Dóri nagyatádi sztori 1.0-ás verzió – 2015
Az előző évi szintidőn túli beérkezés után mindenképp szerettem volna hivatalosan is Ironman lenni és bekerülni a nevezetes Finisher adatbázisba, így beneveztem 2015-re is Nagyatádra. Előző évből kiindulva, az volt a fő taktikai hozzáállásom, hogy ha mindegyik számban egy picit gyorsabb leszek és kevesebbet állok meg pihenni, akkor azzal már meg is lesz a szintidőn belüli teljesítés. Ilyen egyszerű! ;-)Viszont megcáfolnám azt a mondást, hogy “egy Ironmanen mindenre van idő”. Szerintem nem, mert aki a mezőny első felében van, az azért nézi az óráját, hogy minél jobb célidővel érjen be. Aki meg a végén, mint én, annak meg a szintidő miatt számít. Ha utólag megnézem az edzésnaplómat év elejétől a versenynapig, sajnos nem sikerült több km-t produkálnom, mint 2014-ben. Mondjuk úszni kétszer annyit úsztam, és télen jártam Mariannhoz úszóedzésre, ahol mindenféle segédeszközzel próbálta csiszolni az amúgy magamtól megtanult gyorsúszó technikámat. Bringázás terén is talán minőségi fejlődés mondható el. Idén már könyöklővel indulok. Jártam a Coffee Ride Skill tanfolyamra, ahol helyes és hatékony kerékpárkezelési technikákat tanultam. Meg amúgy is, míg a korábbi években inkább túrakerékpároztam, az utóbbi években már az országútival tekertem le a bringás kilométereim többségét. Télen pedig sokat sífutottam, ami jó állóképességi edzés. Munkafronton úgy alakult, hogy a júliusom szabad lett, ez Nagyatád szempontjából pont jól jött, kényelmesebben tudtam készülődni a versenyre. Az utolsó 10 napban figyeltem, hogy időben ágyba kerüljek és délutánonként is igyekeztem szundizni egyet. Amúgy is az utolsó hetekben már plussz edzés helyett arra kell inkább koncentrálni, hogy sérülésmentesen, minél egészségesebb állapotban jusson el az ember a rajtvonalra. A versenyre lehetett ingyenesen kineziológia szalagot felhelyeztetni, s mivel picit éreztem a bal térdemet az utóbbi időben, kértem egy szép világoskéket, biztos hatott, legalább pszichésen. A velencei Dupla IM versenyen (Igen, saját szememmel láttam, hogy vannak olyan emberek, akik ennek az Ironman távnak a kétszeresét teljesítik egyhuzamban.) Vránics Laci (2X Dupla IM magyar bajnok (Sőt azóta már Tripla IM magyar bajnok – 2016.)) felajánlotta, hogy szívesen segít Nagyatádon a frissítésben. Én meg elfogadtam, mert gondoltam, ő biztos tud valamit. :) Ági is jött ismét lelkesen. Meg Triumvirátus baráti csapatunk is teljes létszámban képviselte magát a versenypályán vagy szurkolóként. A szállás a szokásos volt, ugyanaz a ház, ugyanaz a szoba, ugyanaz az ágy.
Ez az a hét volt, amikor nagyon nagyon meleg volt és a hírekben is mindenkit óvtak a napon való tartózkodástól illetve a fizikai aktivitástól. Pl. idézek egy hírlevélből:“Remélem, szerencsésen átvészelted a múlt heti kánikulát!... Mindenesetre, amit tenni tudsz ilyenkor - ha épp nem vagy olyan szerencsés, hogy vízparton nyaralsz - azt mindenképp tedd meg:
- igyál sok-sok tiszta vizet (cukros lötty nem jó! Az a szervezet becsapása ...)
- ha csak teheted, ne tartózkodj napon délelőtt 10 és délután 4 között
- ha mégis ki kell menned, feltétlenül kend be magad naptejjel és a fejeden is viselj valamit
- ha mozogni vágysz (micsoda feltételezés, kinek van kedve dögmelegben mozogni :)! Ok, nem vágysz, de tudod, hogy kell ...) azt kora reggel, vagy estefelé tedd!” (Simonfi Á.)
Szóval “ideális” időjárási körülmények az Ironman teljesítéséhez!Verseny előtti nap Ágival elmentünk még egyet bevásárolni, hogy tuti elegendő frissítés legyen másnapra, de visszafelé gyalogolva úgy szlalomoztunk az utca jobb és bal oldala közt, mindig az árnyékosabb járdafelületeket keresve. S közben átgondoltam, oké, hogy vettünk most plussz pár banánt meg tartalék frissítőt holnapra, de ha napszúrást kapok addig, akkor el se tudok indulni, nem ér annyit az egész bevásárlás.És hogy mennyi mindenen múlhat a verseny, számomra az az életpélda mutatta meg, hogy verseny előtti este belement egy bogár a szemembe és sikerült úgy beljebb dörzsölni, hogy csak két óra múlva jött ki magától. Belegondoltam, ha ez a versenyen történik, az igen zavaró.
Reggel egy megtisztelő, köszöntő kézfogás Herr Gyulától és indulhat a menet! A kaposvári és az orfűi hidegvíz után jól esett végre meleg vízben úszni. Hátulról indultam, kényelmesen, de azért a vízben már próbáltam helyezkedni. Átfutott rajtam, hogy vajon megéri-e, hogy itt energiát fektetek be a megfelelő lábvíz megtalálására, de valahogy vitt a tömeg és jól esett és utólag azt mondom, megérte. Egyrészt tök jó érzés volt a bója körül hátra nézni, hogy jé, még milyen sokan vannak mögöttem. Végre egy verseny, ahol nem a mezőny végén úszok! Visszafelé pedig sikerült egy lány mögött kényelmesen és egyenletes tempóban végig gyorsúszni és vele/mögötte teljesítettem a 2. kört is. (Köszi 6-os lány! (Bódis L.))Tavalyból tanulva készültem kis frissítőcsomaggal a két úszáskör közé. Rögtön ahogy kijöttünk a vízből, a jobb oldali rácskerítés egyik ágára akasztottam egy kis szatyrot benne energiaszelettel meg banánnal, amik vízből kijövet ott is vártak, és jól is estek. Inni pedig jól lehetett a tóból is. :) Magamhoz képest tök jó idővel jöttem ki a vízből, és ez sok plusz lelki energiát adott. Az a tény pedig, hogy a tavalyi versenyemhez képest 20 perccel korábban kezdtem meg a bringázást, nagyon feltöltött és lelkesített.
A 180 km-ről csak annyi emlékem van, hogy nagyon meleg volt és nagyon jó érzés volt mindig Nagyatádra, az egyéni frissítőpontomra beérkezni, ahol is kb. 4-5 ember rohant oda hozzám és leste a kívánságaimat, töltötte a kulacsomat, kaptam finom pogácsát, kevésbé jól eső levest, jéggel hűtötték a lábaimat, stb. Az a pár perc nagyon jól esett, de aztán löktek is tovább, hogy menjek már, hááát, minden körben nagyon kis motivációval és kedvvel indultam el újra ki a pályára. (A következő bringás cipőm tuti fehér lesz, és nem fekete, ami csak úgy szívta be magába a meleget, így hűtöttem hideg vízzel azt is többször.)
A futás eleje és a vége! Bringáról érzésre sokkal jobb állapotban szálltam le, mint előző évben. Depóban zuhany, átöltözés, fejre anya varrta sapka. Viszont ahogy kimentem a pályára, azt éreztem, hogy nem esik jól futni. És ezt a tényt nem is tudtam egyből feldolgozni. Nem értettem a helyzetet. Hisz tavaly alig értem be bringával és jól esett futni menni, most meg sokkal jobb állapotban fejeztem be a bringát és nem esik jól futni. Oké, nagyon meleg, füledt idő volt, és úgy éreztem, zavar a tömeg, mind a pályán, mind a szurkolók hada, a bíztatás sem esett jól. Ráadásul előzetesen Ágival nem beszéltünk meg a futófrissítő helyet, és hiába kerestem a szememmel, nem találtam. Eltelt két kör, míg megtaláltuk egymást, és a cuccaimhoz jutottam. Addigra fájtak már picit a térdeim, így átcseréltem a vékonytalpú Inov cipőre. Meg felsőt is cseréltem vékonyabbra, ujjatlanra, hogy kicselezzem azt, aki eddig megjegyezte a sárga pólómat, hogy én meg kékbe folytatom. Meg kaptam hűsítő krémet a térdeimre, köszönöm Eszti és Benedek Tibor! Ezek után újult erővel sikerült továbbmenni! Nem arra gondoltam közbe, hogy én most maratont futok, hanem hogy “csak” 8 kört. Így valahogy könnyebb fejben felfogni és teljesíteni.A végén pedig Ubi még hajtott is, hogy szerinte Ewilt le tudom előzni, úgyhogy ez motivált és sikerült. ;-) Az utolsó körökben pedig leszakadt az ég, bőrig áztam, de ez akkor már a minden mindegy állapot volt, inkább vicces, mint zavaró. Legalább tisztán és üdén léphettem át a célkaput! Az összidőm 16:08 lett. (A szintidő 16:30) Utána az eső még mindig zuhogott, behúzódtam az orvosi sátorba, mert ott volt matrac, meg pokróc és a nomád körülmények ellenére tök jó hangulatban beszélgettünk a friss élményekről Píterrel, Herr Z. és Milassin T. társaságában. Aztán a sátrat elkezdték bontani, a pokrócokat vissza kellett adni, hiába nem akaródzott a szegény, eső elől menekült, jól elfáradt Ironmaneknek, nincs mese, így továbbálltunk a kajás sátorhoz a jutalom vacsiért. Aztán szerencsére Atiék visszajöttek értünk kocsival, hazafelé pedig a benzinkúton szereztünk koccintanivaló italt a napi sikerélmények méltó zárásához és a megfázás elkerülésére. Másnap a ceremónián nagy megtiszteltetés ért, hogy utolsó beérkezők közt most engem szólítottak ki első hölgyként a színpadra az oklevelemért és a Tizen Túliak Társaságának gratulációit, kedves szavait fogadni. Köszönöm szépen!!! :-) Szokták kérdezni, hogy mennyire fáradtam el a versenyen? Természetesen másnapra volt izomláz, de nem vészes, meg ott a záróceremónia, a hazutazás, menni kell, nincs is idő kialudni a versenyt, de nem is hiányzik, mert maga az élmény teljesen feldobja az embert. Inkább utána, 2-3 héttel később éreztem, hogy akkor jött ki rajtam a fáradtság.
Mondanák egy kis védőbeszédet azok mellett, vagyis saját magam mellett, akik szintidő körül teljesítjük a távot. Mert többször felmerül fórumokon a kérdés, hogy mi értelme van egy Ironmant szintidő körül, szenvedve teljesíteni? Először is sok, másrészt attól, hogy tovább tart, nem szenvedős. Sőt, másokkal beszélgetve és beszámolókat olvasva azt állapítottam meg, hogy hasonló holtpontjai mindenkinek vannak, függetlenül az időeredménytől. Nekem pedig nagyon jól esett olyanok gratulációit fogadni, akik a mezőny első felében végeztek és mondták, hogy ők nem lettek volna képesek ennyi órát a pályán tölteni, mint én. Ok, én meg nem lettem volna képes gyorsabban beérni, de a lényeg, hogy mindannyian megcsináltuk. ;-)
