Első Ironman-em

Előzmények

Az egész ott kezdődött, hogy apám 2012-ben, 61 évesen megcsinálta Nagyatádon az Ironman-t. Én akkortájt nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, nem is igazán érdeklődtem a sport iránt, épp a legbulisabb egyetemi éveimet éltem, így ennek a híre elég könnyen elment a fülem mellett. Aztán egy évvel később rákaptam a biciklizésre (főképp a biciklivel való közlekedésre a városban), elkezdtek érdekelni a bringák, és megláttam apámén a rajtszámot. Rákérdeztem, hogy tulajdonképp ez micsoda, és hogy hogyan is volt ez az egész vasember történet, ő meg elmesélte. Én meg utánanéztem. És tudtam, hogy nekem ezt egyszer meg kell csinálnom.

Nem volt teljesen idegen számomra egyik sportág sem, hiszen kisgyerek koromban országos úszóversenyekre jártam, rendszeresen bringáztam ide-oda (falun ez volt a legkönnyebb módja, hogy átugorjunk a haverokhoz vagy elmenjünk például focizni), és néha futni is jártam kedvtelésből. Persze egyik sportágban sem teljesítettem közelítőleg se az Iron távokat, szóval volt még hova fejlődnöm.

Végül a vágyakozásból 2015 februárjában lett elhatározás, hogy ez az az év, itt az ideje, hogy én is Ironman legyek. Marosi Bencével már beszéltünk előző évben erről, hogy mindketten majd valamikor ezt tervezzük, de inkább pár év múlva volt róla szó, viszont valahogy februárban rájöttem, hogy soha nem lesz több időm, mint akkor, és minél később kezdem el a készülést, annál rosszabb, bele kell csapni. Viszonylag könnyen meg is győztem, hogy kezdjünk el készülni, és február végén – még bőven fagyban és hóban, a hajnali sötétekben – elkezdtünk futni járni.

Készülés

Nekem egészen addig a leghosszabb futásom 7km, biciklizésem 100km és úszásom nagyjából 1.5km volt, míg Bencének már volt egy félmaraton, egymás után két balatonkör (420km) és már átúszta a Balatont, de ezeknek az emléke benne sem volt már friss, úgyhogy nagyjából nulláról kellett (újra)kezdenünk.

Kezdtünk 5, később 10km-es futásokkal, ahogy jött a jobb idő, úgy a biciklire is fel mertünk szállni, és elmentünk 50-80km-es körökre, én próbálgattam az uszonyaim 1-1.5km-es pancsolások során is. Fejest ugrottam közben a szakirodalomba is, edzésterveket, élménybeszámolókat, triatlonos fórumokat olvasgattam, és okosítottam magam ahol csak lehetett.

Az első megpróbáltatásunk áprilisban a Telecom Vivicittá félmaraton volt, ahol én az első, Bence pedig 2-3. ilyen távját futotta, így egy kicsit izgulva álltunk a rajthoz, ezért mi is meglepődtünk az 1:39-es időnkön, ami nagy önbizalmat adott a további készülés során, és ha lehet, még tovább fokozta bennünk a lázt és motivációt. Már eljártunk bőven 100 fölötti biciklis távokra, kombináltuk a sportszámokat – főleg a bicikli utáni futást – és tapasztalgattunk. Például az étkezési és biológiai igényeinkről első ’kézből’ kaptunk visszajelzést egy olimpiai távú (1.5 – 40 – 10) triatlon közben / után, úgyhogy innentől elkezdtünk nagyobb hangsúlyt fektetni a megfelelő táplálkozásra (előtte és közben) és óvintézkedéseket tettünk hasfogók formájában.

Június elejére már elég bátrak voltunk, úgyhogy megszerveztünk magunknak egy maszek félironman-t, elmentünk uszodába, utána gyorsan iszkiri haza, átöltözés, felpattantunk a bringára, irány Visegrád, haza, és irány futni a közeli parkba. Megterveztük, hogy mikor állunk meg inni, tartottuk is magunkat ehhez, de az akkori körülményekhez képest elég meleg volt, én amúgy se viselem túl jól a megállásokat, kicsit túl gyors tempót diktáltunk már a biciklinél és a futás elején is, ráadásul még a cipőm is vizes lett, hamar elfáradtam, fájt a lábam és elegem lett. Az utolsó két kilométeren már annyira fáradtak voltak a combjaim, hogy kicsit meg is kellett állnom sétálni, de a maradék bő 1km-t már lefutottam. És ezután kezdődtek nálam a gondok.

Fájt a térdem. Először azt hittem, hogy ez normális, hiszen most csináltam meg egy félironman-t, kicsit túlterheltem, majd elmúlik. De nem múlt, napokig fájt minden hirtelen mozdulat, majd enyhült, de futni nem nagyon tudtam. Elmentem váltóban lefutni a K&H maratont, 7km-t kellett futnom, és elhatároztam, hogy ha már úgyis Ironman-re készülök, akkor kicsit megnyomom, és megcsinálom 30 percen belül. Ez sikerült, de már futás közben úgy fájt a térdem, hogy nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne álljak meg. Megint visszaestem, fájt felállni az ágyból vagy székből, lépcsőzni, bármilyen a térdet kicsit is megerőltető mozdulatot csinálni.

Visszavettem az edzésekből, mindenből – főleg futásból – ritkábban és kevesebbet csináltam, elment a motivációm, és féltem. Közeleg Július 25. Mi lesz velem? Soha nem futottam félmaratonnál többet, egy félironman kikészítette a térdem, nem javul, már 3km futás is fáj, én ezt így képtelen leszek megcsinálni. Elkezdtem porcerősítőt szedni, kenegetni a térdem kenőcsökkel, gyógyszeres tapaszokat tettem rá, és reménykedtem. Végül elmentem ortopédushoz, aki felírt nekem egy állítólag jobb porcerősítőt, és egy térdgumit. És láss csodát, 1 hét, és elkezdett javulni.

Közben elmentem átúszni a Balatont, hogy megtapasztaljam, milyen is természetes vízben úszni, pláne hosszú távon. Iszonyatosan bepánikoltam az elején. Rengeteg ember, mindenki kapálózik, kerülgetni kell, elfáradtam, hullámzik a víz, nem látok benne semmit, és még 500m-nél sem tartok. Nem tudtam, hogy csinálom meg a még hátralévő több, mint 4.5km-t.

De végül nagy nehezen ráálltam egy tempóra, aminél nem fulladok meg, sűrűn váltogattam mellúszásra, és haladtam előre szépen lassan. Egy idő után már arra is volt erőm, hogy az órám nézegessem, és meglepődve konstatáltam, hogy egész szép időt megyek ahhoz képest, hogy mennyire a halálomon voltam. 1:29-nél már megvolt 4km, és ez új erőt adott, így végül 1:56-os idővel megcsináltam az átúszást, minden ismerősömet – főleg magamat – meglepve ezzel. Az úszással már tudtam, hogy nem lesz gond.

Visszatértem a futáshoz. Még mindig megéreztem a térdem picit, de már 12km-t le tudtam futni normális sebességgel, javult a kedélyem, elkezdtem újra optimista lenni. De már csak alig két hét volt hátra a versenyig, és én majdnem 1 hónapot eltöltöttem úgy, hogy bármilyen valamirevaló edzést is csináltam volna, míg Bence és Tóth Gergő jártak rendszeresen, és már a levezetést tervezték, úgyhogy gondoltam beszállok a Bence mellé egy nagyjából féltávú utolsó edzésbe. Az úszást lazára vettem, hogy maradjon energiám a többire, a biciklinél szinte végig laza tempóban, szélárnyékban mentem, de a futásnál még így is 12 km után elegem lett. Fáradt voltam, szomjas, fáztam, és nagyon csábító volt, hogy elmenjek haverokkal bedobni egy sört, így hazamentem. Beletörődtem, hogy a készülésből többet nem tudok kihozni, és csak remélni tudtam, hogy ez így elég lesz ahhoz, hogy befejezzem a versenyt Nagyatádon. Idő nem számít, majd maximum sétálok, ahogy apám is javasolta – bár nagyon nem örülnék, ha erre kényszerülnék.
Összesen nagyjából 40km úszás, 1500km bicikli és 400km futás van a felkészülés kezdete óta a hátam mögött. Ez nagyjából mindenből az IM tízszerese, ami édeskevés. Na majd legközelebb...

Nagyatád / Verseny

Csütörtök reggelre találtunk fuvart lefele, úgyhogy szerda este pakolás. Természetesen pánik, hogy úristen, mit hagyok itthon, mi lesz, ha csak lent jövök rá, ha valami létfontosságú itthonmarad, szokásos. Előzőleg szerencsére írtam egy versenytervet részletezve, hogy mikor mi kell, hogy nálam legyen, mit eszem / iszom, mi kell legyen a biciklin, stb, úgyhogy ez nagyban könnyítette a csomagolást meg a szorongásom is.

Végül indulásra készen a csomagok, úgyhogy irány az ágy. Csütörtökön nagyjából reggel 10-re leértünk Nagyatádra, és szinte ismerősként köszöntöttem a várost, hiszen már annyit ismerkedtem vele online, hogy tudtam, mi merre hol van. Lepakoltunk a szálláson, és megvártuk, míg Gergő is befut, hogy aztán együtt elmenjünk felvenni a rajtcsomagot.

Amint odaértünk a versenyközponthoz, már éreztem, hogy teljesen védtelen vagyok a sokat emlegetett Nagyatáditisz nevű fertőző betegség ellen. Úgy éreztem, hogy hiába nem ismerek senkit, egy nagy családba csöppentem. Mindenki abszolút pozitív volt, ha valaki megtudta, hogy elsőbálozó vagyok, rögtön biztatott és szurkolt, elképesztő. Onnantól le sem lehetett törölni a vigyort az arcomról: Itt vagyok, amire évek óta várok, és fél éve aktívan készülök!

Este tésztaparti, másnap egy kis strand, napozás, relax. Biciklit leellenőriztem, felszereltem, futócuccot leadtam, barátnőmet, Biát is felkészítettem, elmondtam a tervet, odaadtam neki a cuccokat, és elkezdtem izgulni. Közben megérkeztek Bencéék is, akikkel az ’Ironman egy kis tudomány’ előadáson futottunk össze, kicsit beszélgettünk, tanultunk az előadásból, és lelkileg elkezdtük készíteni egymást a másnapi megpróbáltatásokra.

Irány haza, mindent előkészít másnapra, egy kis kaja, aztán irány az ágy, hiszen hajnal 5-kor indul a busz Gyékényesre, és addig kell reggelizni és egyéb reggeli teendőket elintézni.

Nem aludtam se túl jól, se túl sokat, pedig még egy sört is bedobtam, hogy az rendesen eltompítson – ez általában gond nélkül működik. Csak a következő napi teendők pörögtek a fejemben, újra és újra végigjátszottam a fejemben a tervet. Nem gond, erre felkészítettek, a lényeg, hogy előző este aludtam 9 órát.

Fél négykor csörög az óra, aludtam kb 4-4.5 órát, de nem éreztem magam különösen fáradtnak a szokásos reggeli nyomottságon kívül, inkább izgatott voltam. Benyomtam egy szép adag bolognai spagettit, aztán öltözés, utoljára mindent ellenőriz, és indulás. Biával és Gergővel odasétáltunk a még teljesen kihalt városon keresztül a busz indulási helyszínére, bicikliket felpakoltuk, felszálltunk a buszra, és pontban 5kor indultunk Gyékényesre. Megpróbáltam aludni, de egész egyszerűen az izgatottságtól képtelen voltam, no meg útközben elkezdett bennem dolgozni a biológia, így több okból is izgalmas volt az odafele út, és érkezés után rögtön le is támadtam a vizes blokkot.

Amint ez megvolt, még utoljára átnéztem a biciklit, felszereltem rá mindent, átöltöztem, és irány a depó. Elhelyeztem mindent az előre eltervezett módon: rajtszám, sisak és szemüveg a biciklire, cipő, zokni és kis törülköző a tranzíciós táskába, aztán irány a bemelegítés Bencével. Mondták, hogy meleg lesz a víz, de szinte alig éreztem a bőrömön, elképesztően jól esett úszni benne, nyoma sem volt annak a kényelmetlen érzésnek, amit a Balatonnál éreztem. Persze a két tó ég és föld, a Gyékényesi egy bányató, nyugodt a vize és nagyságrendekkel tisztább, így volt kb. 1 méteres látótávolság minimum. Elkezdett elszállni az aggodalmam: hacsak nem történik valami olyan, ami képtelenné tesz a célbaérésre, végig fogom csinálni!

Kimásztunk a partra, összeszedtük Gergőt, kicsit még átmozgattuk magunkat, és közben elindult a Final countdown – nagyjából még 5 perc, és rajt! Láttuk mindenkin az izgatottságot, ugyanúgy az elsőbálozókon, mint a már tapasztalt versenyzőkön, hiszen ez még a legtapasztaltabbaknak is kihívás. Elindult a rajtzene: Vangelis – Conquest of Paradise. Libabőrös lettem. Még egy gyors kézfogás a srácokkal, aztán eldörrent az ágyú.

Szép lassan besétáltam a vízbe, tudtam, hogy nem szabad sietni – ’Úszással Ironmant nyerni nem lehet, csak elveszteni’. Rengetegen voltunk, mindenki mindenkire ráúszott, karok és lábak mindenhol, folyamatosan mellben kellett úsznom, mert egyszerűen képtelen voltam gyorsban annyira lelassítani. Pár perc után úgy tűnt, sikerült egy olyan csoportot találnom, ami a nekem megfelelő sebességgel úszott, úgyhogy átváltottam gyorsba, de még így is nagyon sűrűen voltunk – kaptam is egy erőteljes pofont az egyik versenyzőtől, egy másikat véletlenül megrúgtam, de úgy tűnik ez itt annyira megszokott, hogy senki nem állt meg körülnézni, vagy bocsánatot kérni, csak úsztak tovább, így én is ezt tettem. Éreztem, hogy kicsit kivett belőlem a sok kerülgetés meg helyezkedés, de tudtam, hogy úszásnál mindig ez van: az elején elfáradok, de utána megtalálom a tempóm. Eszembe jutott Kindl Gábor előző napi tanácsa, hogy akkor megyek jó tempót, ha csak az orromon tudok levegőt venni. Ez persze úszás közben nem tesztelhető, de volt egy elképzelésem, visszavettem ennek megfelelően, és próbáltam ezt a tempót tartani. Elérkeztünk az első bólyához, éles kanyar, mindenki összetömörült, de egy rövid pofozkodás után újra egyenesben voltunk, és innentől mintha már ritkásabban lettünk volna, hátrahagytunk pár embert. Nagyon sikerült eltalálnom a tempót, mert innentől végig gyorsban mentem – max tájékozódás végett váltottam pár másodperc idejére mellbe – és nem fáradtam. Körülbelül itt kezdtem tudni összeszedni a gondolataim, és eszembejutott: elfelejtettem elindítani a stoppert! A francba! Pedig erre külön figyelmeztettem magam a rajt előtti percekben. Na nem gond, majd a kör végén elindítom az órám, és onnantól tudom, hogy nagyjából 45 perccel mutat kevesebbet az óra. Egyre közeledtünk a kör vége felé, és kezdtem érezni, hogy szomjas vagyok. Reméltem, hogy Bia ott lesz valahol a parton, és nála lesz a kulacs, amit adtam neki. Partra értünk, kicsit elvesztettem az egyensúlyom a gyors kiegyenesedés miatt, de nem volt semmi gond, remélem, a kamerák ezt nem kapták el. Néztem, hogy mindenki rohan mellettem, mintha versenyeznének, csak én voltam ráérős. És ekkor meghallottam Péter Attila hangját: „35 percen belül!” Azt hittem, rosszul hallok. 35 perc?? De hát eddig 35 percen belül a 1.5km úszás is kihívást jelentett, és itt még külön vissza is vettem a tempóból. Valószínűleg jól kifogtam egy lábvizet, meg apámnak igaza lehetett abban, hogy az úszók miatt itt valamiféle áramlás alakul ki. No akkor indulás a második körre, Biát úgyse látom sehol, nem állok most le keresgélni. Az úszás felén túl vagyok! A második körön nagyjából tartottam a tempót és a pozícióm, előztem is, engem is előztek, a célegyenesben kicsit el is sodródtam a tömegtől, úgyhogy a lábvízről egy jó időre lemondtam. Kiértem a partra, elindultam a depó felé, és megláttam Biát ahogy integet a kordon mögül. Na, akkor legalább nem a biciklis kulacsaimat kell fogyasztanom, az még kelleni fog az első 25km-es szakaszra. Le is húztam jó 4-5 deci izót, majd nyomás átvedleni. Az öltözősátorban mindenkinek nagyon sietős volt, úgyhogy gondoltam, megkérdezem, hogy pontosan mennyi is az idő: 1:16! Wow! Nem tudtam, örüljek-e annak, hogy ilyen jól ment, vagy keseregjek, hogy túl sok energiát elpazaroltam az úszásra. De nem éreztem fáradtságot, és így utólag már úgyis mindegy, úgyhogy inkább előre koncentráltam. Felvettem a cipőmet, a biciklinél mindent felapplikáltam magamra, ahogy kell, aztán indulás. Nem futottam, ráérősen kitoltam a biciklim a depó széléig – megjegyzem nem volt könnyű nem rohanni az éljenző és szurkoló tömeg közepén – felcsatoltam, és indulás! Hú de jól esik tekerni! Ránéztem a sebességmérőmre, 27 fok. Na, ez ígéretes, ennél 10 fokkal többet mondtak nap közepére, úgyhogy még ráérek magam locsolni, meg amúgy is, ez az első 25 kilométer a bemelegítés része, úgyhogy felvettem egy nagyjából 28-as tempót, még a könyöklőt sem használtam, és nézelődve mentem előre, miközben a profibbnál profibbnak tűnő bringások mentek el mellettem. Persze nem én lennék, ha ezt a lazulást sokáig bírnám, úgyhogy kb 10km után én is felvettem a körülöttem lévőkkel a tempót, és elindultam. Kisebb-nagyobb dombok, falvak után rátértünk egy kis erdei útra, ami meseszép tájakon vitt minket keresztül: halásztavak, rétek, erdők, alig tudtam betelni a tájjal, már-már elfelejtettem, hogy épp Ironman közepén vagyok, de mindig visszazökkentett egy-egy 40-el előző profi. A vázamra a verseny előtt felrögzítettem egy sósvajas szalámis szendvicset, hogy legyen bennem valami normális kaja és a kiizzadt sót is pótóljam (erre külön felhívták a figyelmünk előző nap), de nem éreztem úgy, hogy ezt én most meg tudnám enni, úgyhogy csak ittam az izót és a vizet. Nem nagyon néztem az időm vagy sebességem, csak jólesően tekertem, és próbáltam magammal tudatosítani, hogy oké, az úszás letudva, de még bőven hátravan a neheze. Elértem az első frissítőállomást, magamhoz vettem egy kulacs izót, egy fél banánt és egy energiaszeletet, utóbbikat jóízűen elmajszoltam, és mentem tovább. Kiértünk a 61-es útra, ami álom minőségű volt, szinte hajtanom se kellett a bringát, és ment magától. Persze figyeltem, hogy ne ragadjon el a sebesség, de nem volt ritka az 50 körüli tempó sem. Közben elkezdett felkúszni a hőmérséklet, 30 fok környékén már meg is locsoltam magam, nehogy egy napszúrás vessen véget a versenynek, amire fél éve készülök. Hosszú, egyenes szakaszok jöttek, nőttek a távolságok a biciklik között, így már nem kellett attól félnem, hogy rámfogják, hogy bolyozunk. Közben elment mellettem egy versenybíró, egy kamera, a helyiek drukkoltak, a polgárőrök és rendőrök visszatartották a forgalmat nekem, nagy sztárnak éreztem magam.

A második frissítőállomásnál (50km) megálltam újratölteni a kulacsomat, raktam bele egy powerbar pezsgőtablettát, új víz, fejlocsolás, és indulás tovább. Ekkorra már volt bennem annyi édesség, hogy kellett egy kis változatosság: elővettem az előre becsomagolt kis csemege kolbászkáim egyikét, és jóízűen elrágcsáltam, miközben lassan beértem Segesdre, a kiskör legészakibb fordítójához. Először Segesd és Ötvöskónyi között jött szembe valaki (így utólag feltételezem, hogy Flander Marci volt az, de akkor és ott nem ismertem fel), tehát nagyjából ¾ órával járhatott előttem. Ötvöskónyi és Nagyatád között viszont már volt rendesen szembeszél, és az útminőség is csapnivaló lett, kezdtem kevésbé élvezni a biciklit. Tudtam, hogy bő 20 perccel a tervezett időm előtt érek be Nagyatádra, tehát Bia és szüleim még biztos nem lesznek ott, ezért kvázi lassítás nélkül átmentem Nagyatádon, a frissítőállomáson kulacsokat váltottam, elvettem egy banánt, és irány visszafele. Egy ideig visszajátszottam a fejemben, ahogy Péter Attila bemondta a nevem, és a ’szurkolótábor’ mellett elsuhantam, és ez erőt adott, de már kezdett fájni a derekam – úgy tűnik, mégse sikerült rendesen belőnöm a pozíciómat a bringán, és a rossz útminőség által okozott ütések nem segítettek. Persze a fotósoknak mindig megpróbáltam vidámnak vagy nagyon elszántnak tűnni, és a szenvedéseim elrejteni. Közben szembejött Bence, kölcsönösen üdvözöltük egymást. Úgy tűnik, ő is elég szép tempót jött, kicsit ő is jobbat megy a tervénél. Ötvöskónyinál jobbra el, és sok ’Dobj egy csokit! / Dobj egy kulacsot!’ kíséretében elindultam Beleg felé. Itt egész elviselhető volt az útminőség, nagyjából tartottam a körülöttem lévők tempóját, de néha kiálltam a nyeregből nyújtani a derekam és vádlim (ezt a végefelé egyre sűrűbben csináltam). Fordító, frissítőállomás, és nyomás vissza. Elképesztően jól csinálták az önkéntesek, segítőkészek voltak, drukkoltak, és fáradhatatlanok voltak – még a verseny végefelé is ugyanúgy lelkesítettek, nyomták a kezembe a frissítőket – hatalmas köszönet nekik! Ötvöskónyi után jott ’A Híd’. Emelkedő, rossz minőségű út, és a végén ott a fotós. Valószínűleg ez úgy volt kitalálva, hogy mindenkiről kell egy szenvedős kép is. J Segesdig teljesen jó volt az út, itt sose figyeltem nagyon magam elé, csak néztem lefelé a gondolataimba merülve – addig se fárasztottam a nyakam, ahogy előre néztem könyökölve.

Szembejött Gergő is, látszólag elég lazán véve a tempót (bár később az egész verseny alatt semmi fáradtság nem látszott rajta, nem értettem, hogy csinálta).

A segesdi fordítónál nagy meglepetésemre megláttam szüleim, akik el voltak képedve a tempómtól, apám figyelmeztetett is, hogy tartalékoljak, hiszen még hátravan a bicikli fele, és egy maraton. Egy maraton, aminek eddig egyszerre max a felét futottam – nagyon félelmetes volt ebbe belegondolni, de nem akartam lassítani. Meleg volt, kezdett fájni a derekam, és túl akartam már lenni a bringán. Mindemellé elkezdett ömleni az orrom is, és alig vártam, hogy Nagyatádra beérve kunyeráljak Biától egy zsepit, de sajnos nem találtam sehol, így megkezdtem a 2. kiskörömet is. Ez a kör nagyon szenvedősen telt – fájt a hátam, a talpaim, meleg volt, folyt az orrom, és fáradtam. Félreálltam kb 3 percre könnyíteni magamon, kicsit nyújtottam, szusszantam egyet, és ettem egy energiaszeletet. Utolértem Gergőt közben, egy ideig szenvedtünk együtt, aztán mentem tovább. Újra beérve Nagyatádra már ott voltak Biáék, sikerült zsepit szereznem, ettem egy gélt, kicsit lelket öntöttek belém, majd megkezdtem a harmadik köröm, ami valahogy ezek után elképesztő könnyen ment. Csevegtem egy-két emberrel, bíztattuk egymást kölcsönösen, és hajtott a tudat, hogy már ’csak’ egy maraton volt hátra – időben túl voltam a felén mindenképp.

Beérve Nagyatádra egy gyorsnak semmiképp nem nevezhető depózás (13 perc), lezuhanyoztam, szép komótosan átvedlettem, aztán kimentem a futópályára. A bicikli végül 6:06 lett a tervezett 6:30 helyett. Na! Eddig minden jobb, mint amire számítottam. Szinte el se tudtam indulni, ott várt a kis különítményem, Bia adott sótablettát, izót, de legtöbbet a látványuk segített. Elindultam futni – nagyon lazára vettem a tempót, hogy bírjam nagyjából végig – az volt a stratégiám, hogy állomástól állomásig futok, ott sétálva megeszem / megiszom a dolgokat, locsolom magam, majd futok tovább. Kedvenceim a keksz, kóla, és a dinnye volt (ez másnap megbosszulta magát). Ez a taktika egyre nehezebb lett, a séták egyre hosszabbakká váltak, és egyre fájdalmasabb volt újraindulni mindig. Fáradt voltam, fájtak a bokáim, egy idő után a hasam is elkezdett fájni és csak néztem bosszúsan és kissé fölényesen („ha megcsináltátok volna, amit én...”), ahogy a váltósok nagy vígan elfutnak mellettem. Nagy szerencse, hogy 8db 5km-es körre volt bontva a pálya, mert így valahogy mentálisan könnyebb volt, mintha kilométerenként kellett volna számolni, hol tartok, és mennyi van még hátra. Mindig, mikor elhagytam a kis szurkolócsapatom (akiknél mindig megálltam pár másodpercig, ettem-ittam, egy puszi, egy ölelés, és nyomás tovább), azzal biztattam magam, hogy már csak 5km, hogy megint láthassam őket, és 5km-t bármikor lefutok! Az első 5 körömet még így is sikerült nagyjából azonos időkkel, 34 perccel futni, apám meg egyre inkább el volt képedve, hogy tudom tartani a tempót. Közben kb minden kétirányú résznél találkoztam Bencével (nagyjából 0.5-1 körrel lemaradva) és Gergővel (ő nagyjából a 4. körömnél kezdte el a futást), kölcsönösen erőt adva a másiknak egy-egy pacsival vagy dícsérő szóval.

A futás felénél elkezdett beborulni az idő, aminek örültem is, hiszen már nem kellett locsoljam magam, viszont nagyon tartottam tőle, hogy leszakad az ég, a vizes cipő teljesen feltöri a lábam, és még szenvedősebb lesz futni – szerencsére ez már csak a célbaérésem után következett be, amit én már ágyból hallgattam.

Sok maratont lefutott embertől hallottam már az úgynevezett ’falról’, ami nagyjából a 30. kilométernél jön el: itt az ember lába egyszerűen nem engedelmeskedik többet, összecsuklik, vagy nem hajlik többet, kinél hogy. Mivel én életem első maratonját futottam, ettől baromira tartottam, ráadásul Bence volt olyan kegyes, hogy verseny előtt nem sokkal belinkelte nekem a híres ’The Crawl’ c. videót, amin két nő a célegyenesben összeesik, képtelenek felállni onnantól és bemásznak négykézláb a célba. Ezt megelőzvén – meg persze a fáradtság és akaraterő hiánya is közrejátszott – a 6. köröm elején úgy döntöttem, hogy itt az ideje kicsit sétálni, összeszedni az összes erőm és motivációm, kicsit újratöltődni. Ebből egy 1km-es séta lett – a verseny legrosszabb döntése! A lábaim teljesen bemerevedtek, alig tudtam megmozdítani őket, fájt minden egyes izmom a lábamban, és kellett legalább egy fél kilométer, mire – a körülményekhez képest – újra normálisan tudtam futni. Ezt figyelembe véve innentől kezdve próbáltam minimalizálni a frissítőállomásoknál való sétálások hosszát.

Az utolsó 3-4 köröm teljesen összemosódik, csak néhány apróságra emlékszem – pl ahogy Kokó nagy üdvrivalgás közepette az utolsó körében otthagy, míg nekem még volt egy köröm. Ez azért jól esett, hiszen ő egy olimpiai bajnok sportoló, aki hosszan, keményen és sokat edzett erre a versenyre – és alig több, mint egy körrel előz meg! Ezt leszámítva azt hiszem fejben valahogy teljesen kikapcsoltam magam. Nem igazán voltak gondolataim, nem figyeltem semmire, csak mentem. Egyik láb a másik után. Nem nagyon vettem tudomást semmiről, nem voltak érzelmeim. Tudtam, hogy végig fogom csinálni, és tudtam, hogy már nem sok választ el attól, hogy célba érjek, de ettől nem lettem boldogabb. Ez az üresség és szenvedés amúgy nagyon szépen látszik a fejemen a rólam készült képeken, és utólag Bia és szüleim is megjegyezték, hogy félelmetesen néztem ki – az utálat és fájdalom egyszerre ült ki az arcomra. Csak akkor könnyebbültem meg valamelyest, mikor végre, bő 12 óra folyamatos munka után kikanyarodtam a pályáról a célegyenesre, és megláttam a célkaput. Ott a finish. Eljött a pillanat, amiről olyan sokat fantáziáltam, amitől féltem, ami motivált az elmúlt 6 hónapban, ami miatt hajlandó voltam hajnalban felkelni és elmenni 0 fokokban futni, amiért annyi hétvégém elment csak az edzéssel... Ráléptem a zöld kárpitra az utolsó 50 méteren, mindkét oldalon nézők, tapsoltak, gratuláltak, és éreztem, hogy ez nekem szól. Hallottam Péter Attila hangját: „Zakariás János – Ironman!”, és célbaértem.
Vége. Megcsináltam. Megcsináltam... valahogy hihetetlen volt az egész, nem hittem el vagy nem fogtam fel. Megkaptam az érmemet, és hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Odamentem Biáékhoz, akiknek fülig ért a szájuk, nem győztek gratulálni, én meg csak álltam kifejezéstelen arccal. Csak annyit éreztem, hogy fáj, és hogy végtelenségig ki vagyok merülve. Az első mosoly és a büszkeség fuvallata csak másnap jött el, ahogy álltunk az eredményhirdetésen a sportcsarnokban 620-an, mindenki finisher pólóban, ahogy körülöttünk a közönség tapsolt nekünk – még soha ehhez foghatót nem éreztem: hiába voltunk több százan, úgy éreztem, ez nekem szól. Amikor a színpadra kihívták az elsőbálozókat, hogy kezet fogjanak a TTT (tízen túliak társasága) tagjaival, mindenkin úgy éreztem, mintha nekem drukkoltak volna végig. Ironman lettem, megcsináltam. És tudtam, hogy nem utoljára.