Teljesíts egy ironmant és hagyd, hogy a barátaid hencegjenek veled az életed hátralevő részében!  (

Beszámolóm elsősorban azoknak szól, akik a jövőben első alkalommal terveznek részt venni és teljesíteni egy ilyen távú versenyt, valamint röviden bemutatom, hogyan lehet egy amúgy is hosszadalmas és fárasztó felkészülést és versenyt még gyötrelmesebbé tenni, saját emberi butaságunk és a körülmények szerencsétlen alakulása által.

2014. szeptember. Belső monológ: „A bécsi maraton óta nem mozogtam semmi. Szükségem van egy új célra, valami igazán ütősre. Ironman? Végül is már van egy haverom, aki megcsinálta, ergo nem lehetetlen. A Balatont már átúsztam, körbetekertem, a maraton is megvolt. Gyúrjuk akkor össze ezeket, csináljuk! Hol is van Nagyatád? Ja, hogy 450km-re Debrecentől? Nem baj majd foglalok szállást, de ejj, ráérünk arra még!” (első hiba)

2015. január. Belső monológ: „ Na foglaljunk akkor szállást Atádon!” Persze már sehol semmi, „jó lesz Kaposfő is, csak 40 km, kocsival pikk-pakk megjárom. Mikor is van a verseny, szombaton? Ok, akkor majd pénteken kényelmesen levezetek.” (második hiba)

„Frankó, hogy még az ősszel találtam ezt a szuper 20 hetes edzéstervet (Ironman edzésterv kezdőknek), a maratonra is jó volt az innen letöltött edzésterv, ez is biztosan jó lesz, márciussal kezdhetem is az edzéseket.”

2015. február Városi focibajnokság, egy rossz lépés, bal térdficam. Soha nem volt előtte semmi ilyen jellegű sérülésem. Néhány nap múlva már nem bicegek, pihentetem még márciusig aztán hajrá. Eleinte óvatosan kezdem a futást, majd ahogy erősödik egyre bátrabban folytatom. Gyógytornász közben megnézi és valamilyen mértékű szalagszakadást vélelmez, de biztosat nem tud. Mindegy, egyenesen tudok futni, a focit hanyagolom (sajnos azóta is :S).

Csinálom a felkészülést, első egy-két héten folyamatosan fáradt vagyok, majd lassan hozzászokok az állandó terheléshez.

2015. június vége, 5 hét a versenyig. Már az 5 órás bringás edzést csinálom, magamhoz képest nagyon megy, de a nyakam fáj a sok könyöklőn tekeréstől. Már csak időnként nézek fel, követem az út széli záróvonalat (harmadik hiba). „140 km, már nem sok van hátra… Mi a…?” Csatt! Egy bődületes esést produkálok. (Leszegett fejjel nekitekertem az út szélén/úton álló trabinak.) Berántom a bringát az út közepéről és gyors állapotfelmérés. Vérzik a jobb térdem, nyílt seb. „Jajj! Nézzük a bringát. Egyben van, de… JAJJJ!” Felsőcső törés (később kiderül, hogy láncvilla is). „Akkor ennyi volt? 4 hónap edzés, egy db karbon váz, rengeteg idő és energia megy a kukába?” Nagyon el vagyok kenődve, hisz annyira jól ment. A mentősök bíztatnak „..egy hét és újra futni fog..” „Na persze.” gondoltam magamban. Bevisz a mentő, összevarrnak, 8+3 öltés, mert két helyen is szétvágta a lábam a trabi bal hátsó lámpaburája, de belül minden ép, viszont nagyon megütöttem a lábam és fáj. Újabb bicegős napok következnek, de gyorsan javul az állapotom. „ A mentősöknek mégis igaza lesz?” A környezetemben két tábor alakul ki. Az egyik azt mondja: „…ez egy jel, ne csináld, ez is szép teljesítmény, amit eddig elértél, rosszabbul is járhattál volna…” a másik: „…ne add fel, ha már eddig eljutottál, ami nem öl meg az megerősít…” „Ok, ok de nincs bringám gyerekek.”

Baleset utáni 9. nap, már júliust írunk. Repülök a kórházba, ma van a varratszedés. Este futás! És tényleg megy, nem olyan mint régen, de megy.

2015. július eleje. Nagy nehezen vettem egy új vázat. Alu, másfélszer nehezebb, mint a másik, de nem érdekel, mindent át tudok rá szerelni. A baleset után két és fél héttel újra tekerek és úszok. A következő hetek már a levezetésről szólnak.

2015. július 24. Elfoglalom a szállásom Kaposfőn, délután háromra érek Nagyatádra. Kapkodás az egész nap, fáradt vagyok, tudom, hogy már hibáztam. Nevezés, okítás a HIGH5 sátorban, kerékpáros tápterv összeállítás, előadás hallgatás, irány vissza Kaposfőre, fekvés este 9-kor, mert másnap korán kell kelni.

2015. július 25. a nagy nap 3:20. Csörög az ébresztő, kelni kell. Nem mondom, hogy kipihentem magam. Elkészítem a reggelit, irány Nagyatád. 4:30-kor már ott is vagyok, leadom a bringát és kínkeservesen megeszek egy szendvicset (nagyon izgulok). 6-kor már ott is vagyunk Gyékényesen. Berakom a bringát a depóba, próbálom megenni a másik szendvicsem, de nem megy, próbálok másképp tápanyagot juttatni a szervezetembe.

Beállok a mezőny legvégébe, mert tudom hogy két óra körül fogok úszni. Nem szégyen a mellúszás, de itt nem az igazi. 7:30, dördül az ágyú, kellemes a víz, szinte simogat. Első kör 54 perc. „Szuper vagyok, na egy második ilyen kört és jó lesz.” Úszás: 1:54 Lassultam a végére, de a kitűzött cél hogy két órán belül legyek, sikerült.

Kényelmes depózás és már a bringás is vagyok. Valaki kívülről: „Hajrá Trans Hungária Maraton! Én is voltam! Jó kis verseny volt az.” A nyereg, mint egy fotel, a bringa mintha magától menne. „Fú mostantól tekerés előtt mindig úszok majd egyet J” Az első 50 km nagyon lazán megy, közeledik Nagyatád. „Jéé jobbra a búzaföldön ott egy madárijesztő! Ja nem, az egy fotós szalmakalapban.”J Telnek a kilométerek, valami nem stimmel. A gyomrom, nem érzem jól magam, nem merek enni több energia szeletet, pedig csak egyet ettem. A bekészített szendvicsre még gondolni sem bírok, sőt egyáltalán semmilyen szilárd tápanyagra. 90 km-nél tartok, 20km/h-val botorkálok a pályán. Bekövetkezett, amitől a legjobban féltem, nem tudtam megfelelően pótolni a tápanyagokat. „Éreztem, hogy a félelmem ellenére nem fektettem kellő figyelmet erre a területre.” (negyedik hiba) „Ennek így nincs értelme, én élvezni akartam, majd 40°C van, hátra van még 90 km a bringából és utána még a futás is. Ok a következő frissítő pontnál kiszállok. Na jó, azért Nagyatádra még betekerek. Nagyon ciki lesz hazamenni úgy, hogy nem mentem végig, ráadásul mennyi embernek elmondtam. Minek jártatom a szám állandóan? A biciklii végén mégis csak elegánsabb lenne kiszállni, a kitűzött 12 órás teljesítés már úgyis csak leányálom. Jó, váltsunk koncepciót mostantól csak iso-t iszok sótablettával szigorúan 5 percenkét két korty, hátha rendbe jön a gyomrom.” Telnek a kilométerek, küszködök, mindig csak egy kis célt tűzök ki magam elé „na még ezt az egyenest, na a következő frissítőig”. Fogynak a kilométerek, telnek a körök, a „madárijesztő” még mindig ott áll mozdulatlanul a búzaföld közepén a tűző napon. „Ez igen, nem semmi.” Gondolatban megítélem neki az IronFotós díjat. Utolsó kerékpáros kör, bekeverem a HIGH5 4:1-es porát Már fáradt vagyok. A felkészülési tervben 100-szor ismételt frázis, hogy „ne tekerd ki magad” értelmezhetetlen számomra, úgy érzem, ezt nem lehet megvalósítani. Már nagyon pihenni akarok és erre kitűnő apropó az előttem eszméletlenül nyikorgó lánccal haladó sporttárs megszólítása. Adok neki láncolajat, cserébe biztat és azt mondja ne aggódjak a futás minden köre más. Erre nem tudok mit mondani, elköszönök és megyek tovább. Kezd hatni a HIGH5, a kör vége felé már egész jó a közérzetem, sebességem is van, Nagyatád határában haverkodok az egyik hölgy versenyzővel, aki a bringa 178. km-nél elkönyveli a végső befutómat, majd nyom még a végére egy sprintet és otthagy. „Fene a nagy optimizmusukba ezeknek az embereknek, jól esik a bíztatás, de az ég szerelmére még le kell futni egy maratont!” Bringa: 6:44

Beérek a depóba, teljesen ki vagyok merülve. A holtponton már átlendültem, vagyis most nem akarom feladni. Lesz ami lesz alapon nekikezdek a futásnak. Első kör, éledezik a szél, az ég borul befele. „Még jó hogy ilyen lassan bringáztam, így nem kell tűző napon futnom.” Bekanyarodok a második frissítőhöz, egy nagyobb széllökés és bumm, egy db fém kordon kerítés az ölemben. Kicsit elestem bevertem a bal combom a kerítésbe, a jobb térdem kicsit kicsattant. „Tipikus, nem történt még velem elég baj.” Az egyik lány egy pillanat alatt előránt a táskájából vmi fertőtlenítőt (újabb bizonyság a női táskák kimeríthetetlen tartalmára J) leültet, bekeni a térdem, de már megyek is tovább. A térdemnek kutya baja, de a combomat szinte minden lépésnél érzem. Telnek a körök egész jól megy, most már mindenképp végig akarok menni. A barátom szavai csengenek a fülembe és minden frissítőnél megállok és iszom az iso-t, a dinnyés frissítőnél pedig a dinnye kihagyhatatlan. A félmaraton 2:11 körüli idő, amivel teljesen elégedett vagyok, de akkor megint kezdem nem jól érezni magam, „mintha megint a gyomrom vacakolna. Lehet túl sok volt az iso? Akkor most csak vizet iszok.” 5-6 kör kínszenvedés, ami az időmön is meglátszik és többször belesétálok már a frissítők között is. Elkezdek kísérletezgetni ami ingoványos terület. Iszok kólát, eszek kekszet, teszek egy csipet sót a vízbe. „Inkább hagyjuk ezt, nem jó ez így iso nélkül.” A körök végén bekapok némi szőlőcukrot, ami átmeneti energiát ad, de nem tart sokáig. Újra elkezdem rászoktatni magam az iso-ra. 6. kör végén nem nézhetek ki túl bizalom gerjesztően, mert a kör végén az idősebb úr elég aggódó szemekkel néz rám, de nem mer semmi negatívat mondani. Belekezdek a 7. körbe és tovább szenvedek, majd egyszer csak valami történik, újra ritmust tudok futni. Fogalmam sincs mitől, de a kör végén már szinte élvezem. Az utolsó kör már szinte örömfutás és közben megvan az új cél is, 14 órán belül beérni. Befutok, vigyor az arcomon, örülök, hogy vége. Futás:4:46 össz. idő:13:54

A felkészülés során többször elképzeltem a pillanatot, amikor majd befutok és az utána következő időszakot, amikor elmondhatom magamról, hogy Ironman vagyok. Ezen alkalmakkor mindig libabőrös lettem és éreztem, hogy szétárad bennem a büszkeség. Nem tudom miért, de a befutónál és azóta sem következett be ez az érzés. Valamelyest büszke vagyok magamra, de hiányérzetem van amit nem tudok megmondani, hogy micsoda. Talán az elért időeredmény az ami ennek a kiváltója, nem tudom, de lesz még nekem 11 órával kezdődő időm úgy vélem J. Viszont jelen bejegyzés címe sem véletlen, hiszen ha már én nem büszkélkedek a teljesítményemmel, megteszik helyettem mások, mégpedig a barátaim, akik imádják a világ tudtára adni, hogy személyesen ismernek egy Ironmant, engem.

Görömbei István