A cél maga az Út

Sziasztok, már jóóó régen megírtam a beszámolómat. Aztán mindig csak halogattam, és nem tettem föl. Most, hogy ismét pörög a számláló, tényleg nem várok tovább. Jó szórakozást hozzá!

Odamentem, megcsináltam, hazajöttem, oszt' jól van :) Na, jó, ennél bővebben a sorrendben nyolcadik, Nagyatádon a hatodik Ironmanemről (3.8 km úszás, 177 km kerékpározás, 42.2 km futás), amelyen 11:48 óra alatt értem célba.

(Aki a rövid, tömör beszámolókat kedveli, és nem szeret sokat olvasni, az most hagyja abba. A többieknek egy jó fajta pohár vörösbort, némi sajtot és diót ajánlok egy hosszú, ráérős estén.)

Engem, és még sok, korábban a sportban ilyen-olyan eredményt elérő versenyzőt némi tehetséggel, s ez által örökös teljesítménykényszerrel vert meg az élet. Vagyis - mások majd elmondják a magukét, én most csak magamról tudok beszélni - egy mérhető sportágban örökösen a valaha volt legjobb eredmény a mérce, meg annak a túlszárnyalása. Amikor bizonyossá vált számomra, hogy a 784 centiméteres távolugró egyéni csúcsomat már soha többé nem tudom túlszárnyalni, némi kihagyás után új kihívást kerestem magamnak.

Ez lett az Ironman. A baj csak akkor kezdődik, amikor a léc elég magasra kerül, s annak megugrása már igen komoly erőfeszítést igényel, és a szerencsefaktor is elég nagy lesz benne. A tavalyi 10:33-as időm után feljogosítva éreztem magam arra, hogy megostromoljam a 10 órát. Csakhogy ehhez nem elég sokat és jól edzeni, ehhez az adott napon az időjárásnak is kegyesnek kellett volna lennie. Egyrészt.

Másrészt a gyékényesi tó partjára vezető útnak is simának. Na, ez minden volt, csak az nem. Ahogy Karinthy Frigyes írta: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. A részletekbe nem mennék bele mélyen, a lényeg, hogy a szeretteimen és az egészségemen kívül az idén szinte mindent elvesztettem. A nyomorúság mértékéről azt hiszem, elég sokat elmond, hogy az már túlságosan nem is rázott meg, amikor nyolc nappal a verseny előtt ellopták a karbon kerekes, teljesen egyedien festett vázú versenybringámat, amely nagyjából annyira tartozott hozzám, mint a kezem, vagy a lábam...

Normális ember ilyen körülmények között ideje korán észreveszi a jeleket (ezt nem lett volna túl nehéz), és más szórakozás után néz. Főleg, hogy július 18-án már megcsináltam egy másik Ironmant, Roth-ban, amelynek szintén nem volt realitása. Olyan (12:26:38 óra) is lett… Csak hát, Nagyatád, az egy különös hely, mágnesként vonz, mondhatni betegesen. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak a verseny főszervezőjének, dr. Herr Gyulának és csapatának. Köszönet ezért.

A másik komoly gond pedig, hogy ha nem kapom meg a napi endorfin-lövésemet, akkor baj van. Olyan ez, mint a drog. Meg, a versenyre visszatérve, mint egy affér életed nőjével, aki ott vár a hálószobában, illatosan, kívánatosan, tele vágyakozással, miközben te még tusolsz. Ilyenkor már nincs visszaút. Illetve van, de újabb egy évet várni egy Ironman-aktusra, az elég nagy mazochizmus. Azt hiszem, ezt nem nagyon kell magyaráznom annak, aki egyszer már átélte:)

Mindennek ellenére nem voltam rossz formában. Sőt! Ács Peti a legelső szóra kölcsönadta a szuper bringáját, miután az enyémet meglovasították. Még egyszer hatalmas köszönet a gyors, önzetlen segítségért. Meg rockkannak, Kis Iminek, Gabányi Balázsnak és mikinek, hiszen ők is azonnal megkerestek, és fölajánlották a maguk cangáját.

Szóval egy héttel a verseny előtt ráülhettem Peti bringájára. Vasárnap mentem Gödöllőn, a 30-as kilométerkőtől egy 40 kilométeres időfutamot a 3-ason Hatvan felé és vissza. 1:05:49 óra lett, 36.41 km/órás átlag, 200 méter szinttel, odafelé hát-, visszafelé szembeszélben. Az utolsó 1 kilis emelkedő - 60 méter szintemelkedéssel, szembeszélben - 2:08 perc lett...

Kb. két héttel a verseny előtt úsztam 1900 méteren 32:49 percet fürdőgatyában a World Class Health Academy uszodájában. Ebből neoprénben kinézett egy 1 óra körüli fürdőzés, ami nekem egyéni csúcs lett volna. A futóformám sem volt rossz. Roth előtt egy héttel szaladtam egy 19:19 perces 5 kilométert. Mindezt egy 40 kilis, elég jó tempóban megtett bringás időfutam után közvetlenül.

Ja, és az Orfűman időpontjában megcsináltam egy igazi féltávú triatlont, teljesen egyedül. Kimértem a Domonyvölgyi-tóban 1900 métert - 32:40 perc lett, 90 kilit bringán. A 760 méter szinttel bíró pályán mentem 2:40 órát, majd futottam 21.1 kilit 1:45 órára a 33 fokban. A két depóval összesen 5:02 óra lett, nem volt gyenge menet... Ja, Orfűre azért nem mentem el, mert borzasztó messze volt, és mert úgy ítéltem meg, hogy hangulat ide, cimborák oda, ez nekem most nagyon sokba kerülne... Roth előtt két héttel szombaton fölbringáztam Gödöllőről Kékestetőre – 152 km, 5 óra, 1310 méter szinttel, majd másnap futottam 35 kilométert kereken 3 óra alatt 200 méter szinttel. Szóval tényleg elég jó formában voltam.

De, egyrészt a verseny előtt még hét spinning-óra várt rám a World Class-ban (kedden az utolsó), másrészt szétestem fejben. Elhagytam a pulzusmérőm jeladóját, és egyszerűen nem érdekelt, nem kértem kölcsön senkitől. Nyilván azt sem lett volna túl nehéz szerezni... Peti bringáján nem volt sebességmérő. Habár Zsolt barátom a verseny előtti napon megszerelte a mechanikus cuccot, egyszerűen arra sem vettem a fáradságot, hogy fölrakjam. Aztán a verseny napjának reggelén mellényúltam egy üvegcsének, és a 100 %-os sárgabarackmag-olaj helyett gyömbér olajat öntöttem a nyelvemre. Néhány csepp után Stirlitz már tudta, hogy tévedett... De, amikor a kb. 99.9%-os alkoholban tárolt oldat elkezdte marni a nyelvemet és a számat, már nem tudtam vele mit csinálni. Gondoltam, ez még nem a világ vége. De, az volt, a vég kezdete…

Már nem voltam valami lelkes, amikor hivatalosan is bejelentették, hogy nem neoprénes lesz az úszás. Az nekem kb. 10 perc pluszt jelent, és hatalmas motivációvesztést. Így már eleve, az ágyúszó előtt 10 perces hendikepből indultam az egyéni csúcskísérletnek... Aztán kiderült, hogy beborult. Szürrealisztikus volt a tóra telepedő reggeli köd, és a lövés előtti percekben a mellettem álló rendezők beszélgetése, amelyből egyértelműen kiderült: akármilyen is a látótávolság, ellövik 7-kor a rajtot (Swimming summary / úszás) . Miután a helyi plébános mellig a tóba gázolva elénk állt, és megáldott bennünket, Vangelis szokásos felemelő, hátborzongató zenéjére az ágyúszó eldördülése után beleúsztunk a semmibe. Olyan volt, mint amikor a Micimackó című könyvben Nyusziék megpróbálják megzabolázni Tigrist, és elviszik a ködös erdőbe, aztán jól eltévednek, és szinte soha nem találnak ki onnan.

Úsztunk erre, úsztunk arra, az egész mezőny kóválygott össze-vissza. Az első bójához 11:24 percre értem oda. Akkor már éreztem, ez nem lesz valami acélos úszás. Aztán 36:33-ra kimásztam a tóból az első kör végén. Tudtam, hogy lassulni fogok. A víz hőmérséklete 25 és 26 fok között volt, vagyis hidegnek semmiképpen sem mondanám. Én meg előbb csak fáztam benne. Aztán elkezdtem nagyon rosszul érezni magam. A második kör felénél arra gondoltam, kimászom a partra, és egy kajakkal visszavitetem magam a rajtba. Aztán eszembe jutott a 2007-es bécsi középtáv, amit az első 200 méter után akartam föladni, és végül életem triatlonversenye kerekedett belőle. Hátha, gondoltam. Úsztam tovább, egyre kisebb lelkesedéssel, és egyre háborgóbb gyomorral. És végül bekövetkezett, amitől tartottam: belehánytam a tóba. Négyszer egymás után… Előtte még vettem a fáradságot, és elúsztam a part felé, hogy a mögöttem érkezők lehetőleg ne az én reggelimen keresztül ússzanak tovább. Mondjátok, hogy jó fej voltam:)

Aztán már csak arra gondoltam, hogy innen sehogy sem menekülök, csak ha saját erőből partot érek valahogyan. 42:15 percig tartott a második körös vessző(futás)úszás. Ha valaki a rajt előtt azt mondja, hogy lesz egy ilyen úszott köröm, kiröhögöm. Szerintem, ha szeptember közepén hajnali 3-kor fölébreszt valaki, és azt mondja, menjek el neoprén nélkül a mondjuk 17 fokos domonyvölgyi tóhoz, és ússzak benne 1900 métert, az is gyorsabb lesz, mint ez volt. És akkor még csak a bemelegítésen voltunk túl… Gondoltam, innentől kezdve nem az egyéni csúcsomért harcolok, hanem az életemért.

Két dolog tartotta bennem a lelket. Korányi Balázs néhány évvel korábbi Spartathlon-beszámolója, és a felirat az ellopott bringám vázán, a „Finish what you start”. Utóbbit aligha kell magyaráznom. Előbbiről meg csak annyit, hogy Balázs leírta, erősen kétségbe esett, amikor – ha jól emlékszem – 84 kilométernyi futás után olyat hányt, hogy csak na. Azt gondolta, akkor még vidáman kellett volna futkorásznia. Holott már teljesített két maratoni távot az akkor számára rendeltetett majdnem hatból. Igen ám, csakhogy én akkor még csak nagyjából egy órája mosattam magam a ködös árral… Kikóvályogtam a vízből, és gondoltam, nem kapkodok. Rázott a hideg. Fölvettem a hosszú gatyámat, és a karmelegítőmet. Elszöszöltem hat és fél percet a depóban. Miután az egyéni csúcsdöntés már csak egy szép álom volt, a 10 óráról már nem is beszélve, ráértem.

Aztán elkezdtem tekerni. Pulzusmérő, és kilométeróra nélkül, érzésre. Úgy hat-hét kilométer után elhagytam a telefonomat. Most visszamentem érte, nem úgy, mint tavaly. Összetákoltam a három darabba esett szerkezetet, aztán mentem tovább, újfent begyűjtve az egyszer már elhagyott társakat. Zsolt, a barátom és aznapra rendelt segítőm meg azon harcolt, hogy autóval odaérjen a 61-es úton a 164-es kilométerkőnél lévő emelkedő tetején található romos házhoz, hogy ott tudjon frissíteni. Éppen sikerült neki. Persze, telt az idő, és ismét elhagyott vagy 20 ember, meg a múlt hét is elment mellettem, amíg levettem a hosszú gatyámat és a karmelegítőmet. Időközben fölszállt a köd és kisütött a nap. Megint nyeregbe szálltam, és mentem tovább. Az előzetes tervem szerint 2:10 órára kellett volna Nagyatádra érnem 72 kilométer megtétele után. Az összes malőrrel együtt is ott voltam 2:09-re. És nem adtam ki magamból túl sokat, legalábbis érzésre. Zsolt nem ért oda, így a hivatalos frissítőből tankoltam föl, és mentem tovább.

Próbáltam azon agyalni, mit egyek, igyak, hogy visszapótoljam azt, amit már biztosan nem lehet. Nem estem kétségbe, mentem, ahogy érzésre jó volt a dolog. Az első 35 kilis köröm a kötelező megállással együtt is csak 1:03 óra lett – 1:04-et terveztem. Ledöntöttem egy negyed deci folyékony magnéziumot, gondolván, jól jön az nekem. Jól is jött. Az egyre merevebb nyakam kissé kilazult, és mentem tovább az addigi tempóban. Ettem banánt, őszibarackot, rágcsáltam kókuszdiót, vízben áztatott hámozott mandulát és a varázsgolyókat (pattogatott amaránt, repceméz, sörélesztő, búzacsíra, algapor, virágpor, kókuszolaj, szőlőmag-liszt, darált mazsola és darált mandula), ittam enyhén sózott mézes, vagy natúr barna cukros mentateát, kókusztejporos löttyöt, vizet.

A belegi fordítónál láttam, hogy Boronkai Peti, a paratriatlon világbajnoka jön utánam. Gondoltam, amikor utolér, majd megyek utána egy kicsit, hogy kizökkentsen a punnyadásból. Segesd előtt ez meg is történt, de amikor a lejtőn odavertem neki, szólt, hogy óvatosan, nehogy kipurcanjak, mert ő csak váltózik és ez az utolsó köre. Vissza is vettem. Ez a kör egy hajszálnyit gyorsabb lett, mint az előző. A harmadik viszont már nem volt olyan acélos, mint az első kettő. Nagyon drámai lassulás nem állt be, de az 1:03 óra helyett 1.06-ot gurultam.

Egyszer majd csak megtanulom, hogy a futás második feléig egyetlen másodperces pillanatnyi előnyért se mozgósítsak semmi fölösleges energiát. Hiszen ez egy olyan félmaratoni futóverseny, amelyre minden résztvevőnek 3.8 kilométernyi úszással, 177 kilométernyi kerékpározással és 21.1 kilométeres futással kell bemelegítenie. Itt jegyzem meg, hogy bringázáshoz a tökéletesnél is tökéletesebb idő volt. Szinte alig fújt némi szellő. Nem csoda, hogy a féri és női szakaszrekordot is brutálisan megjavította Major Joe és Halász Annamari. Utóbbinak hatalmas elégtétel lehetett a tavalyi szétvágott gumija és a kényszerű föladása után ez a győzelem. Ezúton is gratulálok, Annamari!

Én viszont nem voltam valami acélos, amikor leszálltam a bringáról 5:21 órányi tekerés után. A mostani, tökéletes időben, a sajátomnál klasszisokkal jobb bringán előadott időm 6 perccel volt lassabb, mint a tavalyi… Betoltam még egy fél folyékony magnéziumot, majd eltöltöttem további több mint 6 percet a depóban. Aztán elkezdtem döcögni. Amolyan fél meggyőződéssel. Tavaly 6:25 órára mentem ki futni, most 6:53-at mutatott az óra. Az még átsuhant az agyamon, hogy ha tudnék 4 órán belüli maratonit futni, az egyrészt Ironman-maratoni egyéni csúcs lenne, másrészt a második leggyorsabb időmnél (10:56 óra) jobbat mennék. Az előzetes terv az volt, hogy az első kört 19 percre futom, a másodikat 20-ra, aztán a harmadikat is 20-ra. Az első kettő kis híján meg is volt, és csak döcögtem, nem toltam. Annál is inkább, mivel éreztem a bal térdem alatt kívül az ínszalagot, hogy húzódik. Tudtam, ezzel nagyon vigyáznom kell, mert ha nagyon tolom, „eltörik” a lábam és nem érek célba. Ekkor már csak egyetlen célom volt: beérni, sérülés nélkül.

De, a harmadik körben már lassultam, elkezdtem gyalogolni is. Rövideket és azokat is izomból, amilyen gyorsan csak tudtam, de gyalogolni. Így aztán rögtön lett egy 24 percen kívüli karikám. Lélekben elbúcsúztam a 4 órán belüli maratonitól. Pedig nagyon sokan szurkoltatok nekem. Versenytársak, pályán belül és kívül, odahaza a számítógép előtt ülve az élő közvetítést lesve, vagy éppen a World Class-ban rám gondolva a spinning-óra közben. Hihetetlenül motiváltatok és inspiráltatok, nem tudom elmondani, mennyi futott métert köszönhetek nektek. Ha ti nem vagytok, nem 4:55 órát töltök a futópályán, hanem sokkal-sokkal többet. De, tudtam, vigyáznom kell magamra, mert ami reggel a tóban elment belőlem, azt akármennyire okosan is próbálok frissíteni, már soha nem tudom visszatolni magamba. És az veszettül hiányzott. Igyekeztem a gyaloglások alatt nagyon okosan enni-inni, és nem összeomlani.

Hatalmas köszönet Zsoltnak. No, meg Zolinak és a barátnőjének. Amihoz például akkor szóltam először, amikor leszálltam a bringáról és a halálosan büdös, „triatlon-szagú” bringás cipőmet és zoknimat odadobtam neki. Micsoda antré egy lánynál… Ők akkor láttak engem először és ezzel együtt is a lelküket kitették értem, szurkoltak, etettek, itattak – extra köszönet az alkoholmentes sörért:) - mandulát és kókuszt pucoltak, jeget szereztek a fejkendőm mögött a tarkómnál lévő kis tasakba. Ez hihetetlenül jól jött. Én azt hittem, csak 28-29 fok van, holott a futáson 33 volt… Még szerencse, hogy ezt csak utólag tudtam meg:)

Fejben elosztottam négy részre a távot. Úgy voltam vele, hogy az első könnyű lesz, a második nehezebb, a harmadik a legnehezebb, aztán a vége már kicsit könnyebb, mert a gondolat, hogy már nincs túl sok, némi életet lehel belém. Na, ehhez képest rögtön az első 10.5 kilin összezuhantam, az csak 1:04 óra lett, és tudtam, lassulni fogok, nem is kicsit. A feléhez 2:19 órára értem oda. Ebből a negyedik kör volt a leglassabb, 25 percen kívüli. Onnan viszont kezdett belém visszatérni egy kicsit az élet. Gyorsultak a köreim. Nem nagyon, de folyamatosan egyre jobbak lettek. Szinte elkapott a harci láz. Már amennyire egy öt órán belüli maratoniért küszködve elkaphatja az embert a harci láz…

Jó volt látni olyanokat, akik – bár mentek már nagy időket is – a korábbi években csak szenvedtek, most viszont megint szárnyaltak. Maróti Vilinek nagyon elsült a lába, mint ahogy Janota Zoli is tolta nagyon keményen. Flander Marcival ugyan még életemben nem beszéltem egy árva szót sem, de amit most előadott, az lenyűgöző volt. Igyekeztem mindenkihez szólni egy jó szót, biztatni a szembejövőket, megköszönni a szurkolást az út mentén állóknak, ülőknek, és amikor ismerőst láttam, futni. Sok-sok futott métert köszönhetek nektek! A harmadik negyed 1:12 óra lett.

Közben érzékeltem, ahogy nagyon nagy harcosok haldokoltak a pályán. Kiss Gyula, a tavalyi második helyezett akkor már lassabb volt nálam… A szememben az, hogy célba ért, vállalva ezt is, sokkal nagyobb tett volt, mint a korábbi 9 órán jócskán belüli idői. Hiszen azokhoz adott a tehetsége, a szorgalma, az akarata, és azok az ő napjai voltak. Ez meg nem. Nagyon nem. De beért, úgy, ahogy a blogjában írta, ahogy az elsődleges célja volt. Zakariás Gézának adtam egy kört… Pedig Zaki tavaly 3:27 órát futott 53 évesen! Bottyán Tibi is éppen olyan nyomorult állapotban volt, mint én, holott neki is volt nem egy 3:30 órás Ironman-maratonija. És tolták, valahogy, méterről méterre, centiről centire, poroszkálva, lógó fejjel. Ez egy kis feloldozást jelentett. Látod, ők is tudnak elhalt, rettenetes állapotban lenni, és menni, akárhogy, akármilyen állapotban is a cél felé. Mert ennek a versenynek, ennek a távnak van egy nagy varázsa. Bárhogy is sikerül, bármilyen idővel is ér célba az ember, ha végül eléri a célvonalat a szintidőn belül, az minden alól feloldozza. Olyan ez, mint egy hosszú, rettenetesen, szörnyűségesen hosszú gyónás, amelynek a végén, a célvonalon mindenki feloldozást nyer. És a hangsúly a nyer szón van. Aki beér – bárhogy is érjen be – győztesnek érezheti magát.

A 12-ből a nyolcadik kör után már-már boldogan „nyargalásztam” a pályán (23 perces kör), amikor éreztem, nem ártana meglátogatnom a toalettet. Rögtön lett egy újabb 25 percen kívüli karikám, és már nem akaródzott futnom. Már csak célba akartam érni, valahogy. Akárhogy. Gyalogoltam egy teljes kört. És már nem is szégyelltem nagyon, hogy gyalogolok. Az utolsó előtti köröm is így telt. Több mint fél-fél óra volt a két 3.5 kilométer. Aztán az utolsó karikára valahogy összevakartam magam. Kiszámoltam, hogy ha 24 percen belül megyek, akkor az eddigi negyedik legjobb időmnél, a tavalyi 11:48:36-os ausztrál Ironmannél egy kicsivel hamarabb érek be. Túlságosan nem erőltettem a dolgot, ebben is volt gyaloglás. De tudtam, menni fog. Nem mintha ez bármit is számítana. De valamilyen célt, vágyat mindig találnunk.

Mint Örkény egypercesében a csatornapatkány, amit tévedésből cicusnak nevezett a házmester féllábú kislánya, amikor lebotorkált a félhomályos pincébe az oda beesett labda után kutatva. Abban a pillanatban a szerencsétlen állat a hetedik mennyországban érezte magát. Sőt, egy pillanatra átsuhant az agyán, hogy egyszer talán ő is lehetne a házmester féllábú kislánya…

És mégis. Minden, minden – a verseny előtti és alatti - nyomorúság ellenére az utolsó kilométeren boldog voltam. Boldogan, tényleg boldogan futottam át a célvonalon. Azt hiszem, ez látszik a http://live.ironman.hu/ oldalon a videón 211:00 percnél. Olyan voltam, mint Winston Smith, George Orwell főhőse az 1984 című könyvében. Aki lázadt, elárulta az eszmét, megcsalatott, ám mégis szerette Nagy Testvért halála pillanatában. „Winston… megint a Szeretet-minisztériumban volt, mindent megbocsátottak neki, lelke fehér volt, mint a hó… A fehér csempés folyosón lépkedett, olyan érzéssel, hogy napsütésben sétál, s fegyveres őr haladt a háta mögött. A régóta remélt golyó az agyába hatolt. Felnézett az óriási arcra. Negyven év kellett hozzá, hogy megtanulja, miféle mosoly rejtőzik a fekete bajusz alatt. Ó, kegyetlen, szükségtelen félreértés! … De most már rendben van, minden rendben van, a küzdelemnek vége. Diadalt aratott önmaga fölött. Szerette Nagy Testvért.”

Azzal tisztában vagyok, hogy meg tudok csinálni egy Ironmant. Nagyjából az év bármely napján, ha arról van szó. De, ez önmagában nem lehet cél. Ha már annyi energia van egy felkészülésben, ennél több kell. A sors megáldott némi tehetséggel és ezzel együtt megvert az örökös teljesítménykényszerrel. Csak azért mozogni, hogy ne lustuljak el, az nekem nem megy. Kell egy cél. Ha más nem, féllábú kislányság után vágyakozó patkány akarok lenni, vagy boldogan, az őt eláruló ügyet halálában is szerető Winston.

Persze, leginkább egy, a maga Útját a célig okosan megtaláló, a célvonalon – ott és nem előbb - elfogyó harcos. Ám ahhoz, hogy ez legyek, az életemnek rendben kell lennie. Mindennek magam körül. Csak akkor lehetek az, ha a lelkemben béke van és harmóniában, békében élek magammal, a szeretteimmel, a világgal.

"az ember születésekor haj gyönge lágy
halálakor jaj merev és kemény
a tízezer dolog fű-fa mind ahogy kihajt haj gyönge hajlik
s fonnyadt lesz száraz jaj végül szegény
azért a merevek kemények a halál gyalogkatonái 
a gyöngék a lágyak meg az élet gyalogkatonái
vagyis az erős hadsereg nem lehet győzedelmes
s az erős fára vettetik a fejsze
a kemény
a nagy
alul
marad
a gyönge
a lágy
a magasba
hág"„

A többit tudod – szólt az írás nekem. Tudom? Persze, tudom. Hiszen az ellopott bringám hátulján ott volt a Tao Te King 76. versének utolsó gondolatsora: „A kemény a nagy alulmarad a gyönge a lágy magasba hág”

Éppen ezért hadd csatoljam ide azt a most már tényleg rövid gondolatsort, amelyet Roth után írtam, s amely így szól:

Hit

A Roth menti Duna-csatorna partján, a kegyesen nyugvó nap árnyékában ezrek és ezrek vonulnak, végeláthatatlan sorban, föl és le. Mi tartja egyben ezt a masszát, ezt a végtelen emberkígyót? Mi végre e különös, hosszú órákon át tartó szörnyű, gyönyörűséges vonulás?

E hitben egymásra találtak így definiálják a boldogságot: a Duna-csatorna partján, a naplemente előtti ragyogásban, abban a ragyogásban, melyben a világ törvénye megszületett, abból és nem másból, ott poroszkálva egy rozzant, kiszolgált cipőben, melyben az apró, éles kavicsok föltörik az ember talpát, figyelve a többiek erőtől duzzadó, szinte röpülő, vagy éppen egyre lassabb, erőlködő, elcsigázott mozdulatait, egy pillanatra nem tudva, én vagyok-e az éltető napfény, a tiszta levegő, a lágyan hullámzó víz, a folyton változó hőmérséklet, a part menti fenyvesek harapni való illata, a tömeg mozgása, maga, vagy a leharcolt cipő, benne az éles kavicsokkal és az oldalán tátongó lyukakkal, s az azokon befolyt egykori hideg sár emlékével, melyet utólag is köszönök. Hiszen ez mind, ez tett képessé arra, hogy részese legyek a valószerűtlenül hosszan elnyúló sornak, amely úgy vonul, feltartóztathatatlanul, átrágva magát minden útjába kerülő akadályon, mint a termeszek, melyek éppen olyan érthetetlen erőnek engedelmeskedve emelnek hihetetlen méretű építményeket, mint eleink Stonehenge-t, az egyiptomi, vagy éppen az inka piramisokat.

Ilyen hatalommal bír a 3.8 kilométernyi úszásból, 180 kilométernyi bringázásból és a 42.195 kilométeres maratoni futásból álló Ironman.

A roth-i verseny szervezői ezt így fogalmazzák meg: We are Triathlon. Ez látható a Finisher-póló - a csak és kizárólag a célt elérőket megillető ruhadarab - hátulján, amely hirdeti a Hitet. Ebből újabb ezrek és ezrek meríthetnek erőt, s lesznek, lehetnek majd részesei a saját Útjuknak. Ez indulhat a világ bármely szögletéből. A kósza gondolattól az elhatározáson és az első teljesített kilométereken át a tervezgetés, készülődés reményteli, sokszor önbizalom-növelő, de legalább annyiszor kétségbeejtő próbáin keresztül a gyékényesi bányató hullámain, az ausztrál vasember-próba göröngyös útjain, a Duna-csatorna murvás-kavicsos partján, vagy a hawaii lávasivatag poklán át a célig, amelyet valójában soha el nem érünk. Hiszen a cél maga az Út, végig, végig, örökké, amíg csak élünk.

Marik Balázs