A padló nem azért van, hogy feküdjünk rajta, hanem hogy felálljunk onnan

Hol is kezdjem pontosan?

Itt ülök és teljesen fel se fogtam még, hogy mi történt.
De címszavakban az alábbi: 2x IronMan lettem 11:10:23-as idővel az egyik legtöbbet javítva, 1:56:24-es fejlődéssel egész pontosan, nálam 3an javítottak többet.

Akik nélkül semmiképp nem ment volna: Erdélyi Nándor (az edzőm, Ensport), Garas Attila (edző és jóbarát, Ensport), Szádvári Judit (sporttárs, és a frissítőm, a Support Crew), Kiss Péter (jóbarát és elsőbálozó)

Sziasztok!

<- Én Rózsavölgyi Balázs vagyok. Nemrég óta triatlonozom, két jó éve. Nagy akarattal és kitartással töltöm napjaim ebben a csodálatos sportban.
Tavaly leírtam a verseny és felkészülés érzelmi részét. Idén szeretnék kicsit másról írni.
De mi változott, hogy elértem ezt a fejlődést?

Első sorban a Tudatos Felkészülés! Mindenkinek csak ajánlani tudom. 2014-ben magamtól készültem fel, egyedül indultam az úton.

Idén már egy Triatlon Csapat (Kistarcsai VSRC) tagja lettem, felkészülésben pedig igénybe vettem az Ensport edzői szolgáltatásait, többek közt személyre szabott edzéstervet szerint készültem.

Bennem is sokminden változott, most már előre tudtam, hogy mi fog rám várni, mennyire is hosszú az év leghosszabb napja. És persze kellett, hogy a tavalyi versenyen nem jött ki a lépés tökéletesen.

 

Kezdjük az elején:

Szeptember körül kezdtem el a felkészülést, hogy mostantól akkor 2015-re koncentrálok.

Elkezdtem megtanulni a gyorsúszást (előző évben mellúszásban csináltam meg a távot), így a nulláról… Nem tudtam, hogy mi az a teki, tenyérellenállás, levegőpiramis, elől csúsztatás és egyéb varázsszavak.

Szerintem ilyenkor kell az embernek segítséget kérnie, nem is segítség kérése ez, hanem egy nála nagyobb tudású emberhez kell fordulni ilyenkor. Így tanított meg Oláh András az úszás rejtelmeire eleinte. Heti egyszer vettünk tőle órát két barátommal.
Az úszás felkészüléssel egyszerre csináltuk meg az első terheléses tesztemet. Ami után megbeszéltük Erdélyi Nándorral, hogy innen közösen dolgozunk tovább, és befogad a tanítványai közé. (így utólag visszagondolva EZ volt az A PONT, aminek köszönhető ez a Fejlődés).

A terheléses teszten kijött, hogy látszik, hogy sportolok, de nem elég tudatos, nem a megfelelő területeket fejlesztettem a felkészülés alatt. Innen átírásra került, amit addig egy felkészülésről és egy edzői munkáról gondoltam. Elsőre, egy edzőről nekem egy pocakos, kopaszodó, ordibáló tesitanár jutott eszembe. Na ezt gyorsan felejtsd el… :-)
Totál lökött, bolond, mindig számíthatsz rá (hogy ad programot a hétvégére :-) ), kiismer és tudja, hogy mikor mivel ösztönöz, ha kellett felvakart a padlóról. Csak jó dolgot tudok mondani. És nem mellékesen egy nagyon vegyesvágott csapat tagja lehet az ember, bármelyik csapatnak (klubnak, egyesületnek) lehetsz tagja, edzéstervezésben segítenek.

 

De kanyarodjunk vissza a felkészülésemhez. Így utólag átgondolva, nagyon jó struktúrát kapott az év.
Télen erősítettünk sokat. Nem fogom elfelejteni, hogy ősszel az egyik úszás után megbeszéltük Nándival, hogy milyen terveim vannak Atádra, külön-külön számonként. Erre az volt a válasz, hogy ha azt szeretném bringázni, amit, ahhoz 5 dologra lesz szükségem: Erős derék, Erős derék, Erős derék, Erős comb, Erős derék. A TRX-nek köszönhetően az alapok rendben is lettek. Sokat használtam, jó gyakorlatokat kaptam. Ezen kívül télen minden pénteken közös tornatermi erősítő és futótechnikai edzés volt.

Szépen lassan az úszásom koordinálását is átvette Nándi, most már tőle kaptam minden úszófeladatot.
Ahogy mentünk bele a télbe, jöttek egész bíztató jelek/alapok. Motivációt is alig-alig vesztettem. Persze volt holtpont, de a csapat átvitt rajta.

Március legvégén edzőtábor Horvátországban, majd áprilisban egy másik Orfűn. Az első inkább saját szervezés volt, utóbbit az Ensport sportolóinak volt meghirdetve.
Edzőink és Csapattársak legnagyobb meglepetésére utóbbi nagyon stabilan sikerült nekem, az erősebb kerékpárosok között is tartottam a lépést, hegynek fel, síkon, boly elején vagy éppen csapat időfutam gyakorlása közben is.

 

 

Az edzőtábor végére különösen fáradt lettem már, és két hét se választott el a St Pölten 70.3 versenytől. Az évben Nagyatád és St Pölten volt a két főversenyem, kellő távolságban időben egymástól. Ideális lehetőség.

Közeledett a 70.3, de még nem éreztem az erőt, jöttek a tapering edzések, formát időzítettünk, és felpörgettünk. Napról napra egyre több erőt éreztem magamban. Igazán mehetnékem volt már.

Korábban volt pár nem túl jól sikerült verseny, melyik miért épp nem úgy sikerült. Nem jött ki a forma jól, de nem is kellett neki. Aztán ott, Ausztriában kijött minden. A két főverseny befutóképe szinte azonos rólam. Nem tervezett. De így jött ki az a sok elvégzett munka, a kevésbé sikeres versenyek és minden. Egy hang, de az hosszan, Á. Ennyi. Kezek megfeszülnek, lábak egy pillanatra megállnak, szem becsuk, ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ és átléptem a szalagon. Talán senki se hitte volna, hogy ilyen jó eredményt érek el a féltávon. 5:19:30. A tervezett időket szinte percre pontosan tartottam. Az úszás még itt nagyon gyenge volt, nem tudtam tájékozódni a vízben... azóta ez is jobban megy. Az ottani csapattársak szemében láttam, hogy ez a verseny volt egy fordulópont, innen kicsit más szemmel néztek rám. Erős lettem.

De ahogy erősnek éreztem magam és úgy akartam menni tovább, ahogy St Pöltenben tettem, úgy ütött ez vissza…

BalatonMan Speciál táv… tengeri beteg lettem a vízben, megetettem a halakat, elbringáztam, nem tudtam enni, még mindig imbolyog a gyomrom, hipp-hopp (jött Vuk)… minden összejött, ami hátráltatni tudott. De eszembe se jutott feladni, menni kell, megyek is.
Kaposvár 113, „nyugalom, csak okosan” vezényszavakkal, úgy ahogy pár héttel korábban. De ez se olyan lett. A terv az volt, hogy azonos pulzussal menjek, mint a korábbi főversenyemen. Meg is tettem… De ez volt a legterheltebb időszakom, BalatonMan, Kaposvár és ezek között elég sok edzésem volt, nem könnyűek. A terv teljesül Kaposváron, adott pulzussal végigmentem, de a fáradtság miatt ez alacsonyabb tempóra volt elég. Komoly lelki válság, nyomtam neki a versenyen és nagyon lassúnak éreztem magam, korábbi önmagamhoz képest.

Igen, ezért is jó a tudatosság. Most már tudom, hogy mit közel milyen pulzuson kell nyomnom, hogy a lehető legjobb eredmény legyen belőle. Évente 2-3 terheléses vizsgálat alatt ezek kiderülnek, és szépen látszódik a fejlődés is.

Kaposvár után kis pihenés, fizikailag. Hatalmas munka mentálisan… Ugyanis ezek után nem éreztem az erőt, nagyon nem… konkrétan azt éreztem, hogy ha véletlen Atádon majd túlélem az úszást, akkor egy közlekedési akadály leszek a bringapályán, amíg tudok levegőt venni… utána meg csak remélni tudom, hogy valaki levonszolja a testem a pályáról :-)

Most így mosolygok rajta, de tényleg így éreztem.

Nagyon sok mentális feladat, hangolódás, saját magam összevakarása lentről… ezzel ment el a szabadidőm. próbáltam edzeni magam fejben is. Kona és korábbi Atádi videók nézése és hallgatása, de már olyan szinten, hogy egy kis kiragadt pillanatból meg tudtam mondani, hogy mi történt ott.

Közeledett a Nagy nap. A barátaim agyára mentem már… hol a „meghalok, végem lesz, gyenge vagyok” hol a „Szét akarom tépni a pályát” érzés. itt még az előbbi volt sűrűbb.

Vasi Vasember, attól féltem, hogy korábban az úszás erős volt. A terv: egy laza úszás, bringán, ami a csövön kifér, majd haljak meg futás közben. Meglett, kivéve, hogy nem haltam meg :-) még futottam volna tovább azonos tempóban, még sokat mentem volna azzal a sebességgel.

Mit tanultunk ezen a versenyen? úszás: oké, nyugi volt, megvan a versenytempó, minden rendben. bringa: nincs az az isten, hogy Atádot túléljem (itt 40 km 1:01 perc lett, csak ez magas pulzuson). futás: ha megvan a versenytempó elszaladok én a világ végéig is. :-)

Ezekben a hetekben már tudtam: a csomag kész, a hosszú edzések véget érnek, minden megvan, ami kellett a recepthez, és a recept is ismert volt. 30 fokos vízben meg kellett főzni 3800 méteren keresztül, ezután feltesszük egy kerékpárra amíg eléri az üzemi hőfokot 1 nagy- és 3 kiskörön keresztül, és a végén fel kellett futtatni a purgatóriumban 42 km-en át.

A recept kész, az alapanyag kész, a hozzávalók megvannak… és mindegyike jó minőségű.
Ezt már csak elrontani lehetett??? (ez már csak elrontani lehetett volna)

Kicsit összefoglalva a két év felkészülését:
2014-ben több versenyen voltam, első sorban futásokon. 2015-ben csak két futóversenyen voltam, Vivicitta és UltraBalaton (utóbbi természetesen csapatban csak, kb 33 km-t vállalva)
Cserébe a triatlon versenyek számát növeltük. Sokkal összeszedettebb, jól felépített volt az egész. Szeretem nézegetni az eredményeket, számolgatni, statisztikákat csinálni magamnak. Egész jó összehasonlítás a Kaposváron elért eredmény és az Atádon. Általában 2,18 a szorzó, amivel a féltáv eredményéből a teljes távra lehet következtetni. Nálam ez 1,82 volt. Nekem az a csúcsterhelés volt, és utána jött a formaidőzítés. Egy egyedül készülő sportolónál ezek a számok biztos, hogy nem így alakulnak.
Az edzések minősége is teljesen eltér. Korábban pl bringán mentem magamtól, ami épp jól esik. Többnyire egy tempóban, többnyire azonos terepen. Idén kaptam mindenféle feladatot, a hegyi intervalltól a regeneráló edzésig. És igen, most már tudom, hogy hogyan pihenjem ki magam, miközben edzek azért. Ha így utólag visszanézem az edzéseim, nagyon jól látszanak a ciklusok, mikor milyen terhelés volt, a héten belüli ciklusok. Egy általános eset: Hétfő pihenés, hét elején erős, megterhelő edzések, egy újabb laza nap, majd a hét végén hosszabb edzések kisebb intenzitással. Persze ez is csak egy hét. De erre jók az edző vigyázó szemei, minden héten rajtunk tartja. Más szemmel néz egy felkészülésre.

Én szeretem beleásni magam az elméletbe, azért is látom így utólag jobban, hogy miket csináltunk. J nem kell mindent érteni, néha elég, ha elfogadjuk, hogy a mester tudja, hogy mit miért csináltat és bízni kell benne, hogy érti a dolgát.  És ha valaki azt csinálja végig, amit kapott, akkor biztos lehet, hogy a Nagy Napon is a lehető legjobban felfegyverezve fog a vízparton állni.

Leutaztunk csütörtökön Gyékényesre, úsztunk egy jót, a teljes legénység. Csak Nándit, a kapitányt, mesterszakácsot vártuk, mert neki közbejött egy családi esemény.

A sok kis kukta ott állt és várta, hogy mi lesz. Mindegyikük tudja a feladatát. Mindegyiküket felkészítették. Úszni akartak, bringázni akartak, futni akartak. Már csak 1-1 varázsszó kellett nekik. Mindegyiknek más. De meg is kapták. És tették is a dolgukat szorgosan.

A barátok és ismerősök nagyon sok lelki erőt adtak. Mindenféle médián keresztül. A szombati rajt előtt, már Gyékényesen összefutottam Péter Attilával. Rám nézett és annyit mondott, hogy „Balázskám, megfogadom a tanácsod és én is szurkolni fogok neked ma”. Még pénteken tettem ki egy képet Facebbok-ra és kértem kis bíztatást, erre utalt a kedvenc hangunk. Beszélgettünk kicsit, és elmeséltem neki, hogy előző évben nem hallottam tőle, hogy IronMan lettem, mert túl későn értem be, amikor már neki elment a hangja. De megnyugtatott, hogy idén bemondja, nem lesz gond. :-)

A Verseny:

Depó nyitás előtt már ott voltunk, gyorsan be is tettük a lovakat és jártunk egyet a pályán. Petinek megmutattam, hogy fog kijönni a vízből, merre fusson… és ezzel én is átvettem ezeket a feladatokat.

Leültünk a tó partjára, kicsit gondolkozni. Kicsit feszültséget oldani.
Elővettem a zsebemben lapuló alkoholos filcet (minő véletlen lapult egy a triatlonos mezem hátsó zsebében…) Majd elkezdtem írni vele a bal alkaromra. Szépen lassan, betűről betűre.

Átnéztem mégegyszer a depót, minden a helyén van-e. Igen… lesz mit innom ha kijövök, lesz mit ennem, ruhák egyebek jó sorrendben a helyükön.
Megjött mindenki, a teljes legénység és vezetés. A lányok bekentek minket naptejjel, addig az edzők váltanak 1-1 szót velünk.
Nándi néz rá a karomra, felé fordítom, elolvassa magában, majd elolvassa hangosan. Shut Up Legs. Jens Voigt híres mondata. Shut Up Legs.

Bólint egyet. Figyelem az arcát. Az alábbi gondolatot látom rajta átfutni: „Jólvan, Balázs lenyugodott, de feszült. Oké, innen megcsinálja 11 órán belül)

Bementem úszni, kb elsőként.
Ez még nem is bemelegítés volt, csak saját magam lenyugtatása. pár perc után kint is vagyok…
Gyűlnek az emberek, sokasodunk.

Jönnek a zenék. Ismerem a ceremóniát, kívülről és belülről is. Várom a rajtot. Juci és Ati talál meg a kerítés mellett. Utolsó pacsik, utolsó szavak.

Durr, az ágyú dörren, a tömeg indul, a víz felkavarodik és a pillanat közelebb van a négy másodperchez, mint az öthöz.

Első másodperc: az ágyúból felszáll a füst, az első sor elindul.

Második másodperc: hátranézek Petire, még egy pacsi neki is, elindulok én is

Harmadik másodperc: a lábam vizet ér, elillan a libabőr

Negyedik másodperc: elfekszem a vízben és elindulnak az ismerős mozdulatok.

Innen már csak azt kellett csinálni, amit az egyik legjobban szeretek: úszni, bringázni és futni.

Nem kaptam pofont, és nem is osztottam ki. Inkább kicsit kerültem, de legyek biztonságban. Most már tudok egyenesen úszni. Szép a víz, Jó ez a napsütés, sokan kacsáznak össze-vissza. Ezeken gondolkoztam közben. első kört magányosan úsztam, vagyis a lábvizemen voltak.

Kijöttem a vízből, majd Péter Attila üdvözölt és említett meg. Még azt is megkérdezte, hogy jó lesz-e ha így megemlít mindig. Intettem neki, hogy jelezzek és megköszönjem.

Második körben már lábvízen úsztam, találtam egy kellemeset. Ez annyira jól sikerült, hogy 39 perces első kör után 46 perces 2. kört sikerült abszolválni. De mintha semmi se történt volna egy könnyed gőzfürdőt leszámítva, úgy jöttem ki a vízből. Várva a kedvenc számom, amitől a legjobban féltem, a kerékpárt.

Arthúr a bringám továbbra is, nagyon rendben volt, a Nella kft és Kerekes Ábel nagyon szép és jó munkát végzett vele, Roth után még volt ereje ilyenekkel foglalkozni :-)

Szóval elindult a bringa, kihajtottam Gyékényesről és csak forgott a lábam és pörögtek a kerekek, nagyon könnyen ment az egész szerkezet, a kerekektől, a hajtáson át a lábamig és végig a kezemben is éreztem a váltásokat is. Az egész testem és a bringa egy jól működő gép volt. Fogytak a kilométerek, közeledett a főút, amit nagyon vártam. A tervem szerint ettem és ittam, mindig amikor az óra az adott percet ütötte.

Ágneslaknál új kulacsok. Új lendület. Folyamatos előzésben voltam, ami a főúton csak erősebb lett. Mindig ez a képlet, bringán folyamatosan megyek el. Ebből is látszik, hogy nem tudok úszni.

Nem láttam, hogy kik mellett megyek el, csak mentem. Mentem és mentem, csak magammal foglalkozva. Fej lehajt, és irány előre. Néha felnéz, hogy kell-e valamire készülnöm. pl megelőzni valaki, kikerülni valamit. Fej visszahajt. valamikor gondoltam megnézem a sebességem is, mert azt nem tettem ki az órára, mondván, hogy nem fontos adat. 32-33km/h… nem is tetszett annyira, majd felnéztem és emelkedőre mentem épp. J így már elfogadtam.

Közeledett Nagyatád, vártam már, kellett a csapat. Beértem a városba, a kis utcánkba fordulva észrevettem Atit és Nándit, rádión szóltak be a többieknek, hogy ki közeledik épp. Tudtam, hogy lesz frissítésem. Meg is álltam (ez az egy megálló volt tervben) 2:03:12-nél. A lányok a kulacsokat feltették a bringára, nyújtották a félbevágott energiaszeleteket, magnéziumot, amit összeírtam és összekészítettem. Izotóniás bekeverve, ahogy én szeretem, és hideg is. Tökéletes minden… Túlságosan is.

Elindulok a kiskörömre, unalmas táj, unalmas kéregetések… továbbra se szeretem ezt a részt, sose fogom. Fordító oké, menjünk vissza. következő frissítő jön, és még mindig előzgetem a többieket. Itt a frissítő: kulacs repül, bringa lassít, kéz kinyúl, szem kikerekedik. Egyik sporttárs, akit korábban előztem meg, nagyon sietősre fogta ezt a részt. Keresztbe bejön elém, amikor én már venném fel az új kulacsot. Ő is lassít, hogy el tudja venni. Én igyekszem elkerülni a balesetet. Reflexből fékeztem, de a jobb kezem épp a teli kulacsért nyúlt. Csak első fék…

Kerék megáll, Balázs repül. Látom magam előtt a röntgen felvételt, ahogy épp eltörik a kulcscsontom, esés közben, folyamatában a törést… átbukfencezek a vállamon, már a hátam is a földön, amikor érzem, hogy a pedál kiold és a bringa repül tovább. Nézek is és látom a sporttársat, ahogy megy tovább. Felállok (és ordibálok). Nem érzek fájdalmat, sehol… de vérzek, nem fáj… félek, hogy mi tört… semmi.. mozog mindenem. Arthúr a földön. Felszedem. Gyerekek aggódnak értem. Egy újabb sporttársa jön frissíteni, csúnyán szidalmaz, hogy miért álldogálok a frissítő területen… nagyon rendes tőle… Elkértem a kulacsot, ha már állok. Sebeket lemostam gyorsan, fej is megmos. Újabb kulacsok, majd vissza a nyeregbe.

Aggódva kérdezik, hogy biztos, menni akarok-e, jól vagyok-e. Persze, hogy nem vagyok jól, de mennem kell.

Indulok Atádra, szépen lassan elkezd fájni. Jé a térdem is fáj, jé a térdem is vérzik. Nézem, ahogy a vállamon elindul egy vércsepp. Nem mondom, hogy jól vagyok, de nincs komoly bajom.

Befordulok megint a kis utcánkba. Nándiéknak előre ordítom, hogy elestem, de jól vagyok. Amire a lányokhoz érek eszembe jut a fájdalom. Kértem tőlük következő körre fájdalomcsillapítót, kettő ha lehet.

Nagyon fájt a vállam és könyököm. De nem akadályozott nagyon a mozgásban. 1-1 hangos szó elhagyta a számat, főleg ha épp bekönyököltem.

 

Ez a kör is elment… megállok a lányoknál. Kulacsot cserélnek, sebet fertőtlenítenek, gyógyszert és magnéziumot adnak. Amikor megyek tovább gyorsan szerettem volna menni. Kiálltam a nyeregből és nagyot ordítottam. Ezek szerint a csípőmet is odavertem… elég kellemetlen érzés. „A fájdalom elmúlik” ordítja be egy néző nekem egyből a frissítősoron.

A fájdalom elmúlik, az emlékek örökké megmaradnak. Tudtam ezt pontosan, de nem esett jól. Nagyon visszavetett az esés. 2:03:12 alatt értem be Gyékényesről Atádra, majd 1:05:30-as köröket mentem így átlagban… nem ugyanaz a tempó… Gyógyszer kicsit hat, fájdalom csillapodik, hangulat nem javul, de nem romlik. Gyarkan nézek a kezemre és a híres mondatra, de átírom magamban Shut up Arms. Most nekik kellene hallgatni…

Újabb megállás bringával, egy versenyző rajtszám matricáját kapta be a kerék és beszorult a fékhez… Nem akarom ezt. Majd megyek tovább a pillanatnyi szünet után.

Beértem Atádra, most már a városban maradok.

Beérek a depóhoz, Arthúrt elveszik tőlem. Idén is megköszöntem neki a jó munkát. Mindig meg tud lepni, mindig erősebb, mint én.

Sátorba befutok, kérdezik a rajtszámom, hogy odaadják a csomagot, de én találom meg. Egy kedves hölgy ott áll mellettem, hogy ne pakoljak vissza a csomagba, majd ő megteszi. Menjek, szaladjak csak tovább.

Kint vár a csapat. Dupla sótabletta, jeges víz. pörög a lábam. Jól esik a futás. Jól esik az első 500 méter, majd megszólal a csípőm, neki nem tetszik ez a fajta mozgás… Futok tovább, a terv, hogy a frissítőkön kis séta a többit végigfutni. első kör nagyon jó tempó, második kicsit lassabb 57 perc a kettő együtt. Érzem, hogy egyre több helyen fáj az esés, ahogy pereg az óra, úgy kezd felszívódni az adrenalin is. Második kört egy zacskó jéggel a nadrágomban teljesítettem, így fagyasztottuk le a csípőfájdalmat. Tényleg mindenre fel voltak készülve. Kérdezik, hogy hogyan érzem magam, még van erőm poénkodni „tök jó érzés futni egy IronMan-en, tavaly kár, hogy nem próbáltam ki”
Harmadik kört futom-futom. De a fordítónál elég ebből… legyűrt a fájdalom. Nem tudok futni. Fogom a fejem. A frissítőtől a chipszőnyegig séta, ezzel vígasztalom magam. Ennyit megérdemel a szervezetem, kis pihenőt kap. De ez kevés, nem akar elindulni újra. Séta a kanyarig vissza. Itt már elindulok.
Szenvedtem a 3. és 4. körömben. Ez volt a holtpont, nagyon nehéz holtpont… Nándi vígasztal, ő ekkor még csak futni látott. Elégedettnek tűnik, mert 5:45-s tempóval futok, nem érdekli hogy sétáltam is, stabil a futás, amikor megy. Fáj, fáj minden, ordítanék, de itt már nem ordítok. Tavaly figyeltem a pályán mindenkire. Idén azzal engedtek el Pestről, hogy csak a magam versenyére koncentráljak. Ilyen fájdalmak mellett nincs is energiám figyelni. Danit nem is láttam az első 4 körben, pedig közel volt. Tomit láttam, pár perccel járt előttem végig, akkor lassult be, amikor én is. Sokan köszöntek, és bíztattak, nem láttam őket. csak jártak a lábak, jöttek a frissítések, mentem tovább. 1:09:00 lett ez a két kör együtt… komoly lassulás
5. körömet kezdem el. sétával… talán 3 km-t töltöttem sétával eddig. Nándihoz érek, és kérdezem, hogy Dani merre jár a pályán, mert nem láttam. „mindjárt utolér, itt van mögötted” kapom a választ. De valami megmozdult bennem, valahogy másképp fáj innen a kezem. Ismét tudom tartani és ezért elindul a futás, a tempó továbbra is 5:45 körüli, nagyon egyenletes.
Végigfutottam a kört, ahogy eredetileg akartam. Még el se értem a központba, Péter Attila már hangosan várt. Nagyon sokszor említett meg, és nem csak akkor, ha meglátta a nevem.
A versenyközpontban kaptam minden Jucitól, a hű Support Crew :-) Nem mondom, hogy mindig értettem a helyzetet. Talán a 3. köröm végén jött oda, hogy „Sajnos nincs itt a keksz, amit kértél, de adok pogácsát”. Nem kértem kekszet korábban, pogácsát se. Mindenesetre elmajszolom, finom volt. (bitang száraz és most nem enném meg, de ott finom volt)
Szóval miután a 3-4 körben szenvedtem, majd az 5. kört futottam, lemaradtak rólam a versenyközpontban… későbbre vártak, valahogy pont mindenki másfele fordult, amikor elmentem mellettük. :D Fanniék is épp beszélgettek, Juci is épp valamit hozni akart nekem, Apum is épp mással volt elfoglalva… kellett nekem rákapcsolni…
6. körben már jött 1-2 görcs, vagyis jött volna. Folyékony magnézium gyorsan rendbe tett.
A futás tempója még mindig stabil… felcsillant a remény… lehet, hogy sikerül az álmom? (11 órán belül) Az esés után elfeledtem ezt, ez volt az A Terv, ott volt a B terv egy biztonsági, azt is kidobtam… maradt a C terv, azaz célba érni. De most van remény, hogy ugyan nem a 10:48, amit megterveztem részletesen magamnak, de egy 10:59:59 talán.
Sajnos már nem ment úgy a matek, ahogy kellett volna, nem nagyon volt esély rá, ez a 7. kör vége felé esett le nekem. Kicsit törés volt, de nem komoly… ha eddig nem törtem meg (teljesen) akkor ez már nem tud ártani.
Úgy gondoltam, hogy az utolsó körben szépen lazsálok, futok, de beszélgetek. Kiélvezem. Ebből csak a futást tartottam meg. A gyerekeknek megköszöntem a frissítést. Nagyon boldogan fordultam vissza a gátnál. A parkban a speakert hallom, bemond valakit, majd hozzáteszi, hogy 101. helyen van és befut, majd bemond engem, hogy 102. lettem.
Szerettem volna itt frissíteni, de 102. helyen álljak meg ezért? nincs az az isten :-) rákapcsolok kicsit, tempót váltok. 5 perc elejével futottam innen végig, de így volt aki elszaladt mellettem.

Szerintem itt sokan kerülgettük egymást. Lényeg a lényeg, nem lett meg az első 100 :D

De közeledik a befutás. Kanyar utáni chipszőnyegen is áthaladva boldogan vetettem be magam a Finish Line-ba. És a hangosban üdvözölnek, nem is akárki, a triatlon magyar hangja vár. „És most jöjjön az, akinek ma mindenki szurkolt, Rózsavölgyi Balázs. Gyeeereee Bazsiiii” már itt felejthetetlenné téve az utolsó pillanatokat. Pacsi a csapattal. Vár a szalag, most már az enyém a sáv.

És az utolsó pillanat azonos St Pöltennel, ahogy írtam. Szem becsuk, kéz feszül, láb megáll, és egy hang formájában kijön. „Á” csak sokkal hosszabban :-) A célterületen állva még egyből visszanéztem, megnéztem az órát, mit mutat ott fent. De alig hittem el :-) elég közel az álmomhoz.

 

 

 

 

 

 

Nagy az öröm, nagy az ünnep. Jóatyám fogad elsőként, mint tavaly. És ez így van rendjén :-) úgyis őt kerestem volna meg először.

Aztán szépen sorban, Juci és Ati a Support Crew, Nándi az edző és barát, és a sok-sok sporttárs. Szépen sorban beérnek ők is, várjuk őket, izgulunk értük.

Pár órával később irány a kórház. Levegővételnél szúr a mellkasom, nyelésnél is érzem, rémisztgetnek mindenfélével… de komoly bajom nem lett. Pár hét kényszerpihenőre vagyok ítélve.

Úszás: 1:25

Bringa 5:22

Futás 4:17

Sikerült javítanom az eddigi PB maratoni futásomon is. Többen kérdezték, hogy „Mi lett volna ha…” igyekszem nem foglalkozni ezzel, de nagyon érdekel, hogy mit tudtam volna futni. Az, hogy a bringa mennyivel lett volna jobb, kevésbé érdekel, de a futás, az örök mumus… azóta motoszkál a kérdés bennem. A teljes távot figyelembe véve majd jövőre kiderül.

Azóta is cseng a fülemben a korábbi kis humorom. Egész jó érzés egy IronMan-en futni, remélem, jövőre jobban kipróbálom. Megelőztem pár olyan sporttársat, akit sokkal erősebbnek tartok magamnál. Jobbat futottam olyanoknál, akik egyébként simán elszaladnak mellettem… Szépen teljesítettem ezt a versenyt :-)

Pár nap eltelt azóta. De még mindig csak ülök és nézem az oklevelet. Mellette a tavalyival. Nagy a különbség a kettő közt. Minden téren.
Kb ugyanannyi óra edzés van mindkettőben, de utóbbiban ez minőségi edzésidő is egyben. A versenyen is más nehézségek voltak.

„Nyalogatom” a sebeimet, egyre több helyen van lila foltom, egyre több helyen fáj az egész… Szépen óvatosan teszek próbát, újra bringázni, újra úszni, és egy kicsit kocogni is. Igyekszem egyiket se egyedül. Most nem a tempó a lényeg, legyen kivel megosztani mindent.

Jövőre biztos, hogy itt leszek. Az még kérdéses, hogy milyen szerepkörben. :-)
Egy biztos, a triatlon megmarad, a hosszú táv megmarad. Az IronMan nem egy évre szól, nem azért csináltam, hogy egyszer meglegyen a titulus.
Még rengeteg fejlődési pont van, és törekedni fogok a jobb eredményre még.

Ha bármi kérdésed felmerült, a lenti linken megtalálsz:
https://www.facebook.com/rozsavolgyi

Tavaly ezzel kezdtem, idén ezzel zárom:

"Meggyőződésem, hogy minden férfi számára az igazi beteljesülés az, hogy ha kemény küzdelem árán eléri kitűzött célját, majd megfáradva, de mégis diadalittasan elfekszik a csatatéren."Vince Lombardi

Hajrá Sporttársak!

Üdv,
Bazsi