Az első

Ez nekem túl nagy feladat.   Nem tudom leírni azt, ami tegnap Nagyatádon történt velem. Persze megpróbálom, de abban sajnos biztos vagyok, hogy az érzéseket, az átélt pillanatokat, órákat nem tudom szavakban kifejezni.   Először persze gratulálok minden célba érkezőnek, mert azt az érmet nem adták olcsón senkinek sem, ebben biztos vagyok.   Szóval éjjel 1 után tudtam elaludni, előtte a szendvicseket készítettük el és összekészítettük az egyéb energiaforrásokat. A gyerekek már aludtak, Sony persze segített. Aztán „alvás”.
    Ironsün 4:40-kor küldött „PARTRASZÁLLÁS!!!” sms-e már ébren talált, a telefon ébresztője szintén. Kb. 10 perc alatt elkészültem, megettem 2 kakaós csigát és csak remélni tudtam, hogy ez nem rossz ómen. Utána 40 perc check – tipródás – check – tipródás következett. A banditák a nagymamájukkal maradtak, mi pedig átsétáltunk a gyékényesi tóhoz, ami tőlünk 300 m-re volt. Már javában folyt a bedepózás, én is tettem a dolgom. Bringa be, bringás zsák a helyére. Schwarczi-val itt találkoztam, egy-két jó szó oda-vissza aztán elbúcsúztunk. Még mindig kora volt, elindultunk egy kávét inni. Egyikünk sem az az ölelkezős típus, de most ez valahogy másképp történt. Aztán odasétáltunk a partra. Furcsa látvány fogadott. Az a kép, amit az elmúlt 9 hónapban jópárszor láttam, de élőben…. A reggeli pára tényleg valami misztikus, túlvilági hangulatot varázsolt. A meredek domboldalon ülve éreztem igazán, hogy ma, AZ a nap van. Közben megérkeztek Csizkáék is, jóleső érzés volt, hogy ezért utaztak és keltek fel ilyen korán. Szaszit is befutott, odaadta a frissítőcsomgját nekik. Aztán a könnyes (!) búcsú.
 Ruha le, sapka kézbe, indulás a többiekhez, a sorstársakhoz. Kombinat, Tepó, Ironsün, Peti, Attila már ott voltak. Dumálgattunk, viccelődtünk, de igazán mindegyikünk valami másra gondolt. Tudtuk, hogy mindjárt kezdődik. Fél percenként az órámra néztem. Közben észre sem vettem, hogy már a Vangelis szól. A pap bement a vízbe, megáldotta a vizet és minket is. Duurrrr!!!!
Elkezdődött. Futás a tóba. Az eddig a parton barátságosan egymásra mosolygó emberek az ágyúszóra egy pillanat alatt egymást ütő, rúgó tömeggé alakult. Természetesen én midig csak visszaadtam.-). Végül is jó móka volt, feszültségoldásnak teljesen megfelelt. A víz meleg volt és nagyon tiszta. Mellúszásban haladtam. Közben előztek rendesen kb. 10 percig, aztán már csak velem egy tempóban úszók voltak mellettem. Sokan voltak olyanok is akik gyorsabbak voltak, de mivel cikk-cakkban nyomták nem tudtak megelőzni. A sűrű párától 10-15 m-t lehetett látni, úgyhogy fogalmam sem volt, hol tartunk mindaddig, míg meg nem hallottam a zenét és a speaker-t. Ki a vízből, be a vízbe!
  A második kör hamarabb telt el, de tovább tartott 3 perccel. Végül a 3,8 km-t 1ó33p alatt teljesítettem.
 Ahogy futottam ki a depóba egyáltalán nem éreztem fáradtságot, olyan volt, mint egy reggeli frissítő zuhanyzás utáni érzés. Ez azért durva, de tényleg így éltem meg.   Az öltözőbe pont egy szabad hely volt, lecuccoltam, levetkőztem, törölközés, aztán felcibáltam magamra a bringás nadrágot meg a többi ruhadarabot. Közben persze próbáltam bekapcsolni az mp3-at, de ez ilyenkor mindig nehezen megy. Amikor a cipőmet vettem fel, akkor értettem meg, hogy miért éppen ott volt hely. Nem volt összekötve a sátor fala és 30 cm szellőzés volt rajta:-)   A depót 269.-ként hagytam el.   Kezdődik a bringa. El kellett hitetni az agyammal, hogy ma még semmit sem csináltaml. Így is sok a 180 km, de ha mindig csak a következő állomást vártam, úgy elviselhetőbb volt. Úgy döntöttem, nem viszek pulzusmérőt, nehogy a látott értékektől menjen fel. Az volt a tervem, hogy elkezdek pörgetni ahogy jól esik és reméltem, hogy ez a tempó 30 feletti átlagot fog majd produkálni. Elindultam hát. Az első 300 m után már az autó mellett vártak legkisebb és egyben legnagyobb szurkolóim, Sony és az Anyukája. Hajrá Apu! Gyerünk! Szuper volt. Még 100 m és ott volt Myke és Szilvó is. Ez az, nyomjad!   Közben beálltam a tempómra és megnéztem az órát, 34-38-akat mutatott. Megnyugodtam. Ezek szerint minden rendben, csak haladni kell. Elővettem egy lekváros zsemlét, de valami nem stimmelt. Olyan volt, mintha fűrészport rágtam volna. Köhögtem, nem bírtam lenyelni. Ittam hozzá vizet, de azzal is csak egy küzdelem volt az evés, de nyertem. A bringás útvonal első szakasza egy 75 km-es, enyhe dombokkal megtűzdelt etap volt. Már éppen kezdtem belefásulni a tekerésbe, amikor az úttesten megláttam először egy „Hajrá Tepó!” felfestést, egy „Hajrá Ironsün”-t, majd egy „Hajrá Vasapu!”-t.   Teljesen készen lettem! Ettől aztán végképp nem lassultam. Egy ilyen meglepő gesztus annyit tud lökni az emberen, hogy szinte éreztem, ahogy a keró megindul, csak kapaszkodnom kellett. Köszi Myke & Szilvó. Ezzel a lendülettel már ott is voltam Böhönyénél, ahol a tankcsapdáknál egy jobbos kanyar után az út már Nagyatádra visz. Sony-nak leírtam, mikor hol leszek. Ezen az szerepelt, hogy a versenyközpontba 11:00 – 11:30-is érkezem. 10:50-kor ott voltam. A versenyközpontban szerintem nekem volt a legegyszerűbb megtalálnom a segítő csapatomat. Csizka & Bogi is nagyon kitettek magukért, értem.Még egy lökés.   Anyu és Botond is megérkezett közben, nagyon jó esett.   Ekkor 185. voltam.   Az első 35 km-es kör előtt sok sikert kívántam Nono-nak, aki ez alatt a köröm alatt Ironmanó futóversenyen vett részt és a következőnél már az érmét is láttam. Még egy lökés!
   Ez a 3 kör nagyjából ugyanúgy telt el, közben persze nyújtották a pályát, de ettem ittam, locsoltam magam és haladtam. Végig szólt a zene, úgyhogy nemigen hallottam, mikor szóltak hozzám, de egy srác olyan közel jött, hogy levettem a fülest, azt hittem valami baj van. Kiderült, hogy olvassa ezt a blogot és Ő is nagyon szurkol nekem. Sajnos nem mutatkoztunk be egymásnak, így csak annyit tudok róla, hogy a feleségével váltózótt, de remélem nekik is jól sikerült. Még egy lökés. Közben találkoztam Witch-el, Kombinat-tal, Schwarczi-val és Szaszit-ot láttam mindig a fordítók után 3-5 perccel. A keró utolsó körén már persze a futásra gondoltam. Pörgettem, nyujtottamm de leginkább próbáltam kiverni a fejemből, hogy ma már mozogtam. Nem csináltam semmit, friss vagyok és most futok egy Maratont!
  Így érkeztem a depóba. Levetkőztem, felöltöztem aztán indulás.     Ekkor 142 voltam.
 

 

 

A futás kezdetekor szintén frissnek éreztem magam!!?? Sony persze a megbeszélt helyen, a megbeszélt dolgokat adta. Amikor pedig semmit sem kértem a két kezére tette a hűtőtáska szinte teljes választékát, ilyenkor azért mindig elvettem valamit. Ő is nagyon izgult, de szerintem, ha azt mondtam volna neki, hogy most jól esne egy bélszin Stroganoff módra, hát 2 perc alatt varázsolt volna. Láttam a szemein. Az első 3 kört gyakorlatilag folyamatosan lenyomtam, gél, víz, hidegzuhany pohárból. Folyamatosan futottam. Az egyik fordítónál megláttam Tepót, aki 2 körrel volt előttem, viszont közeledtem hozzá. A harmadik körnél megint megálltam „otthon”, magnézium, gél, maltovit, aztán futás. Innentől Tepóval együtt futottunk. Egyenletes tempóban, frissítőknél megállva, de utána azonnal futva haladtunk. Nem szóltunk sokat, nem is nagyon kellett. Gondolom mind a kettőnknek hasonlóan jó érzései voltak. Futottunk az Ironman futópályán, Nagyatádon.

  A pálya széléről rengeteg bíztató szót láttam (mp3) ismerősöktől és ismeretlenektől egyaránt. Myke-ék mellett feltűnt valaki, aki a vérszagra jött szurkolni. Ivan Grasso, még egy lökés.   Szaszit-ról kérdeztem Sony-ékat mi újság vele. Láttam, hogy jön mögöttem kb. 10 percre, de azt hittem egy kicsit hamarabb fog megelőzni. Neki az első fele nehezebb volt, megcsapta a meleg és eléggé szarul volt. Péterék segítői is szurkoltak, sörrel (is) kínáltak. A pályán pedig a körszámok emelkedésével ugyan egyre gyengébben, de mindig összepacsiztunk Ironsün-nel, intettünkKombinat-tal, beszéltem HackMikivel, intettünk Ervinnel, Vilivel és Witch-el is. Péter pedig, ahogy előre mondta üldözött. A 7. körtől aztán elkezdődött az Ironman. Ahogy az meg van írva. Bal vádli, görcs, jobb vádli, görcs, bal comb és a jobb is görcs. A gyomrom pedig jelzett, hogy milyen is, amikor igazán fáj. Két lehetőségem volt. Vagy erőltetem a dolgot és még 12 óra előtt célba érek, vagy óvatoskodom és akkor 12:30. , de lehet, hogy az első lehetőség nem is létezett, a másodikat választottam.   Innentől minden körben megálltam Sony-nál, elfutottam a parkig, kb 50 m gyaloglás, majd futás a frissítőig, utána 20 m séta, majd futás amíg bírok. Ekkor már a pályán olyan dolgokat is láttam, amit a versenyt bemutató filmekről ki szoktak hagyni. Zombik gyalogoltak, hánytak, feküdtek ki és el. Az arcokról eltűnt a hajnali barátságos mosoly, a küzdelemre éhes tekintet. Testek voltak csupán, amit valami olyan erő mozgatott, ami nem minden emberben van meg, csak egy Ironman-be. 7-8-9, ezek voltak a legnehezebb köreim. Közben a parkba érve megláttam Anyut a fiaimmal, akik együtt futottak velem egy darabig. Még egy lökés.  Párbeszéd:   -Norbikám jól vagy?  -Igen.   -Nem fáj semmid?  -De.   -?  -A testem.   Aztán továbbfutottam. Elkezdtem a visszaszámlálást. Szaszit közben megelőzött, új erőre kapott és szinte mindent kiadva magából menetelt előre. Jó volt látni, mert a futás elején nagyon rosszul nézett ki. Lehet, hogy a mozgás hiányzott csak neki:-). Tepó közben az utolsó köréhez ért és én is pont a célegyenes részén voltam, úgyhogy megvártam és odafutottam vele, de persze a célkapu előtt én jobbra fordultam, volt még 2 köröm. Ez a két kör arról szólt, hogy Péter előtt maradjak. Ő egy nagyon jó futó, láttam rajta, hogy semmi baja és közeledik. Imádtam ezt az üldözést. A 11. körben amennyire tehettem rápihentem az utolsóra, feljött kb. 2 percre, de az utolsó körben már a frissítőnél sem álltam meg. Száguldottam (5,58 min/km :-) ). A célegyenes előtt pedig Sony várt a fiaimmal és bizony átszakítottuk!
  12:21, ennyi lett.
 A célkapu másik felén pedig ott vártak azok az emberek, akikkel, akikért ezt megcsinálhattam. Mert, bár közhely, de igaz, nem egyedül csináltam.   Én a rendezők helyében elgondolkodnék azon, hogy egy versenyzőnek 2 érmet kellene adni. Egyet neki, mert végigment, egyet pedig annak, aki támogatta, elnézte, segítette, buzdította, lehetővé tette, sőt esetleg meg is szerette egy kicsit ezt az egész káoszt, ami egész évben tart és évente mégis csak 1 napig tart. Nekem Sony nélkül ez nem ment volna, ez biztos.   Köszönöm.
Lehet-e tetézni? igen lehet, Ő tudta. A még nem könnyező újdonsült Vasembernek átadta a névre szóló Ironman melegítőjét és ebben a Vasember már bizony könnyes szemmel ült le.  
  És mivel nincsen ünnep torta nélkül, erről pedig a legjobb barát gondoskodott
  A másik nagyon fontos támogató erő pedig nekem ez a blog volt, illetve annak olvasói. Mióta elkezdtem írni nagyon sok hasznos tanácsot és lelkesítő kommentet kaptam. Eleinte „csak” száraz betűk voltak valahonnan a távolból, aztán a szavak mögött szépen lassan kialakult mindenkiről egy-egy kép is bennem. Bár mindenkivel nem, de akikkel ezen a hétvégén találkoztam, szinte mint egy régi barátot, úgy fogadtuk egymást. Mert egy dolog mindenképpen összeköt minket, Ironman-ek vagyunk, vagy leszünk, és ez nem kis dolog.   A blog címe egy útról szól, aminek tegnap a végéhez értem. Az út hosszára lehet azt mondani, hogy rövid, de azt is, hogy hosszú. A számok tehát a következők:   25,163 km úszás 2571,5 km bringa 1142,1 km futás.
 Eddig minden versenyem előtt leírtam, hogy mennyi idő alatt tervezem a célba érést, ez alól természetesen az Ironman sem kivétel, csak egy kicsit régebben tettem meg.   „A terv tehát a következő: úszás 90perc - bringa: 360 perc - futás: 300 perc. Összesen: 750 perc / 12,5 óra, ha 14-be beleférek az is jó, végülis a lényeg, hogy meglegyen.”   2010 január 2.   Így tehát ez is megvan. Kár, hogy nem 8 órát írtam:-).