ND "Extreme" hosszú beszámolója

Vigyázat ! Extreme hosszú beszámoló.

ND története

2011-ben kezdtem el hobby szinten futni, kezdetben egyedül, majd később rátaláltam egy nagyon lelkes pécsi futócsapatra (időközben FutaPécs SE), ahol nagyszerű sporttársakra és barátokra leltem. Ebben a csoportban találkoztam Orgoványi Józsival (3X IM), alias Gru-val, aki bennem és Solymosi Péterben (Solyma, 1X IM) elvetette az Ironmanné válás magját. Amikor először mesélt nekünk róla, hogy szeretne elindulni egy Ironman versenyen, én még azt sem tudtam, hogy pontosan mi az. Csak az rémlett, hogy az valami hosszú triatlon verseny. Amikor a távokat felsorolta, teljesen elképedtem, hogy ezt egy amatőr sportoló egyáltalán teljesíteni tudja. Akkor már volt egy edzésen futott maratonom, viszont a másik két sportot csak hobbiként űztem. Versenybringám nem volt és az úszásom technikája is nagyon megkopott. 6 és 9 éves korom között úsztam, így a víz számomra természetes közeg, viszont csak mellben tudtam hosszú távokat úszni, ami kb. 2 óra 20 perces Balaton átúszást jelentett.  

Szóval 2013-ban fertőződtem meg, és innen kezdtem el először csak agyban, majd később fizikailag a felkészülést arra, hogy egyszer én is büszkén meghalhassam Nagyatádon, a Finisher line végén Péter Attila torkából a „Petri András IRONMAN” felkiáltást! 

Számomra a sport nem csak fizikai terhelést jelent, hanem komoly szervezést és logisztikát is, annak érdekében, hogy a sok mozgással töltött idő ne menjen a magánélet, család és a munkahelyi kötelezettségek terhére. Ez természetesen lehetetlen próbálkozás, így folyamatosak voltak a kisebb nagyobb súrlódások. Feleségem Viki anno nem úgy ismert meg, mint egy „sportőrült” és számára a heti egy két foci a haverokkal volt megszokott sport adag, míg a heti 3-4 futó edzés már túl soknak tűnt. Ő a természetjárás, túrázás és a hegymászás szerelmese (velem együtt). Nem egy versengő típus, ellentétben velem. Genetikailag pedig úgy van összerakva, hogy bármennyit is eszik, iszik, a súlya max.-+1,5 kg-ot változik, míg én egy hét alatt fel tudok szedni 2-3 kilót, ha nem mozgok rendszeresen. Számára a sok edzésem és főleg a hétvégi versenyek a közös programoktól veszik el az időt. Megértem őt, és pont ezért próbálok meg folyamatosan igazodni a közös programokhoz.

Sajnos 2013-ban még nem volt lehetőségem személyesen elmenni Nagyatádra szurkolni GRU-nak, az első Ironman versenyén, viszont az online közvetítést végig izgultam és rettentő büszke voltam rá, amikor végül beérkezett. Kb. ekkor döntöttem el, hogy nekem is el kell kezdenem felkészülni valamilyen triatlon versenyre. Mivel én nagyon (sokak szerint túlzottan) agyalós, számolgatós típus vagyok, ezért számomra egyértelmű volt, hogy csak szépen fokozatosan szeretnék eljutni az Ironman távig.

Először is meg kellett oldani azt a technikai problémát, hogy nem volt versenybringám. Szerencsémre Joe, aki igaz, gyerekkori barátom, 2012-ben elkezdett bringázni (én motiváltam a futásommal) és 2012. karácsonyán egy nagy doboz jobbnál jobb, általa már nem használt minőségi alkatrésszel lepett meg. Nekem nem volt más dolgom, mint egy vázat vennem és összerakatni az első versenyparipámat. Végül 2013. tavaszára összeállt a bringa, így el tudtam kezdeni ezt a tőlem teljesen idegen mozgásformát is gyakorolni. Kezdetben bűn lassú voltam és már 20-30 km után iszonyatosan kényelmetlenül éreztem magam a bringán. Aztán megint segített rajtam az állhatatosságom, mivel az internetet bújva és gyakorlott bringásokat faggatva, lassanként rájöttem ennek a sportnak is a fortélyaira. Pár hónap alatt összeszoktam a bringámmal és kezdtem jobban élvezni az egyre hosszabb tekeréseket. Még nyáron elterveztem, hogy tekerek egy olyan hosszút, amit az akkori kondim elbír. 140 km után álltam meg egy kicsit pihenni, majd tekertem még 40 km-t, így összesen 180 km lett a vége. Nagyon elfáradtam! Tudtam, hogy ennek így nem volt értelme, de egy kicsit meg akartam ízlelni az Ironman érzését. Végül 2013. végére, sok GRU-val és Solymával együtt letekert kilométer után éreztem, úgy, hogy IGEN, már a bringázás is az én sportom, sőt, hogy őszinte legyek jelenleg ez a kedvencem a három sportág közül.

(Gru, ND, Solyma)

2013 végül, csak az alapok megteremtéséről szólt, mind technikailag, mind pedig fizikailag. Továbbra is a futásé volt a főszerep (havi 200-300 km), jártam versenyekre (FM 1:31, Maraton 3:57), majd az év végén egy futótársunk (Szatmári Adrienn-Süti) vezetésével elkezdtük a közös gyorsúszó edzéseket is. Már nyáron sikerült rövidebb távokat gyorsban úsznom, viszont Süti kellett ahhoz, hogy finomabb technikai hiányosságaimat is kijavítsa. Ebben az évben csináltam egy olimpiai távú verseny szimulációt, amellyel, úgymond elvesztettem a „szüzességemet”. Ez jól sikerült és önbizalmat adott a folytatásra.

2014. elején a bringámat sikerült „upgradelni” egy FOCUS karbon vázzal, így már a bringán is egyre jobb időket tudtam menni, a korábbinál kisebb energia befektetéssel.

Időközben Solyma eldöntötte, hogy 2014-ben ő is el fog indulni Nagyatádon egyéniben. Ekkor volt egy pillanat, amikor nekem is döntenem kellett, hogyan tovább. Én végül 2014-re még „csak” a féltáv mellett tettem le a voksomat. Mivel már az ExtremeMan családon belül szerettem volna lenni, ezért a kaposvári versenyre esett a választásom. Itt végül egy korrekt felkészülés után sikerült magamhoz képest egy kiváló eredményt elérnem (5:33, össz: 23./kat. 2.).

                                                                                                                                                                                             Erről a versenyről már korábban írtan egy beszámolót:

https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=550695321736198&id=229391967199870

2014.07.26 ExtremeMan Nagyatád

Már korábban eldöntöttük Vikivel, hogy elmegyünk és együtt fogunk szurkolni Grunak és Solymának Nagyatádon. Annyira be voltam sózva és kicsit még a kaposvári élmények is dolgoztak bennem, hogy elhatároztam, bringával tekerek le Gyékényesre (Pécsről). Vikinek is tetszett az ötlet, mert így neki nem kellett hajnalban kelnie és elég volt a futásra odaérnie. Hatalmas élmény volt korom sötétben hajnali 3 órakor a 6-os úton tekerni. Autó sehol, csak néhány őz és róka futkározott mellettem a bokorban. Végül az úszás rajtja előtt 15 perccel, ott álltam a Gyékényesi tó partján és fáradtan, csapzottan, de nagyon boldogan hallgattam a versenyzőket felajzó zenéket. Majd jött gyermekkorom kedvence Vangelis, és azt hiszem velem is megtörtént a csoda, ami már előttem oly sok mindenkivel. Eldöntöttem, hogy itt nekem valamikor el kell indulnom egyéniben. Ezután az egész verseny arról szólt, hogy buzdítsam a srácokat, segítsek a frissítésben ott, ahol csak tudtam. Mindketten nagyon szép versenyt mentek. Gru hatalmasat javítva az előző évi idején 11:41-et ment úgy, hogy nagyon nem is rogyott meg, míg Solyma egy bosszantó technikai malőr (defekt) miatt, 45 perc várakozás mellett is 12:52-es időt tudott menni. Már akkor sok ismerős, aki látott korábban Kaposváron versenyezni, kérdezte, hogy én miért nem indulok. Mindenkinek csak annyit mondtam, idén még nem, de talán majd legközelebb.

Ahhoz, hogy nekikezdjek az Ironman felkészülésnek mindenképpen kellett az „ámen” Vikitől is. Ám ezt sajnos a verseny után még nem kaptam meg. Nagyon jól tudta, hogy mennyivel több edzéssel járna ez, mint a sima futó vagy akár a féltávú edzéseim és erre még nem volt felkészülve. Gondoltam nem kell elkapkodni a dolgot. Legrosszabb esetben újra féltávozni fogok 2015-ben.

Télen újra gyűltek a kilométerek, viszont kizárólag a lábamba. Jöttek megint a 300 km-es hónapok és lassan kezdtem elengedni a 2015-ös Ironman terveket. Átprogramoztam magam a debreceni Rotary Maraton versenyre. Gondoltam, ha nem lesz Ironman, majd rámegyek a maratoni rekordom megdöntésére (mondjuk ez nem volt túl nagy célkitűzés). Aztán kb. egy héttel a debreceni verseny (03.20) előtt, amikor mondtam Vikinek, hogy vettem uszoda bérletet, rákérdezett, hogy arra miért van szükségem. Mondtam, hogy mert triatlonozni azt biztosan fogok, csak maximum nem Ironman versenyen. Erre ő feltette azt a kérdést, amit már nagyon régen szerettem volna hallani. Mégpedig, hogy én ezt mennyire szeretném, és hogy ez mennyire fontos nekem. Én mondtam, hogy nagyon. Erre ő rábólintott. Ennyi volt. Igazából itt éreztem először azt az érzést, hogy Ironman lehetek, addig ez csak egy olyan álom kategória volt. A Viki támogatásával viszont azonnal reális céllá vált az egész.

Ekkor tudatosult bennem, hogy 16 hetem van a felkészülésre, úgy, hogy egész télen nem úsztam és nem bringáztam (görgőztem). Gondoltam megkérdezem a két Ironman barátomat, hogy ők javasolják-e ilyen előzmények után az indulást. Mivel tudtam, hogy nagyon elfogultak, ezért cselhez folyamodtam. Összeírtam, az előző hónapok edzéseit és felírtam az egyéni csúcsaimat. Mindkettőt azzal a sztorival hívtam fel, hogy egy üzletfelem szeretne 2015-ben indulni Nagyatádon és szerintük merjen-e belevágni. Szépen végigkérdezték a futómennyiséget, futó tempót, bringatudást. Gru engedékenyebb volt, ő eleve a triatlon, de főleg az Extrememan két lábon járó nagykövete. Persze nem is lehetne más egy TTT tagságra pályázó triatlonos. Szóval ő azt mondta, hogy ha a hátralévő 20 hétben megfelelően edz, meg tudja csinálni. Solyma már szigorúbb volt. Nála az a tény, hogy az „üzletfelem” még nem tekert le egyben 180 km-t bizonytalanná tette a válaszát. de végül ő is az indulás mellett foglalt állást. A beszélgetések végén persze jó nagy röhögés lett, amikor bejelentettem, hogy az állítólagos üzletfél én vagyok. De mindketten, azonnal azt mondták, hogy meg fogom csinálni és nem is rossz idővel.

Szóval március 29-én futottam egy nagy egyéni maratoni rekordot (3:56-ról, 3:41) és ezzel lezártam a futó edzéseimet. Április elsejétől pedig elkezdtem az edzésonline-on talált 20 hetes Ironman edzéstervet. Az első 4 hetet azonnal ki is kellett hagynom, mindjárt az 5. héttel kezdtem.

Amit nagyon furcsa még leírni is, de megélni még furább volt, az hogy a 4 hónap alatt maximum 3 olyan edzésem volt, amit nem egyedül teljesítettem. Olyan lettem, mint egy triatlonos remete. Szinte minden nap hajnalban keltem, az első edzésemet munka előtt csináltam meg, így 7:30-ig be kellett fejeznem. Sokszor futva vagy bringával mentem munkába, úgy, hogy az aznapi edzésem meglegyen. A leghosszabb hajnali tekerésem 90 km volt. Az edzések nagyobb része pedig közvetlenül munka után 16:30-kor kezdődött. Ilyenkor sokszor elmentem 90-120 km-es tekerésekre. A futásaimat végig zene nélkül végeztem, míg az elmúlt 3 évben pont a zenehallgatás adott az edzéseimnek extra motivációt és érzelmi töltetet.  Az edzéstervet az első 3 hónapban csak 70%-ig tudtam betartani, míg az utolsó egy hónapban 100%-ig.

Emlékszem az első hónap volt a legnehezebb. Nagyon frusztrált az a tény, hogy nem tudok mindent megcsinálni, amit a terv előírt, viszont a kevesebb edzésemen többet és erősebben mentem, mint kellett volna. Ez az első hónap után egy kisebb kiégést eredményezett. Amikor egy kicsit is elvesztettem a motivációmat, mindig a triatlon motivációs videókhoz fordultam, de még jobb volt olvasni a korábbi nagyatádi beszámolókat. Konkrétan, az összes versenybeszámolót elolvastam, ezért is furcsa most nekem, hogy éppen a sajátomat írom! J  Ezek az irományok mindig visszatereltek az edzésekhez. A második hónapban sikerült felvennem egy kellemes edzés ritmust, ami a teljesítményem és az állóképességem jelentős javuláshoz vezetett. Időközben folyamatosan szívtam magamba az információkat különböző forrásokból. 4 hónap alatt többet tudtam meg erről a sportról, amit előtte 3 év alatt. Nagyon jó volt látni, hogy a „nagy” öregek tanácsait beépítve az edzés tervembe szinte azonnali teljesítményjavulást értem el. Minden apróságra odafigyeltem, legyen az technikai jellegű fejlesztés, edzéstechnikával vagy étkezéssel kapcsolatos javaslat. Solyma tanácsára lecseréltem a kos kormányomat egy időfutam kormányra. Ezt szinte azonnal sikerült megszoknom és kb. 1,5-2 km/h sebesség növekedést eredményezett.

Az edzésterv 3. hónapjától kicsit féltem. Idén júniusban mentünk nyaralni és tudtam, hogy két hét alatt, amiben nagyon sok volt az autózás (autóval Krétára), nem fogom tudni elvégezni az edzésterv felét sem. Végül tudtam 100 km-t futni, 10 km-t úszni és pár tekerést is sikerült abszolválnom, benne életem egyik legfurább bringázását, egy kétszer kétsávos autópályán (Krétán itt is bringáznak) szakadó esőben. A nyaralás után 5 hetem volt még vissza a versenyig és eldöntöttem, hogy innentől 100%-ig be fogom tartani az edzéstervet. Ez szerintem nagyon jó döntés volt, mert így teljesen elégedett voltam az elvégzett munkával, olyan voltam, mint egy stréber diák. Az utolsó 4 hosszú hétvégés tekerésem nagyon jól sikerült (32-33 km/h) és ahogy 2014-ben a fél távnál, most is 3 héttel a verseny előtt elmentem és letekertem a bringapályát (1 nagykör+2 kiskör+ vissza Gyékényesre). 6 óra alatt sikerült 190 km-t tekernem, majd szenvedés nélkül 25 percet ráfutnom. Ekkor éreztem először azt az önbizalmat magamban, ami egészen a verseny rajtjáig elkísért. Bárkinek, aki érdeklődött, hogy mennyire izgulok vagy félek a versenytől, csak azt tudtam mondani, hogy én tisztességesen felkészültem és most már csak egy ismeretlen terület van előttem, mégpedig a három sportot együtt, folyamatosan űzni 12-13 órán keresztül. Ez volt számomra a felfedezés élménye, ebben a versenyben.

A verseny előtt 3 héttel megkértem Gru-t és Solymát, hogy üljünk össze és adjanak nekem tanácsokat. Start előtti helyezkedés, bolyozás elkerülése, depózás stb. Néhány nagyon hasznos dolog mellett, főként olyan tanácsokat tudtak adni, amit én már a korábbi internetes kutakodásaim alkalmával beszereztem. Ami viszont nagyon megnyugtató volt, hogy éreztem, mindketten bíznak bennem. Gru már sokadszorra mondta, hogy az általam előre tervezett időnél (12:30-13:00) sokkal jobbat fogok menni. Solyma inkább próbált feltüzelni, de egyben a veszélyekre is felhívni a figyelmemet.

Egyre jobban közeledett a verseny napja, de én egyre jobban kezdtem megnyugodni. Már szinte minden kemény edzés ki volt pipálva a tervemben és főleg finomhangoláson volt a hangsúly. Volt egy kis technikai problémám a bringa vázammal, kb. 1 hónappal a verseny előtt a felsőcső legvékonyabb részénél lepattant egy nagydarab a festésből. Azonnal a legrosszabbra gondoltam, hogy a karbon vázam repedt meg. Szerencsére csak felületi sérülés volt, de Joe barátom megint a segítségemre sietett és hozott nekem egy szuper csere bringát, ha valami komoly probléma lett volna az enyémmel.

Nagyon sokat gondolkodtam már a felkészülés végén és a verseny óta eltelt időszakban is, hogy mire vagyok a legbüszkébb a 4 hónapos edzések közül. Szinte érthetetlen, de számomra az volt a csúcspont, amit június végén egy hajnali (5:30) nyílt-medencés (Pollack) úszó edzésen éreztem. Nagyon szeles idő volt (mint végig a 4 hónap alatt J), külső hőmérséklet kb. 15 fok volt, a víz pedig lehűlt 18 fokra. Egyedül voltam a medence szélén. De bemásztam és úsztam. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam magamnak, hogy „ND (barátok így becéznek) te aztán igazán kemény vagy”. Leúsztam 3000 m-t úgy, hogy a végére teljesen el voltam gémberedve a hidegtől, de végig mosolyogtam, mert tudtam, hogy ez már egy más szint, és nem egy olyan hobby sportoló vagyok, akit a körülmények befolyásolnak, hanem egy eltökélt sportember, aki előtt csak a cél lebeg és minden más ki van zárva. Ez az emlék egy életre bevésődött az agyamba, és ha a jövőben újra ilyen eltökéltnek kell lennem, akkor tudni fogom, hogy mi az elérendő szint.

A verseny előtti két hétben drasztikusan lecsökkent az előírt edzések mennyisége. Emlékszem szinte már rosszul esett, hogy 25 perc úszás után már csak 30 percet kellett tekerni. Az ilyen edzések után komoly hiányérzetem volt. Viszont tudtam, hogy itt már nem tudok sokat javítani az edzettségi állapotomon, így nem is erőltettem a dolgot.

A verseny előtti héten megvásároltam minden szükséges, hiányzó felszerelést és táplálék kiegészítőt. Elkezdtem összeírni a szükséges holmikat. Ebben nagy segítségemre volt Kiss Gyula „Ironman check lista” segédlete. Szerencsére egy nagyon kedves üzleti partnerem már fél évvel a verseny előtt felajánlotta, hogy lakhatunk nála a Gyékényesi nyaralójában a verseny alatt. Én eldöntöttem, hogy már csütörtökön lemegyek, míg Viki pénteken jött utánam. A Gyékényesi szállás nagyon szuper volt. Közel volt a tóhoz és a vendéglátónkkal, Sanyival is jókat beszélgettünk, amíg náluk voltunk. Az általa csütörtökön készített ízletes füstölt amur vacsora pedig biztosan felkerül a versenyek előtti „babona” listámra.

Csütörtökön az edzéstervemben szerepelt 60 perc tekerés és 30 perc futás. A tekeréssel megvártam, míg a nap a legmelegebben sütött. Végül sikerült úgy időzítenem, hogy a tekerésem közben 42 fokot mutatott a Garmin Edge 500-am. Gondoltam magamban, ennek fele sem tréfa, ha ilyen meleg lesz, akkor el kell engednem az 5:45-ös tervezett bringaidőt. Ezután elmentem Nagyatádra és átvettem a rajtcsomagomat, majd megcsodáltam a kiállított jobbnál jobb sport felszereléseket a Triatlon Expon. A futás edzést a pályabejáráson abszolváltam. Jó volt a többi sportolóval végigkocogni a futópályán. Annyit rontottam csak el, hogy egy orosz sporttárs kérdéseire olyan lelkesen válaszolgattam, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy már visszafelé tartunk a célegyenes felé, így a pálya nagy részét nem sikerült memorizálnom. Miután beértünk, kicsit beszélgettem pár ismerőssel, majd a jól megérdemelt tészta-partyval zártuk a napot.

Pénteken Viki csak kora délutánra tervezett leérni, így délelőtt a sportfelszerelések összekészítése és bezsákolása volt a fő feladatom. Amikor ezzel végeztem, elkezdtem bekeverni a „csodalötty”-nek nevezett bringás italomat. Tudtam, hogy a versenyem kulcsa a megfelelő frissítés lesz. Olyan típusú versenyző vagyok, aki ha tudja, hogy minden jól elő van készítve és minden a tervek szerint halad, akár 120%-ot képes kihozni magából, viszont ha valami nem a tervek szerint alakul, akkor drasztikusan csökken az önbizalmam és a fejemben lévő kisördög átveszi a hatalmat a testem irányítása felett. Ezért volt fontos, hogy a „csodalötty” tökéletes legyen, mivel ez volt a leghosszabb rész, a bringázás fő energiapótlása számomra. Miután bekevertem egy 1,5 l-es palacknyit a löttyből, megkóstoltam. Na itt elkapott egy kisebb pánikroham, mivel az ital olyan extrém édes volt, hogy egyből arra gondoltam, hogy valamit elrontottam a keveréknél. Mint kiderült, a High 5 gélek nagyobb méretűek és szénhidrát tartalmúak voltak, mint a korábban használt „noname” gélek, és ez okozta a sűrítmény émelyítő ízét. Innentől kezdve kezdődött a nagy matekóra. Egy üres A4-es papíron kiszámoltam, hogy mi került bele a palackba és ez mekkora mennyiségű szénhidrátot tartalmaz. A végén az jött ki, hogy ha ebből a sűrítményből iszom egy decit és iszom rá szintén egy deci tiszta vizet, úgy a keverék kb. 35%-os !!! szénhidrát koncentrációjú lesz. Azt már minden elsőéves triatlonos tudja, hogy ez csupán 27%-kal nagyobb arány, mint az ideális 7-8%-os szint. Rögtön azon kezdtem el gondolkodni, hogy 120-140 km letekerése után mennyire fogok tudni majd arra koncentrálni, hogy pont a megfelelő arányba hígítsam vízzel a lenyelt csodalöttyöt. Rájöttem, hogy stratégiát kell váltanom. Emiatt viszont nagyon ideges lettem, mert ez az, amit már egyik tapasztalt versenyző sem javasol verseny előtt egy nappal. Végül úgy döntöttem, hogy 750 ml-es palackokat töltök meg úgy, hogy a keverék 6-8 % közötti CH tartalmú legyen. Mivel extra mennyiségű só tablettát terveztem bevinni, így ezt tűnt a legjobb megoldásnak. Amíg én nagy nehezen összeállítottam a verseny frissítésemet, megérkezett Viki, így indulhattunk is lecsekkolni a Gyékényesi tó vizének hőmérsékletét. Mivel 500 m-re voltunk a tótól pár perc alatt odaértünk és máris gázoltunk bele a vízbe. Sokan mondták, hogy 30 fokos és úszásra már nem lesz ideális, viszont én nagyon kellemesnek éreztem. Az is nagyon tetszett, hogy a víz kristálytiszta volt. Úsztam kb. 300 m-t, ami nagyon jól esett, viszont az órám szerint 2:15/100m-es tempót úsztam, ami a tervezett 2:00-hoz képes nagyon lassú volt. Mindjárt gondoltam magamban, hogy akkor mégis csak a meleg víz lehet a ludas. A rövidke strandolás után, már indultunk is Nagyatádra meghallgatni a szokásos előadásokat, amelyeket eddig csak a youtube-on láthattam. Itt találkozunk először Gru-val és Andival (Gruné, 1X FIM), jót dumáltunk, majd elkezdődtek az előadások. Viki is beült mellém, együtt figyeltük az előadókat. Neki Zakariás Béla előadása már nem érte el az ingerküszöbét és inkább elment fotózni a tömeget. Én meg csak figyeltem és fejben rögzítettem a hallottakat. Viszont nyugodtan konstatáltam, hogy a legtöbb információt már magamévá tettem a felkészülés hónapjaiban. Megvártuk az ünnepélyes megnyitót, aztán elindultunk vissza a szállásra. Este újra ellenőriztük a bekészített zsákok tartalmát és még egyszer átbeszéltük a frissítési tervet. Aludni végül fél tízkor, a tervezett időben mentünk.

2015.07.25. - A verseny napja!

4:30-kor keltünk, majd Viki azonnal megcsinálta a Kiss Gyula tippje alapján választott verseny reggelit, azaz a 4 tojásos sonkás tükörtojást. Ezt néhány szelet barna kenyérrel megettem. Éreztem magamon, hogy ideges vagyok. A korábbi napok nyugodt, önbizalommal teli érzése elszállt. Vártuk a Pécsről érkező szurkoló tábort (Melinda, Solyma és párja Zsani). 6 órára ígérték magukat és abszolút pontosan meg is érkeztek. Jó volt, hogy már többen voltunk, mert így sok mindenkire kellett figyelni, és nem tudtam foglalkozni azzal, hogy éppen mennyire izgulok. 6:30-kor elbúcsúztunk vendéglátónktól, Sanyitól és a családjától, majd gyalog átbattyogtunk a Gyékényesi tó partjához. Ekkortól elindult bennem a versenyek előtt rendszeresen előjövő extra izgalom. Mindenkivel csak röviden tömören beszéltem, próbáltam fókuszálni az éppen következő teendőimre. Sok ismerőssel futottunk össze, Gruék is megérkeztek már. Ő hozta a szokásos formáját, mindenkivel hülyéskedett és egy kisebb stand-up showt is lenyomott. Jókat röhögtünk. Szerencsére az emésztésem is ráhangolódott a versenyre, mert a rajt előtt 20 perccel sikerült harmadik alkalommal is meglátogatni a WC-t, és aki ismer az tudja, hogy ez nálam a szokásos versenyrituálé része. Elindultunk betolni a bringákat, majd jött egy kisebb meglepetés, amikor a pályabírók mondták, hogy nem lehet kompressziós szárban úszni.  Tavaly Kaposváron és állítólag Nagyatádon is lehetett, így ez meglepetés volt a számomra. Gondoltam, hogy ez kb. 1-1,5 perc pluszt fog jelenteni. Kijöttem a depóból, majd elbúcsúztam Vikitől és a többiektől, és már mentem is, hogy beálljak a 2 perces úszók közé a parton. Együtt érkeztünk Gru-val, aki már korábban mondta, hogy a bal oldalról fog indulni. Én talán pont az ő tanácsára a jobb oldali surranó pályát választottam. Kb. 10 perc lehetett a rajtig, amikor beértünk a vízbe. Szerettünk volna egy kicsit bemelegíteni, de pont, ahogy beértünk, a pályabírók elkezdték kifelé küldeni a versenyzőket. Mindegy, végül legalább már vizesek lettünk. Itt elbúcsúztunk egymástól, szerencsés és sikeres versenyt kívántunk egymásnak. Itt még mondtam is Gru-nak, hogy a bringán azért veregessen háton, amikor majd elmegy mellettem J. Átmentem a jobb oldalra, ahol viszont megláttam Jaksit és Lamprét, akik már mint rutinos IM-ek a megfelelő helyre beálltak. Kérdeztem tőlük, hogy kb. 2 perc/100m-es idővel hova érdemes állni. Erre ők azt javasolták, hogy menjek egy sorral hátrébb. Utólag tudom, hogy itt kb. egy vagy két sorral előrébb kellett volna állnom, de akkor még nem tudhattam, hogy milyen jót fogok úszni. Időközben mentek a jobbnál jobb, felvillanyozó zenék. Europe, AC/DC, majd Vangelis. Péter Attila elkezdte mondani a szokásos start előtti szöveget „Fedezz fel egy új világot”, amitől tiszta libabőr lettem. Még integettem néhányat Vikiék felé, akik láttak a tömegben. Az utolsó 15-20 másodpercben már teljesen magamra összpontosítottam, szinte kizártam a külvilágot. Elvégeztem a titkos verseny előtti rituálémat és vártam az ágyú dörrenését.

RAJT!

Elindult a tömeg. Én a sorok közepétől indultam. Kellett vagy 15 mp, hogy elérjek a vízhez. Ekkor, amíg tudtam gyalog gázoltam, majd kb. 30 m után elkezdtem úszni. Ez volt az a rész, amitől előzetesen a legjobban féltem. Jó úszó vagyok, nem félek a vízben, viszont ilyen tömegbunyózásra nem lehet előre felkészülni. Az első 100-150 m-en össze-vissza úsztak el mellettem és alattam meg felettem is. De már ekkor éreztem, hogy túl hátulról indultam, mert több emberen úsztam én keresztül, mint amennyi rajtam át. 200 m után kezdett tisztulni a kép. A víz olyan tiszta volt, mind egy medencében, így mindent tökéletesen tudtam figyelni a víz alatt is. Az Aqua Sphere Vista szemüvegem olyan, mint egy búvárszemüveg, hihetetlen nagy látószöget biztosít. 300 m körül vettem észre, hogy nem indítottam el a Garmin 920-amat, kicsit idegesített a dolog, de nagyon nem foglalkoztam vele. Elkezdtem keresni valami olyan lábvizet, ami az én tempómnak megfelelő. Előbb egy olyan úszót közelítettem meg, aki nagyon erőteljesen lábtempózott, majd amikor érezte, hogy rajta úszom, néhány erőteljes rúgással a tudtomra adta, hogy nem kívánatos személy vagyok a lábvizén. Nem volt mit tenni, tovább kellett keresnem. Itt hatalmas szerencse ért, mivel olyan lábvizet találtam, ami csak a mesében van. A 966-os számú versenyzőtársam (Izsó Lajos), olyan tempót úszott, ami számomra is nagyon kellemes volt, viszont a legjobb az úszásában az volt, hogy szinte alig lábtempózott. Konkrétan, szerintem 1-2 másodpercenként rúgott egyet-egyet a lábaival, de eközben szépen haladt előre. Így utólag is elnézést kérek, ha esetleg zavaró voltam mögötte, próbáltam nem hozzáérni a lábához. Az első kör az előttem úszó lábtechnikájának az elsajátításával telt. Ami nagyon érdekes volt, hogy szinte ki sem kellett emelnem a fejemet a vízből, mivel elég volt követnem a lábvizet. Még a bójáknál is alig volt tülekedés. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Péter Attila már nagyon közelről szól és ekkor jobbra pillantva megláttam az órán, hogy az első köröm kb. 33 perc lesz. Nagyon vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Először nagyon megörültem, mert ez fantasztikus idő volt nekem, viszont egyből arra gondoltam, hogy akkor biztosan elúsztam az elejét és ez majd később megbosszulja magát. Viszont éreztem, hogy nagyon lazán ment az első kör, nem kellett erőlködnöm. Az előzetes terv az volt, hogy Viki az első kör után a kerítésnél vár iso itallal. Ahogy kifutottam a vízből, meglátott és kiabált, hogy ott van az iso. Engem viszont jobban érdekelt az, nehogy lemaradjak a szuper lábvizemről és ezért csak jeleztem, neki, hogy köszi de nem kell az ital. Miközben próbáltam kiabálni, a jobb bokám kibicsaklott egy kisebb gödörben. Nagyon megijedtem, de szerencsére egyből visszacsuklott és nem zavart a további versenyzésben. A 966-os versenyző már 50 m-el előttem úszott, amikor a vízbe értem, így az elejét jól megnyomtam, ezáltal hamar sikerült utolérnem. A második kör szinte ugyanolyan eseménytelenül telt, mint az első. Végig lábvízen úsztam, majd kb. 600 m-rel a vége előtt megláttam egy piros sapkás úszót elúszni mellettünk. Gondoltam a top versenyzők már elmentek, így megpróbálhatok ezzel a piros sapkással menni. Ráálltam a lábvizére, de ott olyan bugyborékolásba keveredtem, mintha egy oxigénpalack szabadult volna el előttem. Próbáltam menni vele pár percet, de rájöttem, hogy ez már zavaró nekem, így kijöttem a lábvízből és az utolsó 300-400 m-t egyedül úsztam le. Végül a második köröm kicsit lassabb lett, mint az első, de így is 8 perccel gyorsabb időt úsztam, mint amit terveztem.

ÚSZÁS 1:08:18 (Össz. 96./ kat. 23.)

Kifutottam a vízből és a kerítés mellett már hallottam a kis szurkolótáboromat üvöltözni. Odafutottam hozzájuk és odaadtam a szemüvegemet és az úszósapkámat nekik. Pár pacsi és már futottam is fel a depóba. Nagyon jól éreztem magamat. Tényleg olyan volt, mint ahogy már sok élménybeszámolóban olvastam, egy könnyed bemelegítés a bringa előtt. A bringa felé futva megint történt egy kis baleset. Itt az egyik gödörben az egyik kis lábujjam fordult be a talpam alá. Éreztem egy kis reccsenést is, de aztán semmi. Megijedtem, de mivel nem éreztem nagyobb fájdalmat, mentem tovább (a verseny után nagyon bedagadt és kb. 1 hétig eléggé fájdalmas maradt). Az előzetes terv az volt, hogy odafutok a kerítés sarkához, ahol a Viki alaposan megtöröl és bekeni a hátamat naptejjel. Nyáron a 6 órás edzésemen nem értem el rendesen a hátamat és nem tudtam mindenhol bekenni. Ennek kétoldalt a hátamon egyenként 30 cm hosszú íves, sötétvörös égett bőrfelület lett az eredménye. Ezt akartuk elkerülni a spéci naptejezéssel. Viki elsősorban a teljesítésemért szurkolt, azért, hogy egyáltalán végigérjek a nagy nyári kánikulában. Számára az időeredmény lényegtelen volt. És ugye Herr Gyula is mindig azt mondja, hogy „egy Ironman versenyen mindenre van idő”. A naptejezés után odabattyogtam a bringámhoz, kinyitottam a bekészített összecsukható ülőkémet és elkezdtem szép komótosan az öltözködést. A zokni felvétele előtt minden ujjam közül kiszedtem törülközővel a rátapadt füvet. Kortyolgattam a bekészítet ISO-t, majd, mint jól nevelt gyerek, szépen összepakoltam magam után. Nagyon jól elvoltam magammal, viszont az időérzékelésem is teljesen megszűnt, mert amikor a verseny után megláttam, hogy 8 perc 42 mp-et ! depóztam, akkor majdnem elsírtam magamat. Itt rengeteg időt vesztettem el, vagy ha optimistán nézzük a dolgot, ennyi idő maradt benne az eredményemben. Szerintem megfelelő előkészületekkel max. 3 perc elég kell, hogy legyen a depózásra, így itt 5 percet tudnék javulni.

DEPÓ 1 (8:42)

A bringával kapcsolatban nagyon magabiztos voltam. Letekertem a pályát korábban, így tudtam, hogy hol kell tartalékolni, hol lehet száguldozni, és hogy kb. mikortól kezd el kellemetlenné válni a dolog. Az első 3-4 kilométert a megfelelő pozíció és a kényelem megtalálásával töltöttem. Miután ezzel megvoltam, szép lassan elkezdtem a pörgős áttételekről átváltani a keményebb fokozatokra. Amin nagyon meglepődtem, hogy Jaksi már Csurgónagymarton előtt beért a bringán. Azt hittem, hogy ennél később fog megelőzni. Intett, majd ment is tovább. A bringás Garminom (Edge 500) be volt állítva, hogy 10 percenként figyelmeztessen, frissítenem kell. Ez szuperül működött. A hőmérséklet pedig az előre várthoz képest sokkal kellemesebb volt, főleg az erdős, fás részeken. Tudtam, hogy a pálya teljes emelkedésének kb. 30 %-a az első 30 km-ben van, így az elejét nem nyomtam meg. A Garminon csak három adatott láttam. Pulzus, pedálfordulat és távolság. Volt egy másik képernyő is, ahol 8 különböző adat volt látható (pl. teljes emelkedés, átlagsebesség, hőmérséklet) viszont ezt a képernyőt csak ritkán néztem meg. Az első 75 km-en csak saját frissítést használtam, hogy ne kelljen megállnom egyik frissítő állomáson sem. 27 km-nél értük el a főutat. Meglepően jól éreztem magamat, friss és erős voltam. Láttam, hogy 30 km/h körül hoztam ezt a dombos részt, így tudtam, hogy a következő 50 km-en sokat fogok gyorsulni. A főúton aztán beindult alattam a Focus, a pillanatnyi sebességemet nem láttam, de szerintem nagyon sokat mentem 40 km/h felett. Sorra előztem az embereket. Szinte eufórikus állapotban voltam. Folyamatosan kellett magamat nyugtatni, hogy ez még nagyon az eleje és a neheze még hátra van, de azon a szuper minőségű betonon egyszerűen nem volt szívem nem száguldozni. Ezt az idillinek nevezhető állapotot a 244-es rajtszámú (Szentpéteri Diána, 11:14:11 OB I. hely 25-29 év) versenyző hölgy szüntette meg akkor, amikor jó tempóm mellett egyszerűen eltekert mellettem. Akkor persze még nem tudhattam, hogy egy későbbi, korosztályos országos bajnok hagyott le, én csak azt láttam, hogy egy sima országúti bringán tekerő, alacsonyabb hölgyversenyző simán elmegy mellettem. Aki ismer, tudja, hogy a versenyszellem nem kicsit szokott túlbuzogni bennem. Szóval gondoltam magamban, ennek fele sem tréfa, ezt a versenyzőtársat nem szabad hagyni meglógni. Az ezt követő kb. 30-40 km-en, folyamatosan egymást előzgettük. A végén már előre köszöntünk egymásnak és már csak mosolyogtunk a kialakult helyzeten. A komfort érzetem kb. 50 km-nél kezdett jelentősen romlani. Először nem értettem, hogy a pár perccel korábbi szuper állapotom után most miért érzem magam egyre rosszabbul. Nem fájt semmim, még az izmaim is frissek voltak, de valami nem volt 100-as. Ekkor éreztem, hogy talán már túl sokat frissítettem, és az aránylag hűvösebb hőmérséklet miatt ez nem párolgott el belőlem, így talán meg kellene állnom egy rövid pisi szünetre. Folyamatosan azt számolgattam, hogy egy 1 perces megállás mennyit rontana az időmön, de amikor már éreztem, hogy valóban a hólyagom feszít, eldöntöttem, megállok. Egy kis beton leállót kerestem. Kb. 1 percet tartott a kényszerű szünetem és közben sorra mentek el mellettem, azok, akiket az elmúlt 15-20 percben megelőztem. Ez bosszantott, viszont miután visszaültem, éreztem, hogy nagyon jó döntést hoztam, mivel újra szuper komfort érzet lett úrrá rajtam. Böhönye előtt még kaptam egy kis gyorstalpaló oktatást egy nálamnál sokkal rutinosabb versenyzőtől, aki arra figyelmeztetett, hogy túl nagy pedálfordulattal tekerek. Szólt, hogy ezen a részen sokkal kevesebb fordulat is elég lenne. Megfogadtam a tanácsát és nem bántam meg. Nagyatád felé fordulva tudtam, hogy most már inkább lejtős rész fog jönni, így a nagykör végén jól meg fogom majd tudni nyomni a tempót. Viszont ekkor szembesültem azzal, hogy elég komoly szembeszél volt, így a tervezett jelentős gyorsulás nem fog összejönni. Az viszont nagyon megnyugtatott, hogy a kiskörök emelkedőit hátszélben fogjuk tekerni, ami nagy segítség. Már a nagyatádi frissítésen járt az eszem, amikor Segesd után nem sokkal az út jobb oldalán megláttam Jaksit, aki a bringája mellett állt. Azonnal megálltam és kérdeztem, hogy mi a probléma. Mondta, hogy a hátsó szingós kereke kb. 10 cm hosszan kiszakadt. Kérdeztem, hogy van-e csere kereke. Mondta, hogy nincs. Ekkor átfutott bennem, hogy vagy segítek neki és az eddigi jó időmnek annyi, vagy megyek tovább, viszont egy életre szarul érezném magamat, hogy bár tudtam volna, de mégsem segítettem. Tudtam segíteni, mert 400 %-osan bebiztosítottam magamat. Solyma előző évi sorozatos defektjeiből tanulva 4 szinten biztosítottam magamat. Volt nálam 2db belső+2db CO2 patron, az autónkban 2 külső, két komplett edzőkerék és végső esetre volt egy komplett cserebringa is. Úgy voltam vele, hogy 4 hónap edzés után egy technikai hiba miatt nem adhatom fel a versenyt. Mivel tudtam, hogy Jaksinak is velem azonos 10-es ultegra váltója volt hátul, így felajánlottam neki a csere Shimano hátsó kerekemet. Ezt köszönettel elfogadta. Most már csak annyi volt hátra, hogy a biztonsági mobil telómat bekapcsoljam. Soha korábban nem tűnt olyan hosszúnak egy egyszerű androidos telefon bebootolása, mint akkor. Amikor végre már tudtam telefonálni, egyből hívtam Vikit. Szegény nem nagyon értette, hogy mit akarok. Éppen parkolót kerestek Nagyatádon és mivel már csak 10 km-re voltam tőlük, egyből mondta, hogy ha elindulnak a Jaksihoz a kerékkel, akkor az én frissítésem nem lesz biztos. Mondtam neki, hogy páran menjenek a megbeszélt frissítő helyre, míg ő és Solyma hozza el a kereket. Végül mondtam Jaksinak, hogy a telefont nála hagyom, hogy tudjon egyeztetni Vikiékkel, én pedig továbbindulok. Közben még Lampre is eltekert mellettünk, kérdezte, hogy tud-e segíteni, de intettünk, hogy már intézzük a segítséget. Elindultam tovább. Kicsit csalódott voltam, mert tudtam, hogy sok időt vesztettem, de közben éreztem, hogy jó döntést hoztam. Csak amiatt voltam ideges, hogy most nehogy nekem legyen valami a bringámmal, mert akkor nem tudok telefonálni. Amíg nem került hozzám vissza a teló, addig volt egy kis gyomoridegem. Főleg, amikor láttam, hogy milyen sokan állnak ki technikai hibák miatt. Végre eljött a nagykör vége és a várva várt első frissítő állomás. Lassan közelítettem, majd meghallottam Andit, aki azt kiabálta, hogy menjek tovább, ott várnak rám, aztán megláttam Melindát és a hűtőtáskákat. Viki és Solyma menteni voltak, így lemaradtak az első frissítésemről. Odaértem, eldobtam a két kulacsot és kértem az egy vizemet és a bekevert csodalöttyömet. Itt jött az első probléma. A mentés miatti nagy kapkodásban az a hűtőtáska maradt az autóban, amiben a bekevert löttyök voltak. Szerencsére Melindának volt annyi lélekjelenléte, hogy szólt, hogy a maradék csodalötty sűrítmény ott van náluk egy 1,5 l-es palackban. Így ott az út mellett kezdtem el magamnak kimérni és összekeverni a frissítőmet. Közben persze folyamatosan káromkodtam és nem kíméltem senkit, aki éppen ott volt (bocsi utólag is). Nagyon idegesen indultam tovább. Legalább 5 perc kellett, amíg sikerült visszazökkenem a korábbi nyugodt, koncentrált állapotomba. Az első kiskör aránylag eseménytelenül telt. Óvatosan tekertem, nehogy defektet kapjak. A gyerekeknek nem dobtam sem csokit, sem pedig kulacsot. A belegi fordítónál, viszont majdnem elütöttem egy kislányt, aki úgy futott át előttem, hogy nem nézett körbe. Ez volt az összes izgalom az első körben. Éreztem, hogy egyre nagyobb a forróság, így a köztes frissítő állomáson kapott vizeket szinte teljesen a testem hűtésére használtam fel. Segesd felé haladva megláttam az út szélén Vikit és Solymát, akik visszaadták a telómat, amikor elhaladtam mellettük. Ők még nem tudtak az első frissítés fiaskójáról, így amikor megkérdezték, hogy minden rendben volt-e a frissítéssel és csak mérgesen csóváltam a fejemet. A második fordítóig szép egyenletes tempóban haladtam. Újra megelőztem Lamprét, így volt egy kis verseny feeling is az unalmas tekerésben. Jött a második frissítés Nagyatádon. Most már várt a teljes csapat. Andi is csatlakozott és együtt adtak mindenféle előre megbeszélt dolgot. Úgy éreztem magam, mint egy forma 1-es pilóta a kerékcserénél. Szuperül dolgozott a csapat. Megkérdeztem az Andit, hogy hol van Gru, mert addig nem találkoztam vele. Előzetesen azt gondoltam, hogy itt már rég meg fog előzni. Akkor még Andi azt mondta, hogy szépen halad, de nem teljesen jó a gyomra. Azt tudtam, hogy a verseny előtt több hétig küzdött valami agresszív megfázással, de azt nem tudtam, mert nem mondta, hogy a versenyre sem 100%-os állapotban érkezett. Tovább indultam és amikor kifordultam a főútra, csipogott az órám, hogy frissítsek. Belekortyoltam a kulacsba és elöntött a maximális elégedettség érzés. Jéggel lehűtött, tökéletes koncentrációjú frissítő ment le a torkomon. Magamban egyből „az élet apró örömei” közmondás jutott az eszembe. Mosolyogtam és megduplázódott erővel tekertem tovább. Megfogadtam, hogy a következő körben az egész csapat kap egy hatalmas pacsit a szuper frissítésért. A második kör teljesen eseménytelenül ment le. Csak az volt bene egy kicsit izgalmas, hogy végre megláttam Gru-t is, szembe tekerni velem. Intettem neki, ő is nekem. Nem látszott rajta a gyengeség, viszont a pozíciójából itt már lehetett tudni, hogy nagyon nincs rendben. Egészséges állapotában ott versenyeztünk volna egymással. A harmadik frissítésnél megkapta mindenki a köszönet pacsit, Andi itt már mondta, hogy a Gru nagyon nincs jól. Már a sörét kérte, ami nála csak az utolsó futókörben szokott sorra kerülni. Solyma viszont felborzolta a sok unalmas körözéstől amúgy nagyon punnyadt állapotomat, azzal, hogy bejelentette, hogy összetett 31. helyen vagyok. Állítólag anyukám nézte az interneten az online videót és időeredményeket és tőle jött az infó (telefonon). Elsőre nem tűnt reálisnak a dolog (természetesen nem is volt az, kategóriámban voltam 31.), de gondoltam, wow, ez nem semmi. Solyma ezt az információt azért mondta, hogy figyeljek oda, nehogy túlságosan kihajtsam magamat, és hogy ne felejtsem el, még csak most jön a neheze. Én persze teljesem mást vontam le az infóból. Elkezdtem az utolsó kört is jól megnyomni, miközben a tervem egy lazább utolsó kiskör volt. Végül a tervemhez képest sokkal jobb időt sikerült tekernem úgy, hogy közben voltak kisebb, nagyobb hátráltató tényezők is.

BRINGA  5:36:09 (össz. 112./ kat. 26.)                   

Miután beérkeztem a bringával a depóba, nem éreztem görcsösséget, vagy komolyabb izomfájdalmakat. A séta, sőt a lassúbb kocogás sem volt kellemetlen. Megállapítottam, hogy jó állapotban vagyok. Ami viszont a legnagyobb megnyugvást okozta, az volt, hogy 6 óra 52 perckor bent voltam a depóban. Ekkor tudatosult bennem, hogy az álomidő (sub 12 óra) eléréséhez elég egy 5 órás maratont futnom (gyalogolnom). Szerintem itt megint hibáztam, mert, ahelyett, hogy fejben számolgattam volna, mindent sokkal gyorsabban kellett volna csinálnom és azonnal indulnom kellett volna futni. Ehelyett elmentem wc-re, majd egy kis sorban állás után, letusoltam a csomagomból hozott tusfürdővel. Ezután pedig szép komótosan átöltöztem. Ennek a nyugdíjas tempónak az lett az eredménye, hogy egy iszonyú pocsék 9:38 perces! depózást hoztam össze. Kicsivel 7 órás össz.idő után végre sikerült kiérnem a futópályára.

Volt egy előre jól kidolgozott, sokszor végiggondolt tervem a futásra. Ebben lassú kezdés, közepes tempójú középső rész, majd ha lenne még energia, egy 4-5 km-es hajrá a végére. Eredetileg 4h 25 perces maratont terveztem. A valóságban ezt a tervet az első kilométernél kidobtam a kukába és feltettem mindent egy lapra. Úgy voltam vele, hogy most már nem a 12 óra az álomidő, hanem a 11 órán belüli idő, ezért elkezdtem az elején erősebb tempót futni. Úgy gondoltam, lehet, hogy összejön egy 3:57-es maraton (PB 3:41), így brutális első IM időt sikerülne teljesítenem. A B terv az volt, hogy valahol elfogyok és akkor összeszorított fogakkal is behúzom a maratont max. 4:30-as idővel. Az első kört sikerült is 5:30-as tempóval lefutni, viszont a pulzusom azonnal jelzett, hogy ez így nem lesz jó, ezért a második körben már lassítani kezdtem. Ez a köröm 5:42 lett. A második kör után éreztem először, hogy valami nem stimmel a szervezetemmel. Elkezdtek jönni a rossz gondolatok is. Mivel már van elég sok tapasztalatom futóversenyekről, ezért tudtam, hogy ha ilyen korán jönnek a negatív gondolatok, akkor ott valamit változtatni kell. Vagy a sebességet kell csökkenteni, vagy át kell állni valami más frissítésre. Igazából a harmadik körtől kezdett nagyon zavarni az egyre erősödő forróság, úgy éreztem, hogy kezdek megsülni. A napellenzőmre ekkor tépőzáraztuk fel azt a tarkóvédőt, amit még otthon varrattam. Előtte jó alaposan bevizeztem. Ez segített egy rövid ideig, de továbbra is úgy éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok. A harmadik körömet 5:55-ös tempóval futottam. Itt már tudtam, hogy a 11 órán beüli idő nem lesz meg. Ekkor már csak az volt a kérdés, hogy teljesen kikészülök a végére és közel 12 óra lesz az időm, vagy összekapom magamat és sikerül 11 óra elejét mennem. A negyedik körben aztán megjött az első komolyabb holtpont, a gyomrom itt mondta fel a szolgálatot. Utólag már látom, hogy túl sok folyékony és túl kevés szilárd CH-t vittem be. Nagyon elkezdett fájni a gyomrom és hiába kezdtem el inni kólát, már az sem segített. A negyedik kör végén krízis helyzetben voltam, mert a célterület környékén nagyon rám jött a hasmenés. Úgy voltam vele, hogy ha 1 percen belül nem találok egy Toi-toi-t, akkor szégyenszemre a tömeg közepén, az árokparton kell elvégeznem a dolgomat. Szerencsére visszafelé, a földes parkolónál sikerült berohannom egy wc-be. Innentől folyamatosan fejben kalkuláltam, hogy éppen melyik wc-hez vagyok közelebb. Az ötödik köröm lett a leglassabb, itt a hátsó fordítónál, várnom is kellett a wc-re. Futás közben többször találkoztam Gru-val, akinek az állapota nagyon rapszodikus volt. Hol látszólag vidáman és tempósan haladt, hol pedig összegörnyedve sétált és kereste a legközelebbi wc-t. Amikor elfutottunk egymás mellett, mindig mondta, hogy teljesen elhagyta az ereje és folyamatosan wc-ről wc-re jár. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét. A hatodik körben az égiek megkegyelmeztek nekünk, mivel hirtelen felhők takarták el a napot és erős szél kezdett el fújni. Számomra ez volt a verseny egyik legmeghatóbb pillanata, mivel a verseny előtt kaptam anyukámtól egy üzenetet, amiben az állt, hogy nagyon fog szurkolni és azt kívánja, hogy sűrű felhők takarják el a napot a verseny alatt. Ezt égi jelnek fogtam fel. Ahogy lehűlt a hőmérséklet én is kezdtem magamhoz térni. A frissítéseknél már csak kólát ittam és egy kevés vizet. Újra szép egyenletes tempóban futottam. A hatodik és hetedik körben 6 perces tempót tudtam futni. A hetedik körben a parkból kifelé futva megláttam Vikit, aki egészen a frisstő pontunkig futott velem. Ez egy szintén felejthetetlen mozzanata volt a versenyemnek. Ezután még a saját frissítési pontunkon pacsiztam egyet a csapattal, majd pár korty kóla és néhány újabb só tabletta lenyelése után elindultam, hogy nekikezdhessek az utolsó körömnek.

Számomra nem a beérkezés pillanata, hanem inkább ez az utolsó kör volt a legemocionálisabb része a versenynek. Tudtam, hogy meglesz, tudtam, hogy micsoda hihetetlen edzésmunka van mögöttem, magán a versenyen is mennyi minden történt már. Milyen mélységekbe kerültem pár órája és ezek után már csak pár kilométer és elérem azt, amire évek óta vágyok, és hónapok óta készülök. A hátsó fordító előtt megláttam Gru-t, aki elfogadva nehéz helyzetét, lehajtott fejjel, összeszorított fogakkal haladt előre. Odafutottam hozzá és megöleltem, megköszöntem neki, hogy megmutatta az utat számomra és kitartást kívántam neki a még hátralévő pár körre. Nem is számított ilyen reakcióra, csak gratulált és mondta, hogy menjek, siessek már! Én pedig begyújtottam a rakétáimat, már amennyire az 5:30-as tempó rakéta tempónak mondható. Áthaladtam a parkon. Végre igazán meg tudtam köszönni a végig mosolygós és nagyon kedves segítőknek az egész verseny alatti bíztatást. Ilyen légkörben az ember sokkal jobb hangulatú és jobb eredményekre képes. A parkból kifelé aki nyújtotta a kezét, azzal pacsiztam, szerintem nagyon látszott, hogy az utolsó köröm mert sokan integettek és pacsiztak velem. Láttam velem szemben elfutni Koko-t is, így nyugtáztam magamban, hogy sikerült teljesítenem Solyma „utasítását”, azaz megelőzni Koko-t. Mondjuk, amilyen top formában futott végig, szinte hihetetlen volt, hogy előtte vagyok. Nagy tisztelője vagyok és nagyon örülök, hogy ezt a csodálatos sportot választotta magának. A személye sokat segíthet a Triatlon magyarországi népszerűsítésében. Aztán végre ráfordultam a célegyenes előtti részre, és a szememmel elkezdtem keresni az ismerősöket. Itt már nagyon elöntöttek az érzelmek. Ekkor meghallottam, hogy valaki éppen megkéri a párja kezét a célegyenesben. Na, mondom, akkor most átváltok lassú helyben futásra, mivel nem szeretnék egy lánykérés statisztájává válni. Úgy voltam vele, hogy mindenkinek megjár a 10 mp hírnév, így ha beérek, akkor rám terelődjön a figyelem. Innen onnan hallottam egy-egy hajrá ND, meg gyerünk András kiáltást. Majd meghallottam Melindát, aki 100 decibel hangerővel üvöltötte nevemet. Nem láttam Vikit sehol, így biztos voltam benne, hogy sikerült valahogyan bejutnia a célzónába. Átvettem a köszönet rózsáját és elindultam célhoz. Láttam, hogy van még egy befutó előttem, így szinte teljesen megálltam, majd amikor ő már beért és újra kifeszítették a szalagot a gyerekek, lassan kocogva 11 óra 17 perc 16 másodperc után átléptem a célkapun, miközben a futás és a triatlon magyar hangja, Péter Atilla elmondta a régóta várt mondatot: PETRI ANDRÁS IRONMAN !!!

Futás 4:14:29 ( 117./26.)

A célzóna kerítésénél megláttam Vikit. Átadtam a rózsát megcsókoltam és összeborultunk. Részben a fáradság, részben a meghatódottság miatt. Ott voltak a többiek is. Mindenki gratulált.

Nagyon boldog és elégedett voltam. Nem is tudom mihez hasonlítani ezt az érzést. A sportolással töltött éveim alatt még közel hasonlót sem éltem át. Viszont egyben volt bennem egy kis üresség is. Vége. Erre készültem tudat alatt évek óta, tudatosan 4 hónapja és most vége! Eltűnt egy pillanat alatt a cél! Pedig az ilyen nagy teljesítményekhez kellenek a célok, azok motiválják az embert, hogy elinduljon és ne álljon le. Szóval egyszerre voltam nagyon boldog és egy kicsit szomorú is. Én nem az a triatlonos vagyok, aki az élménybeszámolója végére a következő versenyig hátralévő napok és órák számát írja. Nekem egy ilyen kirándulás sokkal többet jelent, mivel nem tudhatom, hogy mikor élhetem át a hosszú felkészülés és a szintén hosszú verseny élményét legközelebb. Most egy ideig biztosan nem. Maradnak a rövidebb versenyek.

Az élményeket, a tapasztalatokat és az érzéseket elraktározom és megtartom magamnak. Ezt az élménybeszámolót is szokás szerint főleg magamnak írom, hogy akár évekkel később is vissza tudjak emlékezni ennek a nagy kalandnak minden fontos részletére. Amennyiben lesznek olyanok, akik mégis végigolvassák ezt a 12 oldalnyi J irományt, remélem, találnak benne számukra is hasznos részt, ahogy én is találtam az átolvasott több tucat korábbi beszámolóból.

Végezetül szeretném megköszönni mindenkinek a segítséget és támogatást, akik kisebb-nagyobb mértékben hittek abban, hogy ez az én utam és nem próbáltak meg letéríteni róla, hanem inkább segítettek rajta maradni. Mindenek előtt köszönet Vikinek, hogy bár nem teljesen egyezik a véleményünk a rendszeres sportolás párkapcsolatokra gyakorolt hatásairól, az Ironman felkészülésnél félre tette a negatív előítéleteit és mindenben támogatott, ami a sikeres felkészüléshez szükséges volt. Köszönöm, a családomnak, hogy bár nem volt mindannyiuknak érthető, hogy én miért akarok mindig többet, hosszabbat és gyorsabban sportolni, de ettől még büszkék rám és támogatnak. Köszönöm Gru-nak, az inspirációt és szorítok neki, hogy már jövőre meglegyen a kívánt álomidő és egyben a 4. IM, és hogy minél hamarabb elérje az áhított TTT tagságot. Köszönöm Solymának, hogy folyamtatosan szinten tartotta bennem az elmúlt években a versenyszellemet. Nélküle nem lennének olyan eredményeim, mint amelyeket sikerült elérnem. Az állandó versengésünk mindkettőnkből kihozza a maximumot. Köszönöm Joe-nak, hogy általa megismerhettem a bringázás szépségét és a rengeteg alkatrészen és kiegészítőn kívül sok hasznos tanáccsal is ellátott. Köszönöm a lányoknak - Andinak, Melindának, Zsaninak -, és a többi futótársnak is a szurkolást. Jó volt, hogy nekem is volt egy maréknyi, de annál lelkesebb szurkolótáborom. Nélkületek, sokkal nehezebben és biztosan rosszabb idővel értem volna célba. Köszönöm még a felkészüléshez és versenyzéshez nyújtott támogatást és tanácsokat Inhoff Józsinak, Tóvári Sándornak (Pécsi Pollack strand), Sütinek (úszás), Lamprenek és Jaksinak (versenyzési tippek), Ulrich Sanyinak (gyékényesi szállás) és mindenkinek, aki egy kicsit is hozzátett ehhez az életre szóló kalandhoz!

VÉGE