A befutó kép hátuljára

Hol is kezdődött a történet?

Pontosan ugyanott, mint most, a gyékényesi bányató partján állva, de 2014.-ben. 
Jó barátomat, György Zubornyák-ot kísértük el a versenyre, amely magával ragadott, szó szerint megfertőzött! Hallani Vangelis zenéjét, és látni a reggeli nap első sugaraiban vízbe rohanó hősöket egy meghatározó élmény volt. 
Tudtam és éreztem, hogy mindaddig nem lesz teljes az életem amíg közöttük nem állok...

Két évet készültem erre a pillanatra, sokszor megrogyva, sokszor elbizonytalanodva, tényleg ezt akartam?

A válasz határozott IGEN.

A verseny mottójába „Az út maga a cél”-ba kapaszkodtam a felkészülés során, amivel mindvégig azonosulni tudtam. A hosszú utazás során megváltozik a vándor, jobb esetben fejlődik, testileg és lelkileg is...

2016.06.30. Az év sokunknak leghosszabb napja. Körülöttem olyan emberek, akik már sokszor bizonyították, képesek legyűrni ezt az ember feletti távot. 
Földöntúli érzések között, a könnyeimmel küszködök. 
Final countdown, majd Vangelis a Paradicsom meghódítása és a megváltó ágyúszó... 
Elkezdődött!

2 kör úszás várt ránk a tóban, mindösszesen 3800 méter, a legelején a tömegrajtból fakadó pankrációval megfűszerezve. A víz kellemes hőfokú volt, és gyönyörűen tiszta. Élmény volt benne úszni, egy olyan élmény, amire pár órával később bármikor vevő lettem volna! Felváltva úsztam mellet és szinte lábtempó nélküli gyorsot, hogy kíméljem a lábaimat a következő próbatételekre.

A tanácsot, miszerint „Egy Ironman alatt mindenre van idő”, maximálisan megfogadtam, ami érződött a bringa előtti depó időmön is. 
De miért bántam volna, hisz annyira jól esett a verseny alatti legszilárdabb eledelem, a Gyuri édesanyjától reggel kapott lekvárosbuktám! A depóból kinyargaló sztárfotókon, gyanítom, a csücske még látszódik! :-)

A legkedvesebb és legerősebb számom, a kerékpár következett, amin bevallom, most nagyon furcsán éreztem magam, egy saját magamnak felállított korlát következtében. Nem néztem se sebességet, se távolságot, csak a pulzusomat, ami ha síkon 130, emelkedőn 145 fölé emelkedett, akkor lassítottam vagy belegurultam. Nem törődve a mellettem elhaladó sporttársakkal, csak befelé figyelve arra gondoltam, -dacára annak, hogy ez aztán menne jobban is- hogy nemsokára még egy maraton vár rám, inkább arra maradjon meg az erő! 
Az Ötvöskónyi központban skandáló „dobjál csokit” kórus és a segesdi fordító állandó lagzi hangulata mellett a hosszú bringa út legszebb pillanatai voltak még Zoltan Herr és György Zubornyák hátba veregetései is. 
„Ha edzenénk, tenném rád a kerekemet!”, kiabáltam a tovatűnő barátom után.

Nem gondoltam volna, hogy kívánni fogom a 42km futást egy ennyire hosszú, hat órás kerékpározást követően. Az, hogy mégis így történt, a derekamnak „köszönhettem”, ami végig sajgott a vizes „egybemez” és a menetszél hatására.

Irány a futópálya!
A saját falam itt is előttem állt, a 140-es maximális pulzus személyében. Tekintettel arra, hogy a pálya maga volt a perzselő pokol és az olvadt szurok, ez csak egy lassú, egyenletes tempójú mozgást jelenthetett nekem. 
Sebaj; a „lassan járj, tovább érsz” (élsz), és a következő frissítőig futok, eszek-iszok-ésszel, majd frissítő után picit engedem magamnak a sétát taktikákat követve kihúztam a 35. kilométerig. Itt hatalmas kő esett le a szívemről, elküldhettem minden kedves segítőmet a célegyenesbe, én pedig elengedhettem a lovakat, és végre normálisan, szabadon futhattam.

Két éve erről a pillanatról álmodtam! Minden bele fektetett munka megérte. A feleségemmel, -akinek gyorsan kezébe nyomtam a köszönet rózsáját- és két hónapos tündéri kisfiammal futhattam át a célszalagon.
A célfotó pontosan örökíti meg életem egyik fő művét! :-)

Köszönöm Istennek az akaraterőt és kitartást amit adott az útra.
Feleségemnek, Magdolna Oszetzky-nek a szinte kifogyhatatlan türelmét és támogatását, amely elkísért végig.
György Zubornyák-nak és Juhász Ágnes-nek a sportban mutatott példamutatását és segítségét valamint barátságukat.
Kedves Kollégáimnak, akik Forma1-es módon végezték a frissítésemet.
Édesapámnak és barátaimnak akik szurkoltak nekem, bíztak bennem, hogy végig érek.
És nem utolsó sorban, hogy benne lehettem a verseny megálmodójának,Gyula Herr-nek, a több, mint 25 éve tartó álmában!

Azt gondolom, ez az út nem érhet véget, amíg bírom, járnom kell rajta.