A tökéletes első IRON táv

ELŐZMÉNY: 2015-ben, mint már korábban többször is, részt vettem a Vasi Vasember olimpiai távú triatlon versenyen, sajnos nem voltam felkészülve a versenyre, így borzasztóan ment. Egy idő után elkezdtem külső szemlélőként látni az egész versenyt, a versenytársakat, nézőket, mindent és arra jöttem rá, hogy ez az egész fantasztikus dolog és komolyabban szeretnék ezzel foglalkozni. Mire befejeztem a futást elhatároztam, hogy benevezek a jövő évi nagyatádi „IRONMAN”-re. Van egy barátom, akit már szurkolóként végig kísértünk a 2012-es versenyen, így tudtam mi fán terem a dolog. Már nem emlékszem, hogy nevezés előtt vagy után történt, de elolvastam Kokó 2015-ös beszámolóját az első nagyatádi részvételéről, ami akkora hatást gyakorolt rám, hogy minden motivációm alapját ez képezte: sportemberként, mosolyogva, szenvedés nélkül VASEMBERRÉ válni. 6 éves korom óta sportolok hol versenyszerűen, hol csak hébe-hóba, így volt egy jó alapom, ezért úgy gondoltam 365 nap elég lesz a felkészüléshez. Dolgozó emberként, férjként, két gyermek édesapjaként és számos egyéb hobbival a tarsolyomban sok mindent kellett átalakítanom a felkészülés során, de a ló túloldalára sem akartam átesni, szerettem volna lazán csinálni.

FELKÉSZÜLÉS: A felkészülésem lassan, de szép rendszerben haladt, papírra vésett edzéstervet nem készítettem magamnak, de fejben mindig tervezgettem és tervszerűen edzettem. Edzésnaplót vezettem, melyben próbáltam minden fontos információt feljegyezni az edzésekről, hogy követhető legyen, hogyan fejlődök.  Az első pillanattól kezdve görgőztem, amit így utólag is az ironman kulcsának tartok. A telet leginkább futással és görgőzéssel töltöttem, melybe próbáltam heti egy úszást is belepasszírozni, ami sokszor nem is jött össze, de mindig nyugtattam magam, hogy a vízben még semmi sem fog eldőlni, az csak bemelegítés.

A tél vége felé, tavasszal és még a nyár közepén is elkaptam ilyen-olyan betegségeket, így többször hosszabb időt is ki kellet hagynom. A legijesztőbb betegség a verseny hónapjában július elején történt, mandulagyulladás, 3 nap láz, 7 nap antibiotikum, 20 nap a versenyig. A legrosszabb állapotomban két takaró alatt vacogva, ha lett volna laptop a közelemben, lemondtam volna az indulást. Szerencsére túlságosan rosszul voltam, ahhoz, hogy kikászálódjak az ágyból, átmenjek a szomszéd szobába a gépért és megírjam ezt az e-mailt.

A betegség miatti pihenő végül jól jött, kellet egy kis feltöltődés, mert júniusban, ahogy csak lehet kihajtottam magam: 100 km felettieket bringáztam, hosszúkat futottam. Tekertem 180-at és teljesítettem egy maratont is, versenyen.

Aztán egyszer csak július vége lett, bepakoltunk az autóba és indultunk NAGYATÁDRA! Szállást már jó előre lefoglaltam, ahogy azt a beszámolókban mindenki javasolta, így konkrétan a futópálya mellett laktunk a verseny alatt. A megnyitó előtt a legszerencsésebb dolog történt, ami csak lehetséges. Véletlenül belebotlottunk Kindl Gábor előadásába, mely alapján komplett átterveztük a verseny alatti frissítési stratégiámat. Ezt minden első bálozó amatőrnek kötelezővé tenném, mármint Kindl Gábor előadásának meghallgatását.

A nagy nap előtt próbáltam minél többet pihenni, mert mindenki azt mondta, az izgalomtól nem fogok túl sokat aludni, hááát én akkorát durmoltam, hogy frissen és pihenten ébredtem fél ötkor, ahogy csörgött az ébresztő.

A VERSENY: Az úszók gyülekeztek, kezdett felpörögni a zene, egyszer csak ágyúszó és irány a víz. Az amatőrök vigyáznak egymásra, mindenki fél a vízben verekedéstől, így az eddigi tapasztalatokkal ellentétben szinte zavartalanul úsztam a tömegben. Az első körben kerestem a helyem, próbáltam spórolni. (Itt jegyezném meg, hogy az érzés, amikor a rajt után a tömegben jobb kézre véve a levegőt, a felkelő nap ezernyi szikrája cikázik a hullámzó vízen, az maga az élet, aki bármikor is hallott Konáról, egy pillanatra biztosan oda képzelhette magát.) A második kört végig lábvízen gyakorlatilag lábtempó nélkül, csak karból úsztam, spórolva mindennel, ami még jól jöhet a bringán és futásnál. Nem a legvaskosabb úszás idő, de úgy éreztem, mintha nem is mozogtam volna egy percet sem.

Depóban mindent csak nyugodtan, kerékpáros mezt húztam, számomra kényelmesen és szárazon tölteni a 180 km-t fontosabb, mint megnyerni 2 percet a depózásnál.

Felszálltam a bringára és rögtön láttam, hogy jó bringásokkal vagyok körülvéve, nem is sikerülhetett annyira rosszul az úszás. Ragadtam a többiekre, nem akartam bolyozni, tartottam a távolságot, szépen haladtunk Nagyatád felé. Első frissítés, második és már meg is érkeztünk. Jöttek a kis körök. Az átdolgozott frissítési terv jól működött, folyamatosan erősnek és frissnek éreztem magam. Az utolsó kis körben meg kellett állnom pisilni, de ettől is csak komfortosabban éreztem magam.

A kerékpáros depóban kezdett magával ragadni a gondolat, ebből még egy nagy idő is kisülhet, persze csak amatőr első bálozókhoz mérve. Ennek ellenére nyugodtan lassan depóztam, gyors zuhany, átöltözés, irány a futópálya. A frissítést a feleségem adta fel a bringán és főként a futásnál is, neki segítettek a barátaink, illetve alkották a legjobb szurkolótábort, cserébe én meglocsoltam őket jeges vízzel.

A futás erősen indult, tudatosan lassítottam magam, mert tudtam előbb vagy utóbb eljön a kalapácsos ember és akkor szembe kell nézzen mindenki a saját árnyékával. Nekem ez a pillanat a negyedik kör végére jött el, a perzselő melegben egyszerűen túl soknak derengett a hátralévő 21 km. A következő két kör sok sétával és hűtéssel telt, egy újabb pisilés után erőre kaptam, helyreállt az egyébként kicsit morgolódni kezdő gyomrom, jól esett a kóla és a dinnye, az utolsó két körben már újra futottam és kezdtem élvezni az ízét, ahogy Péter Attila azt mondja majd: Veréb Gábor IRONMAN. A finishben a szpíker az álomnak megfelelően köszöntött, a célszalagot pedig egy tigrisüvöltéssel szakítottam át. 13:23:18 lett, terv szerint, tökéletes.

A köszönet rózsája a feleségemnek, Írisznek jár, rögtön a célkapu mellett. Az ő támogatása nélkül esélyem sem lett volna felkészülni erre a megmérettetésre.

A célban Ifj. Dr. Herr Gyula nyújtotta a kezét és az érmet, erre a pillanatra vártam egész nap.

Fotózkodás a barátokkal, ünneplés és elismerő pillantások mindenhonnan. Kis szusszanás és a barátoktól való elköszönés után ittunk, ettünk, felvettük a bringát és a cuccainkat, majd gurultunk vissza a hotelba. Vége, túl voltunk az év leghosszabb, azonban számomra az év eddigi legszebb napján.

A másnapi eredményhirdetésen kezet rázhattam a TTT és a HHH tagokkal, a polgármesterrel, Kokóval és a versenyigazgatóval. Végtelenül elégedett voltam. A lábaim már érezték a közelgő izomlázat, de semmi egyéb. Azt kaptam, amire vágytam, egészen pontosan még 7 perccel jobbat is. Ahogy Kokó fogalmazott 2015-ben, nekem is egy olyan első ironmanem lett, ami után vágyom a következőre.