HA MEG AKARSZ GYÓGYULNI, GYERE NAGYATÁDRA!

Persze én is írtam beszámolót. Leginkább ismerőseimnek - akik kíváncsiak voltak ránk - mi is történt a 26-ik EXTREMEMAN triatlon versenyen, Nagyatádon.

Mi tudjuk, hogy ez a sportesemény, nem csak egy ironman verseny, hanem a magyar triatlon ünnepe is! Közel 700 profi és amatőr sportoló egyéniben, még legalább ennyi váltóban teljesíti a távot. A 3,8 km úszást, a 180 km kerékpározást, és a 42,2 km futást. Egyvégtében ... huuu ...

De nem ettől lett igazán ünnep a verseny! Nagytád lakóitól vált azzá! Dr. Herr Gyula versenyigazgatótól és sportbarátaitól, Péter Attilától, a város vezetőitől és talán valamennyi polgárától! A kemping tulajdonosától, aki új árkedvezményt talál ki személyesen neked. A rendőrtől, aki enyhítő körülményt keres a hibádra. A tűzoltótól, aki egyszerűen csak ott terem ahol segíteni kell. A számtalan virágot elültető, és a füvet valemennyi zugban egyen-méretűvé vágó közmunkástól. A polgármestertől, aki nem mellé- hanem sportnyelven beszél.

Nagyatád immár utcát és teret nevezett el 'kedveséről', az EXTREMEMAN-ről, amelynek résztvevőit tiszteletbeli polgárként, sportbarátként fogadja.

Mindez persze csak a ráadás a kiválóan megszervezett, és egyre magasabb színvonalú, hosszú távú, triatlon országos bajnoksághoz, amelynek győztesei alig maradnak el a hawai világcsúcsoktól.

Ám itt azok is győztesek, akik nem csúcsidőket mennek! Egyszerűen csak teljesítik az embert próbáló távot, amelyre egyébként egész évben készültek.

Ahogyan mi is, hárman, jászberényiek. Vincze Csaba, a testvérem Gedei Sándor, és én, újra extrememanné válhattunk a magyar triatlon Mekkájában, a nagyatádi emberek jóvoltából. Óriási élmény volt. Köszönjük!

Hogy milyen élmény? Ott van például a 'vizi bunyó'! Miután egyszerre van a rajt vízbefutással, a hely meg kicsi, rengeteg az akaratlan pofon. Tudtuk, hogy Kovács Koko István, az olmpiai- és világbajnok ökölvívó is rajthoz áll. Úgy láttam, igyekezett mindenki távolabb lapátolni tőle. Naná, hogy nekem ez nem sikerült! Szinte egy időben támolyogtunk ki a vízből. Azért is volt ez lehetséges, mert nem tőle kaptam a pofonokat. Kokó nemcsak a vízben volt sportszerű. A kerékpáros táv harmadánál éppen lazítottam - lassítottam és maszíroztam a lábam - amikor mellém ért. Azt hihette görcsölök. Só, magnézium, gél? Kérsz valamit? - kérdezte. Ekkor kapta meg tőlem, gondolatban másodszorra  a fair play díjat. A kerékpáros depóba megint, szinte ugyanabban a percben értünk, ugyanarra az öltöző padra roskadtunk. Biciklicsuka le, futócsuka föl. Rendben vagy? - kérdezte. Fair play harmadszorra - mondtam magamban. Annyira rendben voltam, hogy kicsit cukkoltam is. Te tavaly jól futottál, mi lesz most!? Van egy kis sérülésem, meglátjuk - szólt vissza szerényen. Ott hagytam és belevégtam a Maratonba. Úgy éreztem itt már nem érhet utól a bajnok. A futás az én számom lesz. Kevéssel később beért, és a végére 25 percet vert rám. Tán akkor, amikor a 30-ik km-nél 'erőben megrogytam'. Míg egymás mellett haladtunk, jól hallottam, a közönségből zúgott a 'hajrá Kokó". Egy ország szereti, megint. Ahogyan a régi szép időkben. A 11 órás egymás melletti versenyzés után, Kokó nélküli magányomban, az utólsó kilómétereken én is megbocsátottam neki. Nem azért mert megelőzött. Hanem ... mert egy ringbeli pofon után feladta. Azóta nem pofozkodik. A vízben sem ...

Nekem mégsem Kokó sportembersége volt a csúcs.

A csúcsok-csúcsa az volt, amikor 10 éves ikerleányainkat, Zsófit és Lilit láthattam a nagyatádi aquatlonon, egymás kezét fogva befutni a célba.

És láthattam a nap legnagyobb sportteljesítményét, a fiatalon sohasem sportoló, de akaratban a legnagyobb öcsémet, immár harmadszorra, ironmanné válni. Őt, aki nem merte elárulni kezelő orvosainak, mit is csinál valójában. Hogy miért kezdett bele 'öregen'? Hát lehet nem belekezdeni akkor, amikor nézhette a hosszú betegségből éppen lábadozó fiamat triatlonozni, majd a korosztályában, 18 évesen OB második helyre befutni.  Aztán elkövette a 'hibát', eljött Nagyatádra és megfertőződött. Mondják, ez a 'Nagyatádisz". Világgá lehetne kürtölni! Ha meg akarsz gyógyulni, gyere Nagyatádra!

Az aquatlon után, Lili és Zsófi szurkoltak nekem, aggódtak értem, és segítettek célba jutni. Ahogyan Gergő fiam és Georgina lányom. Dóri párom nélkül sem lett volna jó a verseny. A vége így lett megint tökéletes. Itthon Magyarországon.

Tanulság persze nekem is van. Hiába csináltam meg már ötször a teljes távot és számtalanszor a felet - meg is alakítom az ÖÖÖ-K Bandáját, értsd: Ötön Örvendező Öregek - mindig van valami új tapasztalat, ami beépíthető a következő évi felkészülésbe. Nekem, most, éppen az, hogy a hosszú futásokat nem szabad hanyagolni. Holnaptól többet futok! Igen, mert készülök 2017-re, Nagyatádra. Ikreinkkel, a fiammal, a testvéremmel ... és örömmel mondom, egy sokkal nagyobb, gyógyulni akaró jászberényi társasággal.