Második

Egy év várakozás után újra ott állok a tó partján. A viccelődés és a reggeli örömteli hangulat egy pillanat alatt elhalkul, mikor felcsendül a várva várt zene. Mi nem partra szállunk, hanem épp ellenkezőleg a víz felé nézve szeretnénk meghódítani a paradicsomot. A mosoly libabőrbe, a lazaság elszántságba csap át. Szinte együtt lélegzik a közel 700 fős sereg, mikor az ágyúlövés fülsüketítő zajára mindenki megindul, hogy minden erejét és teljesítőképességét próbára tegye.

Így kezdődik az az álom, amely idén is megvalósult. A felkészülés során, laikusok gyakran megkérdezték, hogy miről is szól ez az egész. Mikor kimondtam a számokat láttam, hogy mindenki bőszen számolni kezd, majd hamar jelzik, hogy biztosan komoly mentális problémával küszködök. Lehet, igazuk is van, de én akkor is büszke bolondként élem a világom. A másik alap kérdés, hogy mennyit készültem erre a versenyre. Bevallom ezt már nehezebb megválaszolni. Végülis az alapötlet még gyerekkoromban született meg, amikor láttam Kropkó Pétert versenyezni és mindenki arról beszélt, hogy ő az IronMan. Nekem akkor ő volt a szuperhős és persze én is olyan akartam lenni. Vagy vehetjük kiindulópontnak, mikor 30 évesen annyira el volt meszesedve a vállam és a nyakam, hogy a karom nem tudtam felemelni a mellkasomig, az ortopéd sebész pedig közölte, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni, maximum a fájdalmat tudja csillapítani. És persze az sem volt elhanyagolható érv, mikor 127 kilósan ott álltam a körzeti doki előtt, aki megkérdezte, hogy fel akarom-e nevelni a lányom. Azt hiszem ezek azok a sarkalatos pontok, amik arra az elhatározásra juttattak, hogy valósítsam meg az álmomat. Persze az idei versenyre „csak” 9 hónap volt a felkészülés, de nyilvánvalóan nem a nulláról indultam. Az elhatározás a tavalyi célba érésem óta nem volt kérdés. Azt a pillanatot akartam újra átélni.

Visszatérve a nagy napra, bátran kijelentem, hogy nincs még egy ehhez fogható rendezvény az aktuális versenynaptárban. A 26 korábban megrendezett verseny után már nehéz lenne újat mutatni a szervezőknek. Ma már egy komplett fesztiválról beszélünk, ahol már a verseny előtti napokban számos program várja a résztvevőket és családtagjaikat. Mi is csütörtökön érkeztünk, kutyával, gyerekkel és persze egy kitömött autóval.

Pénteken Anettem kezdte meg a versenyzést. A tavalyi idejét megjavította, de helyezésben ismét az előkelő 7. helyen végzett a csajok 2,6 km-es versenyében. Hanna ezután 1 km-t futott a legnagyobb legkisebbek között. Jövőre már ő is kinövi a gyermek futamot. A délelőtt izgalmai után Gyékényesre vettük az irányt, ahol Endréékkel együtt egy átmozgató csobbanás volt a terv. Magyarország egyik legtisztább vizű taváról van szó. Imádok a Balatonban úszni, de még azt sem lehet egy napon említeni ezzel a tavacskával. Körülbelül egy kört úsztunk le, de nagyon kényelmes, kifejezetten lubickolós tempóban.

A nap további része már a ráhangolódással, bőséges étkezésekkel és a pihenéssel telt, mert fejben már mindenki a reggel 7:30 -as indulásra koncentrált.

Az úszás egy elég durva része tud lenni a triatlonnak. Ennek az az oka, hogy a több száz ember egyszerre indul el és mindenki igyekezne a lehető legrövidebb úton eljutni az első bójához. Azt gondolom, hogy ezért is fontos, hogy elmenjen az ember pár felkészítő versenyre. Egyrészről meg kell szokni, hogy úgy nézünk ki, mint régen a pontyok a Tesco-ban, másrészről megtanulni, hogy miként lehet szépen egymás mögé besorolva együtt úszni.  Nekem idén már semmilyen konfliktusom nem volt és elmondhatom, hogy nagyon jól sikerült ez a versenyszám. Igaz a tavalyi időmet nem sikerült megdönteni, de a 12 másodperces különbség nem ad okot panaszra és ami még fontosabb, hogy sokkal több erőm maradt a bringához.

MINDENRE VAN IDŐ! hangzik el oly sokszor Péter Attila szájából. Ez különösen igaz a depózáskor. Semmi értelme rohanni és kapkodni. Ennek ellenére hajtja a hév az embert, így azért csak jönnek a hibák: Felvettem a felsőm, majd rájöttem, hogy a pulzusmérő kimaradt. Póló le, pulzuspánt fel, póló vissza. Jöhet a bukó. Persze már a fejemen volt, mikor rájöttem, hogy a fejpánt kimaradt. Bukó le, pánt fel, bukó vissza. Így lett, hogy a teljes depózással töltött időm 5,5 perc lett, ami még így is fejlődés a tavalyi 7 perces tökölésemhez képest.

A bringa az a szám volt, amire rengeteget készültem, már a felkészülés kezdetekor is. Az első 100 km-en meg is lett az eredménye, mert 32 km/h-ás átlaggal sikerült abszolválni. Utána viszont valami történt. A pulzusom nem ment 130 fölé, de mégis erőtlenné váltam. Azt hiszem a frissítés az, amin jövőre még lehetne csiszolni. Valószínű kevés volt a szénhidrát. Ennek ellenére 25 perccel sikerült felülmúlnom a 2016-os eredményemet és 6 óra 3 perc alatt beérnem a futás előtti depóba.

Az átöltözés itt igazából csak egy cipőcserét jelent, így a mellékhelység látogatással együtt is sikerült elég gyorsan kiérni a futópályára. Ezzel a bemelegítés megvolt és jöhetett a maraton.

A legnagyobb nehézség a meleg volt. Még így is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert „csak” 33-34 fok lehetett. A verseny közben folyamatosan ment a számolás egészen eddig a pillanatig. Itt elengedtem minden időtervet és csak a pulzusomra és a testem által adott jelekre fókuszáltam. Folyamatos ivás és hűtés mellett óvatos tempóban, de nagyon stabilan haladtam a cél felé. A kritikus a 3. és a 4. kör volt. Akkor még nagyon tűzött a nap és már eléggé fáradt is voltam. Szerencsére 6 óra után már kezdett árnyékosodni a pálya addig napos része is, így a végére egész felélénkültem. Azt hiszem az utolsó kört már végig mosolyogtam.

12 óra és 42 perc után kislányommal és Anettel kéz a kézben szakítottuk át a célszalagot. Hiába nem az első teljesítésem volt, előjött, amiért ide jöttem. Egy pillanat, amibe belesűrítve átéltem az elmúlt pár év munkáját, amibe felelevenedett bennem a Kropkót csodáló gyermek álma, egy olyan pillanat, ami igazolja, hogy megérte eljönni idáig.

Hálás vagyok, hogy átélhettem és részese lehettem ennek a versenynek. Köszönöm a szüleimnek, Anettnek, Hannának és persze Tappancsnak, hogy végig mellettem voltak ezen a hosszú napon. Külön köszönet a szervezőknek, a tökéletes lebonyolításért és persze mindenkinek, aki szurkolt, vagy legalább gondolt rám egy kicsit.

Gratulálok minden sporttársnak, akikkel együtt és nem egymás ellen versenyeztünk szombaton. Különösen azoknak, akik most először teljesítették az Iron távot.

Remélem, jövőre újra találkozunk.