalat, jobb és minőségibb élet.

Köszönöm Mindenkinek.

Kozma Tímea

ironman

Zalaegerszeg, 2014. augusztus 08.