"Ha békét akarsz, készülj a harcra!" - eXtremeMan 2019

Kezdjük a végéről: Nem vagyok hős, sem UFO, csak egy makacs sportember némi küzdőszellemmel felvértezve. Teljesítettem a második hosszútávú versenyem, a felkészülésem mértékének megfelelően – nincs titok, nincs varázslat, csak a befektetett munka van. Idén ennyi volt bennem.

Előzmények:

Tavaly mentálisan nem voltam elég erős, idén fizikálisan fogytam el. (Tény, hogy kb. 10 fokkal volt melegebb és a szél is erősebb volt.) Kevesebbet edzettem időben, a hosszabb edzések is rövidebbek voltak, nem volt illúzióm, hogy „álomidőt” fogok menni, a teljesítés volt a cél.

A keszthelyi betli után komolyan elgondolkodtam, hogy kell-e nekem a teljes táv idén, aztán lenyugodtam, és elkezdtem tudatosabban készülni a futamra.

Az edzéseim szinte teljes részét egyedül végeztem, (így alakult) ezért mentálisan erősödtem, jót tett a fókusznak. A verseny előtti hetekben már teljesen Atádon voltam fejben, pörgött a film. :)

Verseny előtt:

Péntek reggel elégnek éreztem az indulást, délután pihi, este a szükséges „ügyintézés” a lehető leggyorsabban. Összepakolás, korai fekvés, korai kelés.

A rajt előtti teendők ennyi menet után már robotszerűen mennek, nem volt sok dolog. (A földre helyezett zacskó a verseny legalja volt, ennyi erővel a faágakra is rakhattuk volna!)

Csapatfotó, egy laza bemelegítés és fókusz, fókusz, fókusz. (Vangelisnél megint egy kis bekönnyezés...)

A verseny:

Az úszás első egyenese sűrű volt, helyezkedés, ritmuskeresés, nézelődés. Lassan rendeződtünk, lazán úsztam, nálam ez a szám nem oszt, nem szoroz. :)

Alapvetően élveztem a vízben töltött időt, tudtam, hogy a szárazföldön nem lesz jobb már.

Majdnem percre pontosan azt úsztam, amit tavaly, (ebből is látszik, hogy idén mennyi energiát fektettem az úszóedzésekbe) a depóban voltam kicsit gyorsabb.

Kerékre pattantam, megreggeliztem még a gyékényesi szakaszon, aztán könyök le és „saját ritmus”. Könnyűnek éreztem a bringát, pulzus, tempó rendben. Még nem volt érezhető a meleg, de nagyon figyeltem a folyadék bevitelre, előre is.

Az új pálya kényelmesebb és gyorsabb volt, meg is lepődtem, amikor Böhönye megjelent a „horizonton”. Jobb kanyar és irány a „főváros”.

Itt kaptam meg az első komolyabb szelet az arcomba, és kezdtem érezni a meleget. Tudtam, hogy mentálisan a „kiskörök” fognak feladatot jelenteni, de a tervezettnél 15-20 perccel korábban értem be a központba és ez feldobott. Az első kör eseménytelenül telt, a szél és a hőmérséklet növekedett.

A második körben kicsit lassultam, de még bőven belefért, gondoltam, hogy úgy is ez lesz. Grátisznak bekaptam egy méhcsípést a kulcscsontomra.

Hogy kicsit „elüssem” az időt, beiktattam egy pisiszünetet, (bár 36 fokban nem nagyon kell) amikor megálltam, kaptam az első „pofont”. A művelet végeztével majdnem elájultam, mintha leesett volna a vércukrom. 5 percet guggoltam a bringába kapaszkodva, úgy éreztem nem tudok függőlegesbe kerülni. Összeszedtem magam és visszaszálltam a nyeregbe, szerencsére ott már nem volt gond.

A harmadik etapra drasztikusan fáradtam, lassultam, enni sem akartam annyira, de begurultam a depóba. Jó érzés volt leszállni a paripáról. Általában a bringa részt élvezem a versenyeken, de most a futást vártam a legjobban.

Kényelmes cipőcsere és kocogás. Meglepően jól mozogtam, még „fékeznem” is kellett az első körön.

Addigra már durva hőség kerekedett, így folyamatosan locsoltam magam, igyekeztem „enni” is.

Aztán, ahogy várható volt lassan, de biztosan kezdtem megsülni / fáradni, a körözgetés sem az én világom. Az új futópálya sok balos kanyarja is kezdte kinyírni a bal talpam.

Igyekeztem megőrizni a jókedvem, beszélgettem, magamba szívtam a környezetet, a szurkolókat, segítőket. (2 néni még szobai ventilátorokat is rakott ki az utcára, hosszabbítóval, hogy hűtsön minket.)

Az ötödik körben jött a mélypont – gondoltam ebbe az időbe már belefér egy 2 betűs kitérő, ami jót is tett, csak a mosdóból nem tudtam 5 percig kijönni, újabb guggolás-támaszkodás következett. Kicsoszogtam a frissítő ponthoz, magamhoz vettem egy pohár kólát és leültem a padra. Úgy üldögéltem, iszogattam, mint ha csak egy turista volnék. De nem turista voltam, hanem egy „makacs” triatlonos, úgyhogy tovaindultam, séta, gyaloglás, kocogás…

Az utolsó körökben már csak a „fejem” vitt előre, a gyomrom is megadta magát, legalább lement a nap és enyhült a kánikula. (Többször is le lettem kenve naptejjel, de így is megégett a bőröm és addigra már zavaróan fájt, persze a méhcsípést is éreztem végig.)

1 kör volt hátra, innen már kúszva is. Már a gyaloglás is nehezen ment, volt 1-2 letámaszkodás is.

Ráfordultam a célegyenesre és a szokásos „gyári” pókerarcommal beballagtam.

Hála:

Bori - „Minden”

„Álpád” – jó hangulat

Kuzsel Balázs – reggeli fuvar, biztatás

Janovszky Gábor – felfestések

Borza Gyula, 575 Team – jég, poénok, biztatás

Somogyi Zsófi – nyulazás, biztatás

Szabó Józsi - biztatás

Arany Máté – seggrepacsi, biztatás

KisTri, B784 és 575 Team tagok - biztatás

Minden sporinak a pályán, a pálya mellett, a szervezőknek, a segítőknek, a lakosoknak – ennek a versenynek ez az igazi „kincse”.

Nem vagyunk hősök, nem vagyunk UFO-k, egy összetartó „csapat” vagyunk, akik bár egyéni versenyzők, mind segítik a másikat. (Biztos a bő félnapos szenvedés hozta ki belőlem ezeket a sorokat.) :)

Verseny után:

Másnap egy kis fáradtság, némi izomláz volt bennem, meglepően jó állapotban voltam. Hétfőn már tekertem is. Pár nappal később semmi „maradandót” nem éreztem. Fokozatosan térek vissza az edzésekbe, biztos ami biztos. És persze jön még a tatai rövidtáv, ami tavaly a kedvenc versenyem lett.

Ami még nagyon fontos, hogy 85 000 forintot gyűjtöttem a Csodalámpa Alapítványnak - köszönöm Mindenkinek, aki támogatta az ügyemet! ;)

Konklúzió:

Az időm messze nem az lett, amit szerettem volna, de elégedett vagyok. A legnagyobb csatám volt a szombati, és a magam módján leküzdöttem az akadályokat. Legyőztem önmagam.

Jövő:

Nem ment el a kedvem a hosszútávtól, jövőre is mennem kell. (Persze csak megfelelő felkészülés mellett.)

Máshol, máskor, más emberként, de ott leszek egy rajtvonalon…

Ui.:

A karomra ezt az idézetem írtam fel a verseny reggelén:

„Ha békét akarsz, készülj a harcra”.

A felirat a nap végére lekopott. Most már béke van. 

Tóth Tamás