Az én elsőm...

Igazából figyelemelterelésnek indult 2015 októberében, amikor is változások történtek az életemben. Nem akartam otthon ülni, majszolni a csokikat és közben azon tűnődni mi-miért történt. S azon sem akartam frusztrálni magam, hogy mi lesz az állásommal, mert ott is létszámleépítés közeledett. Tudtam: az edzések 70%-át már amúgy is végzem. Hisz járok uszodába, s futok majd minden nap, a bicikli pedig csak tavasszal jönne hozzá… Már csak a 30% hiányzott, hát, elgondolkodtam mi kell hozzá, hogy sikerülhessen. Gondoltam a barátnőm példáját követve meg kellene tanulni gyorsúszni. A gyors csak gyorsabb, mint a mell. Nem mintha a mellúszásom olyan rossz lett volna, hisz tavaly 2 félironman-t megcsináltam mellben, de hátha nyerek vele időt. A tanulás nagyon nehezen ment. Egy úszóiskola felnőtt, kisbéka szakosztályába mentem el párszor, majd miután elküldtek, mondván, már csak gyakorolnom kell, egyedül róttam a köröket a medencében. Nagyon frusztrált, hogy belehaltam, nem értem át az 50 méteres medence túloldalára, volt hogy egy hét alatt 9-szer is lementem úszni.  S akkor tettem egy fogadalmat: ha december 1-re átérek, akkor benevezek. November 30-al sikerült. Tudtam 50 méter még kevés lesz, de még van idő, s így van remény…  Hát, vettem egy centit. Pontosabban kettőt, mert még sok nap volt hátra, s egy kevés volt. Kiraktam az irodámban, s minden nap vágtam belőle. Kb. 247-nél kezdtem. S Karácsonykor a szüleimtől nyakamba került egy triatlonos medál, ami végig rajtam maradt és sokszor fogdostam. A nőknél fontosak ezek az apróságok is.

A futásokat folytattam, télire pedig bekerült a heti egyszeri spinning. Motivált voltam, és akartam. Sokan segítettek, voltak kik le akartak beszélni, féltettek. Voltak, kik edzettek velem -8 fokban télen reggelente, és 35 fokban nyáron délutánonként, voltak kik meghallgattak, és voltak kik tanácsokkal láttak el. Mindannyian a cél felé segítettek. Futottam hajnalban, reggel, délben, este, úsztam reggel, délben, este, s márciustól bicikliztem, amennyit tudtam.  Szerencsém volt, a tavasz nem volt olyan esős, mint tavaly, és gyűltek a km-ek. Mire eljött a verseny csak az idei évben összeszedtem 1703,2 km futást, 2117,9 km biciklit és 146,2 km úszást. De nem voltam gyors. A gyorsúszás nem volt gyors, de stabil volt, a biciklin sem voltam képes magas átlagsebességeket döngetni, de nem fáradtam el. Így tudtam: cél a szintidő. Ha az első két számon túl vagyok, és nem készítem ki magam, akkor azt a maratont már csak lekocogom :)

Nagyon sokat edzettem egyedül. A végére már nagyon untam. De végig az volt bennem, ahogy majd a verseny napján befutok… Mindent az edzések határoztak meg, szingli anyukaként minden napom kész logisztikai kihívás volt. A csomagtartómban mindig ott volt a futó és úszócuccom.  Sajnos nekem nem volt otthon senki, aki vigyázott volna a gyermekre, amíg elmegyek edzeni, mint más ironamannek, akik csak a beszámoló végén odaírják: köszönet feleségemnek, aki biztosította az időt a felkészülésemre…  Így jóval egyszerűbb lett volna. De egyedül voltam, így futottam a fiam edzése alatt, futottam, mielőtt felkelt, úsztam mialatt meccse volt, még a sítáborban is 7 óra vele síelés után a pályákról hazafutottam (félmaratonokat). Nem akartam, hogy elhanyagoljam, s a verseny fontosabb legyen nála… Tudtam, mivel ez nem az én sportom (előtte 30 évig kézilabdáztam), így a tapasztalatot, és a tehetséget csak a kitartás válthatja meg. Egy ironman heti 12-15 óra edzést jelent. Nekem átlagban napi 1 óra 40 perc jött ki. Ha nem csináltam semmit, lelkiismeret furdalásom volt. Ezzel éltem, ezzel keltem, ezzel feküdtem. Szerettem volna leadni még 4 kg-ot, naponta többször méredzkedtem, kerültem a bulikat. Ha bűnöztem, lelkiismeret furdalásom volt. Nem sikerült leadni, ez eléggé frusztrált. Hiába na, szeretek enni. S imádom a sütiket…

Tavasszal, a biciklivel is elkezdtem foglalkozni. Eladtam a  régit, vettem egy újat, hogy összeszokjunk, munkába is ezzel mentem. Soha ennyi sikerem nem volt: nő miniben magas sarkúban egy országúti biciklin :) Vettem bicikliscipőt, könyöklőket, új nadrágot, ami nem tör… Vettem új, szép felsőt is, hogy legyen kedvem bicajra ülniJ Igazából imádok biciklizni, de csak városba-moziba-stb, járni vele, a 100 km-es túrák nem vonzanak… Júniusra nekikezdtem a napi 100 felülésnek, hogy erősítsem a biciklire a hasfalamat. Ez hasznos volt, a versenyen, amikor leszálltam a bicikliről igencsak éreztem a hasizmom.

S megtanultam önzőnek lenni. Nem tudtam mindig mindenkinek segíteni, mindenütt ott lenni. Nehéz volt, s sokszor konfrontációkkal teli. De kellett, már csak azért is, hogy ne a fiam érezze kárát. S minden hétvégém a versenyre való felkészülésről szólt… Novemberben Nate megnézte a „gyorsúszásom”, s amikor elmeséltem neki, hogy nyáron ebből kellene 3,8 km-et leúsznom, csak annyit mondott: „anya, ezt megszívtad.” Igaza volt. Januárban videó is készült róla, és amikor végignéztem, bőgtem. Rettentő ronda és lassú volt… Voltak mélypontjaim. Volt, hogy nem tudtam tartani a 25-ös tempót biciklin, hogy a lassú úszásom is még tovább romlott, és még ráadásul futásban is lassultam. De tudtam, hogy hinnem kell, hogy a mélypontok után javulni fogok. S kellettek a barátok, akiknek ilyenkor elmondhattam a kételyeimet.  A végére valahogy összeállt. Nem lettem gyors, de stabil, kiszámítható. S a napok teltek, a centi fogyott.

A verseny hetének szerdáján jött meg az az érzés, hogy félek. Elég volt-e minden, kész vagyok-e rá. Vagy csak potyára belerángatok mindenkit, elmegyünk baromi messzire és esélyem sincs. Mindenki azt mondta erős vagy. De tényleg erős vagyok? Hisz csak nő vagyok, 40 felett, aki még 30-al is csak nehezen tudja meghajtani a bringát, s a futásnál is minden plusz kg túlsúly plusz 10 percet jelent egy maratonnál, 2 éve még úszni sem tudtam, és azt sem tudtam igazán mi a triatlon, az Ironman meg nálam Supermannel volt egy fogalom… S sokan rám csodálkoztak: tényleg egyéniben indulsz? Ez jól is esett és meg is rémített…

A verseny előtti nap hulla fáradtan érkeztünk oda, későn feküdtünk, s nagyon meleg volt. De 10 hónap után végre eljött a verseny reggelje. Ott álltunk a parton. Nagyon féltem. Tudtam a párom nem örülne neki, ha elkezdenék bőgni (mert mosolyogva szeret), próbált támogatni, de nagyon kivoltam. Ott volt az a sok profi ember, s féltem, hogy nem fog menni, hogy nagyon leégek, hogy túl magasra tettem a mércét, hogy már mindenki rég bicajozik, és én még mindig úszni fogok. Azt is tudtam, ha megszólal a rajt, utána rendbe jön a lelkem. De a szemem tele volt könnyekkel… S amikor megszólalt a Vangelis zenéje, és a tömeg, aminek az utolsó soraiban álltam, elrajtolt, szabályosan rémült voltam. Azt kívántam bárcsak 10 perccel korábban lenne, és még nem kellene belemenni. De elkezdődött. Az első 200 méter totális szétcsúszás volt. Kapkodtam a levegőt a beszűkült tüdőmmel, próbáltam kerülni a rugdosódó lábakat, s minden egyes gyorstempónál visszaváltottam mellbe, mert nem ment. Aztán kisimultak a dolgok, ez emberek körülöttem fogytak, a gyors is beindult, s haladtam. Csak sajnos sokszor rossz fele. Vagy 20-szor eszméltem arra, keresztbe megyek a tömegben, mivel gyors közben nem látok előre. S mindig akkor, amikor már épp belejöttem. Jó lett volna tudni, valójában hány métert is úsztam a végére. Az első kör végére már rendben voltam, még élveztem is. A bemondó is „megtalált”, Peti is adott vizet, mielőtt újra nekimentem még egy körnek. A 2. körben már szinte csak gyorsban mentem, lenyugodtam. De még mindig sokszor cikk-cakkban úsztam, még egy póznának is nekimentem. Aztán ránk engedték a váltósok rajtját, ahol az egyik túlbuzgó pasi nagyon megrúgott. De tovább mentem, gondoltam utálatom majd utoléri…

S innentől viszonylag sima volt a futás utolsó részéig. Húgomék, a barátnőmék és Peti folyamatosan etetett: tönköly péksüteményekkel, hogy ne görcsöljek, kálciummal, sótablettával, almával, magnéziummal, kólával, sajttal, stb. A frissítőpontokon is mindig ettem energiaszeletet és banánt. Lényegében végig ettem és ittam a versenyt.  A nap folyamán kb. 8 liter folyadékot ittam, és megettem még egy fél dinnyét is. A hasam felpuffadt, a végén már nem tudtam lenyelni semmit. Szerencsére szereztek széntablettát, mert a sok evéstől és a magnéziumtól sűrűn látogattam az illemhelyet. S az est leszálltával megjöttek a szúnyogok is, akik imádnak engem, s nem érdekelték, hogy már így is elég bajom van.

A futás első fele is még nagyon jól ment. Tudtam a 30 km-nél kezdődik az ironman-ség, itt derült ki ki tudja befejezni.  A végére én is szétcsúsztam, de elég időm volt még. Az utolsó 15 km-en rámtört a hányinger és a hatalmas gyengeség. Bár olyankor megszédültem, de elkezdtem néha belesétálni a kocorászás mellett. Már nem akartam jó időt menni, csak befejezni. Sok időm volt még erre, így megengedtem magamnak, hogy az utolsó körben sokat sétáljak, és végigbeszélgessem a családommal. Mert velem futották/csoszogták/sétálták ezt az 5 km-et. A legjobb köröm volt :) (persze időben messze a leghosszabb). De végigdumáltuk, végigröhögcséltük, azokkal, akik igazán fontosak nekem, és így volt kerek. Velük, akik az utolsó napon is végig mellettem álltak, és a napon főve végig frissítettek, bármit kértem, rohantak, és végig buzdítottak, miközben nekem néha még rájuk mosolyogni sem volt erőm. Ez szerintem van olyan fontos, mint a felkészülés. Sosem fogom tudni nekik megköszönni…

S egyszer az utolsó körnek is vége lett, s ráfordultam a célra. Bennem van, és még sokáig bennem lesz, ahogy Péter Attila (akinek hangja egyetemista korszakom első Szarvasűzőkének 3,5 km-es futásától végigkíséri életem) az utolsó 50 m-en hozzám szól a mikrofonba: „Gyere Csilla, gyere!” Majd 50 méter után, pacsizva a húgomékkal felhangzott a mikrofonban: „Tóth Csilla, Ironman”. S a könnyek ott voltak a szememben, s nem a fáradtságtól…. S még sokáig ott lesznek, amikor erre gondolok. Nő vagyok, na….

Pár nap múlva papírra vetettem a fenti érzéseim. Mindenki azt kérdezte, milyen volt, s nehéz volt megfogalmazni. Szerettem volna, ha megmaradnak, ha később emlékezhetnék még rá. Mire a végére értem, már tudtam, ott akarok lenni jövőre is, s izgatottan vártam mikor indul a regisztráció újra…

De az élet felülírt mindent. A verseny után pár héten belül kiderült, már a célvonalat sem egyedül szakítottam át. S mivel az édesapja is többszörös ironman, így első közös ironkid-ünket várjuk :)

De tudom: 2018-ban újra ott leszek! Nagyatád visszavár…