Fekvőkerékpárral Nagyatádon

p { margin-bottom: 0.25cm; line-height: 120%; } Reggel fél 5, szól a vekker. Gyorsan felpattanok, teljesen sötét van. Reggeli, készülődés, aztán találkozó Veres úrékkal, együtt megyünk Gyékényesre. Izgatottságomban hülye kérdésekkel bombázom, türelmesen válaszolgat. Egyszerre félek, és vagyok izgatott, megilletődött.
Depózás, büszkén tolom a fekvőbringámat, amikor is a versenybírók közlik, hogy ezzel ugyan el nem indulhatok.
Miért nem?
Mert szabályellenes, és nem lehet a depóban a nyergénél felakasztani.
Akkor nekitámasztom valaminek.
Azt úgy nem lehet.
Ebből a magasröptű vitából jobb lenne kiszállni, ilyen érvek ellen úgysincs esélyem. Mondtam hogy kaptam engedélyt a versenyszervezőktől, kisebb vitatkozás, magyarázkodás, otthagyom őket. Várjuk Herr Gyulát, addig kicsit idegesen, de készülődök. Mire visszamegyek Gyula megoldotta, ezúton is köszönöm neki. Most indulhatok, de soha többet nem. Egyszeri megismételhetetlen alkalom. Így valószínűleg ez lesz az utolsó ironman versenyem. A versenybírók már sokkal kedvesebbek, segítenek helyet keresni a depóban, kérik óvatos legyek és sok sikert kívánnak. Közben találkozom Termő Tibivel a rekusokk csoport egyik tagjával, aki kijött szurkolni, és ekkor érzem, hogy a magyar fekvőbiciklis közösséget is képviselem ma itt.
Bevonulunk a rajtzónába, a pap megáldja a mezőnyt, miközben combközépig megy a Gyékényesi tóba. Legutóbb 7 éve voltam ironmanen, akkor is ez volt a legfelemelőbb jelenet a versenyen. Eldördül az ágyú, megindulunk. A víz kellemes, de nagyon sokan vagyunk, nehéz úszni a tömegben. Első kör végén találok egy jó lábvizet, tapadok rá, ha kell harcolok érte. Második kör már nagyon nyugis, tartom a lábvizet, figyelek a technikára, és a nyugodt tempóra. Közben végigfut az agyamon az elmúlt 7 év. 2009-ben voltam az első Nagyatádi Extrememanen. Akkor az úszás és a bringa rendben volt, aztán a futás első felét még nagyrészt kocogtam, de a második félmaratonon már csak sétálni tudtam, iszonyatos görcsök közepette. Így lett 13:56 a vége, és nem voltam elégedett, hivatalosan ironman voltam, de belül úgy éreztem, hogy ezt nem tudtam végig csinálni, számomra ez nem volt teljesítés. Éreztem vissza kell menni, és megcsinálni rendesen. De minden évben közbejött valami. Előbb kivették a lépem egy biciklis baleset után, aztán a nyaki gerincem ment szét, komoly fájdalmaim voltak, nem javasolták az országúti bringát. A kosárlabdát is abbahagytam. Pár hónap gyógytorna, és a fájdalmaim elmúltak, de a mozgással leálltam. Megszületett a fiam Brúnó, így a sport nem is hiányzott, úgy éreztem idő se lenne rá. Elengedtem az ironmant.
A lábvizen szép nyugodtan beérkeztem, pont jókor, mert már kezdtem unni az úszást. 1 óra 18 perc, ami fantasztikus idő nekem. 12 perccel jobb, mint 7 éve! Nemhiába úsztam 168 km-t az elmúlt évben, egy részét Bátonyi Balázs úszóedzővel, aki nagyon sokat segített, mindezt úgy, hogy még élveztem is az edzéseit.
Depózás, egy energiaszelet, némi víz, közben átöltözöm. De nincs meg a cipőm!! kisebb pánik, de aztán lenyugszom, biztos a bringánál hagytam. Úszócucc a szatyorba, a segítőknek odaadom. Zokniban futok a bringához, és tényleg ott a cipő. Megnyugszom, irány a pálya! Indul a bringa, az egyetlen szám amitől nem félek. Fekvőbringával gyakorlatilag bármikor letekerek ennyit gond nélkül, csak a frissítésre kell figyelni, és a pulzusra.
Közben eszembe jut, hogy is jött a rekumbens? A fiam 2 éves lett, elkezdte a bölcsit, Linda visszament dolgozni, így megváltozott az életünk. Az éjszakákat is át tudtuk már aludni, több időm lett, elkezdett hiányozni a mozgás. A párom gyógytornász, ő vetette fel a fekvőbringát, egy őszi estén. 2-3 hónap utánajárás után megrendeltem Tajvanból egy high-racert. A high racer az országúti bringa rekumbens megfelelője. Lehet vele gyorsan menni, de használható forgalomban és túrázásra is tökéletes. 13 kg körül van, alu váz, Deore LX váltókkal, három lánctányéros hajtókarral. Ára is elfogadható. És ami a legfontosabb, jó az én magasságomhoz (203 cm vgyok). Tavaszra megérkezett, kezdődött a tanulás. Pár hónapig csak kis utcákban, bicikliutakon mentem. Nehéz volt elindulni és kanyarodni,de amikor már haladtam, akkor nagyon jó érzés. Jó volt újra bringázni.
Úgy érzem, minden rendben. Tartom a tervet, 1-2 energiaszelet, egy zselé egy banán és egy sótabletta, minden órában. Mellé sok víz. Szép a táj, bár kezd nagyon meleg lenni. Póbálom locsolni magam, de a víz is meleg. Közben sorban előzgetek. Gyönyörű kerekeket és bringákat látok mindenhol. 7 éve ilyen csak az első 10 versenyzőnek volt. Nézem a bringákat, hallgatom a karbonkerekek hangját. Szertném egyszer kipróbálni, mennyit számít. Próbálom magam visszafogni, de közben ott van bennem, hogy meg kéne mutatni, milyen gyors a fekvőbringa. Eszembe jutnak a rekus találkozók, közös túrák. Karvai találkozó, ahol több mint 140 fekvőbringás gyült össze. Tudom, érzem, a nagy részük ma gondol rám, drukkol nekem. Jó érzés.
Figyelek a pulzusra, ne menjen 130 fölé. Az elmúlt évben több mint 6000 km-t tekertem, többször 200 km-nél hosszabb távokat. Síkon jól bírom, felfelé azért kicsit lassabb, mint az országúti. Lefelé nagyon gurul. Megvan a nagykör, jön háromszor a kiskör. Utolérem az ismerőseimet, pár szót váltunk, mindenki rendben van, és jól halad. Nagyon meleg van. Hiába locsolom magam, érzem kicsit kezd fájni a fejem. Még egy kicsit visszaveszek a tempóból. A kiskörben három fordító van, sajnos ezeket nem tudom normálisan bevenni, mindegyiknél ki kell csatolnom, fel kell ülnöm, épphogy sikerül bekanyarodnom. Ezt kellett volna gyakorolni többet, de azt hittem körforgalmak lesznek a fordítók. Mindenhol hihetetlen hangulat, a bringám nagy sikert arat. Tapsolnak bíztatnak. Már nagyon melegem van, és unom, de még van egy kör. Pisilnem kell, de nem akarok már megállni. Itt kicsit többet ettem és ittam, mert futáson úgyse nagyon tudok majd. Nagyon meleg van. Hiába őntőm magamra vizet, nem elég. Végre beérek a depóba. Bringa ideje 5:24, ami 33,3 km/h átlagot jelent. Kicsit jobbat terveztem, de sok volt a fordító, és a versenyközpontban se mertem nyomni, annyi ember volt. És így a hangulatot is jobban élveztem. Egyből rohanok a wc-re, utána meglátom a zuhanyzót. Bepattanok alá ruhában, csak a sisakot veszem le. Egy srác bekiált, király vagy, így kell! Nagyon jól esik a hideg víz. Kicsit félek, a vizes zokni törni fogja a lábamat. Gyors depó, cipőcsere. Indulhat a futás. 7 órán belül vagyok, nagyon jó. A futás egyből nehezen indul.
Egy éve kezdtem újra futni, nyaralás alatt, minden reggel egy kicsit a bledi tó körül. Aztán nyaralás után is folytattam, mert jól esett. Októberben már egy félmaratonon indultam, jó érzés volt, hogy hónapról hónapra jobb vagyok. Ezután éreztem azt, hogy jó lenne valami komolyabb cél. De a fekvőbringa mindenhonnan ki van tiltva. Idézet a versenykiírásokból: „a rendezvényen bármilyen kerékpárral el lehet indulni, kivéve fekvőkerékpár”. Ez egy nagy szívfájdalmam, mert nekem kellenek a célok, hogy legyen motiváció. Írtam Herr Gyulának, egy hosszú emailt (nem sok reménnyel), indulhatok-e rekumbenssel az Extrememan Nagyatádon. Pár nap múlva jött a válasz: „Szeretttel várunk!” Nagyon megörültem. Aztán megijedtem. Ez túl nagy falat. De most már meg kell csinálni!! Úgy döntöttem magamnak írom az edzéstervet. Kezdődött a tudatos készülés, rögtön egy fogyókúrával, ledobtam 8 kilót. Heti 8-15 óra edzés. A legtöbbet lyukasórákba, ebédszünetekbe próbáltam besűríteni. Vagy reggel munkába menet bringáztam. Hétvégén is igyekeztem korán kelni, így mire a család felébredt én már kész voltam a napi edzéssel. Írtam a többi rendezvényszervezőnek is, indulhatok-e, de mindenhol elutasítottak. Így csak az Extrememan versenyekre nevezhettem, a Békási időfutamra és néhány kerékpáros teljesítménytúrára. Sehol nem történt semmilyen baleset, nem volt veszélyes szituáció, tudomásom szerint nem zavartam senkit. Nem értem, miért van ez a merev ellenállás a fekvőbringákkal szemben.
Első kör futás nagyon szenvedős volt, próbáltam enni és inni minél többet, ami nagy hiba volt. A családom a pálya szélén bíztat és izgul értem. Megkezdem a másodikat, de úgy érzem gyalogolni se bírok. Annyira rosszul vagyok, hogy azt se tudom hol tartok. Már nem is gyaloglok, csak kóválygok az ájulás szélén. Fel kell adni, ez nem fog menni. Érzem hányni kell. Rengeteget hányok. Megint. Megint. Mintha jobb lenne. Lassan elkezdek kocogni. Beveszek egy sótablettát jeges vízzel. Eszembe jut, hogy még 32 kilométer van. Nem, erre nem szabad gondolni!! Hajtogatom magamban a kis célt: a következő frissítő állomásig el kell kocogni! Ott egy pohár víz ivása közben sétálhatok. Utána kezdődik újra. Így haladok frissítőtől frissítőig. Linda minden körben ott vár, belém tukmál valami rózsaszín löttyöt, mintha segítene. Mindenhol bíztatnak, nagyon jó a hangulat. Pulzusom 125, futótempó 6:40 körül. Máskor ilyen pulzussal 5:30-as kilométereket futok. Mindegy, az idő már nem fontos, csak jussak el a végéig. Frissitőállomásokon felváltva iszom isot és vizet. Enni nem bírok. Ez így megy órákon át. Már nem gondolkodom, csak teszem a lábamat, egyiket a másik után. Már csak két kör! Lassan a pályán egyre több árnyék van. Így könnyebb. Utolsó kör. Próbálok végig futni, de néha bele kell sétálnom. Minden frissítőpontnál bemondják, hogy utoljára járok itt. Jól körbenézek, próbálom megamba szívni a hangulatot, elraktározni az érzéseket, megjegyezni az arcokat. Elbúcsúzom az drukkerektől és az indián zenekartól. Spuris csapatnak is megköszönöm a segítséget. Örömmel hallom Baranyai Judit is beért, és nagyon jó időt ment. Célegyenesre fordulok, vár a fiam Brúnó, beugrik mellém, és elkezd sprintelni. Szólok neki, hogy lassabban, kicsit elérzékenyülök, a célban boldogan ölelem át Lindát. Úgy érzem nélküle nem ment volna. Boldog vagyok, sikerült! 12:05 lett a vége, aminél jobbat akartam, de vállalható időnek tartom. Megszenvedtem, de végigcsináltam. Benne volt a küzdés, amiről szól ez a sport. És tudomásom szerint én vagyok az első Magyarországon (világon?), aki fekvőkerékpárral teljesített hosszú távú triatlon versenyt! Sajnos pillanatnyilag úgy tűnik, hogy az utolsó is, mert a Szövetség nem engedélyezi a fekvőkerékpárt, de bízom benne, hogy ez előbb utóbb megváltozik!