"Ha törik, ha szakad!"

"Ha törik, ha szakad!"

A címet elolvasva sokaknak először bizonyára az Ironman teljesítésére tett fogadalom juthat eszébe, amit álmunkból felébredve is gyakran ismételgetünk, ahogy közeledik A NAGY NAP. A fényképet elnézve azonban sejthető, hogy most sajnos nem igazán erről lesz szó. Gyula kérésére megosztom veletek nemrégen szerzett fájdalmas tapasztalatomat...

A sok-sokéves sportmúlt, az edzéseken és versenyeken magunkba égetett megannyi fizikai és lelki fájdalomnak is köszönhetően céltudatosabbá, kitartóbbá válunk, s a mindig fényesen csillogó Finisher-es éremmel a zsebben, néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ezen-mások számára talán felfoghatatlan, és aprónak tűnő-örök értéket képviselő dolgok ellenére azért még félig emberek és nagyon is halandók vagyunk. Előfordul, hogy magabiztosságunknak köszönhetően, idővel kezdjük lazábban kezelni a szabályokat, a saját biztonságunkat jelentő apró trükkök, szokások elkop(hat)nak.

„Én már ennyi és ennyi Ironman-t csináltam, rutinos vagyok! Mi történhetne velem, hiszen mindenki látja, hogy nem vagyok mezei bringás! Minek a bukósisak, a bringások is mindig a nélkül edzenek…”

Bizonyára ismerősek ezek a gondolatok számotokra is. És vajon ez a kérdés is ott motoszkál-e mindig a gondolataitok közt:

„Mi van, ha baj van?”

Örök elégedetlen, mondják rám, akik ismernek. Igen, állandóan figyelem, vizsálom magamat és kérdéseket teszek fel, hogy elég az, amit kigondoltam, jó-e annyi és úgy amit és ahogyan a CÉL érdekében teszem!? Nem mindig könnyű így élni, de a folyamatos önkontroll éberen és két lábbal a földön tart.

Ez a belső fék nem engedi elszabadulni a lóerőket, az elég a verseny reggelén.

A kicsit hosszúra nyúlt és távolról indult, de remélhetőleg sokakban gondolatokat ébresztő bevezető után, végre rátérek a lényegre.

Szeptember 26-án vasárnap rendezték meg Kaposváron a Deseda Duatlon megyebajnokságot, ami évek óta az egyik kedvenc versenyem. A pályavezetés, a környezet, a jó fej motoros kísérők és persze a mindig mosolygós rendezőpáros Böröczi Viki-Ősz Márti olyan „kellékei” a versenynek, ami miatt bármikor szívesen rajthoz állok. Bár a versenyszezonnak gyakorlatialg vége a felnőtt mezőnyről mégis simán elmondható, hogy országos színvonalú.

Az ExtremeMan óta folyamatosan fáradt, kicsit alulmotivált voltam és a hátam közepére nem kívántam már a versenyzést. Ráadásul szakadt az eső, erős É-i szél és 14 fok volt aznap. Minden adva volt, hogy „felvillanyozva és önbizalommal duzzadó mellkassal” álljak rajthoz azon a napon…

A mostoha időjárás ellenére mégis minden olyan simán ment, túl simán. Sikerült az élbollyal elfutnom, megfogtam az összes szökevényt és úgy éreztem szárnyalok, egészen a kerékpározás utolsó 300m-ig. Ott ugyanis a rendőrök és a megannyi szervező által teljesen lezárt pályára egy bódult állapotú motoros valahogy mégis bekeveredett, ügyet sem vetve az ott néhol 50 km/h-val közlekedő versenyzőkre.

Sajnos pont ott, pont akkor és pont én voltam a legrosszabb helyen aznap a bringás pályán.               

A depó előtt 300m-el az utolsó kereszteződéshez érve már javában lassítottam és talán 30km/h-val gurultam, mikor a semmiből előbukkant a motoros. Az olajos, eső áztatta úton esélyem sem maradt 5m-en belül megállni és gyakorlatilag teljesen oldalba kaptam egy hatalmas fémes csattanás után. A másik, reccsenés szerű hang pedig a sisakomból jött miután az oldalamra-a csípőm jobb hátsó részére érkezve- az aszfaltra zuhantam. Mintha valaki kötéllel rántott volna le a mélybe. Olyan velőt rázóan tört meg a sisakom az úton, hogy azonnal átfutott az agyamon:

„Na, gyerek ennyi volt, ez a koponyád, kb. még 2 másodperced van, mielőtt végleg elsötétül minden...”

Aztán valami megfoghatatlan dermesztő csend vett körül pár pillanatig, mely akkor a mozdulatlanul feküdve, éveknek tűnt. Vártam, de a sötétség csak nem jött. Még néhány tizedmásodpercnyi szünet után már újra képben voltam. Se ordítás, se jajgatás, se sírás, csak fogamat összeszorítva azonnal leszorítottam kezemmel a csípőmet. Koncentráltam egy pontra és a fájdalom okozta sokk ellenére próbáltam egyenletesen venni a levegőt, hogy el ne ájuljak a jéghideg aszfalton az esőben.

Gyakorlatilag az egész jobb oldalamat nem tudtam mozgatni és bár azonnal „rendszerellenőrzést” tartottam, nem éreztem, nem voltam tisztában azzal, hogy mekkora és mi is lehet pontosan a baj.  

Pár pillanaton belül ott termett egy sárgaruhás rendező és a baleset helyszínén az ellenkező irányból útlezárást biztosító kedves rendőr hölgy, akik hozzám hasonlóan csodálkoztak a motoros hirtelen feltűnésén, akit még ordibálással sem tudtak az ütközést megelőzve, megállítani...

Félig kitekert pózban, az adrenalin múló hatásától egyre jobban fázva és remegve csak annyit ismételgettem nekik az úton feküdve:

”Add a kezed, segíts fel és rakjatok a bringámra azonnal!”         

Néztek is rendesen és persze úgy fogtak le, hogy bicegve, görnyedten ne álljak neki újra „versenyezni”... 

A motoros – akit a szemem sarkából végig láttam- pedig csak állt mozdulatlanul és nézett rezzenéstelen arccal, üres tekintettel. Oda sem jött, azt sem mondta, hogy sajnálom vagy, hogy segíthet-e valamit. Sem az esés, sem a törés, sem a tönkrement bringám és az a tény, hogy az első helyről estem ki, nem szomorított el annyira, mint a motoros felháborító közönye. Ennyit ér egy ember élete? Ennyit! Ez a magyar mentalitás és morál a közlekedésben (is). Ez nem akciófilm volt vagy színpadi jelenet, hanem sajnos a valóság és az mindig jóval fájdalmasabb.

A történet e részét talán itt befejezem, bár a kórházban szerzett kellemes élményeim is szívesen megosztanám veletek, de inkább néhány-remélhetőleg mindenki számára hasznos-következtetéssel, gondolattal folytatnám.

Minden embernek van valamilyen önképe saját magáról, ami lehet, hogy nagyjából valós, de az is lehet, hogy azzal köszönő viszonyban sincs. Egy biztos, mindenki a bajban ismeri meg a legjobban önmagát (és a másikat).

Ott csak a véres valóság van és azonnali következmények a mások és saját tetteinkért. Ösztönösen kell cselekedned, ehhez pedig a különböző technikák állandó gyakorlása és a lehetséges „forgatókönyvek” fejben többszöri végigjátszása szükséges. Ha leblokkolsz, nincs lélekjelenléted és a saját félelmeid rabja leszel, nem törnek fel pillanatok alatt a mélyben várakozó ösztönök, automatikus cselekvések, akkor bizony nem sok esélyed van.

Egy amerikai tengerészgyalogostól hallottam nemrég:

„A filozófusok, tudósok és papok mondhatnak akármit, az emberi élet lényege a túlélés!”

Amikor legközelebb triatlonos felszerelést vásárolsz, jusson eszedbe a túlélés! Az ütközéskor eltört méregdrága sisakomra, több mint egy évet spóroltam. Nem a design, nem a márkanév és még csak nem is a túlmisztifikált aerodinamika miatt döntöttem mellette. Csak azért mert a lehető legtöbb szakanyagot végigbogarászva azt a típust tartottam a legbiztonságosabbnak. (Nem véletlenül láthatóak csak itt-ott a repedések és benyomódások a képen a nagy külső behatás ellenére.)       

Mielőtt beruházol és a színeket, formát és egyéb külső jegyeket előtérbe helyezve próbálsz döntést hozni, hátsó gondolataid közt mindig legyen ott a saját életed védelme, mely a legfontosabb (kellene, hogy) legyen. Erre érdemes csak igazán áldozni.

Megéri!

Nincs olyan sportesemény, díj vagy a legkönnyebb és legtutibbnak hitt felszerelés, ami miatt el kéne felednünk, hogy a legfontosabb az egészségünk és ne feledjük:

„Mindenkit hazavárnak!”

Biztonságos hazaérést mindenkinek! Találkozunk a triatlon bálon!

Johnny