Egy vágatlan és korrigálatlan beszámoló '06

/Ennek a versenynek a története, egyben a Polythlon Klub (újjá)alapításának kiindulópontja, állandó hajtóereje, és persze végső célja is…/   Hosszú verseny, hatalmas kihívás – messziről kezdem mesélni. Fiaimmal a 2005-ös évadban végigjártuk a vidéki duatlon-triatlon versenyeket. A hosszú oda-vissza utazások és a várakozások rettentő unalmasnak bizonyultak, így elhatároztam, nekem is kellene indulnom. Szeptemberben elkezdtem futni, októberre – majd meghalva – végigmentem egy pécsi dupla-duatlon versenyen (3/8/1,5/8/1,5), majd lefutottam életem első 10 km-es távját – futópadon. A tél és a tavasz eleje kimaradt, s már el is indult a 2006-os idény. Áprilisban Somogyszilen debütáltam duatlon ranglista versenyen (5/20/2,5), ahol sikerült eléheznem, de végül élve bejutottam a célba. Az ezt követő négy hónapban 11 duatlon-triatlon versenyt teljesítettem, változóan 10-20 km-t futottam hetente, úszásra és főleg kerékpárra nem maradt időm.   Már az első triatlon-verseny után érlelődött bennem: „Az ironmant meg kell csinálni!” Ez rendben is lenne, hiszen ez csaknem minden triatlonos álma, de vajon képes vagyok rá? Naivul úgy gondolkodtam, elég kitartó srác vagyok (szinte) mindenben, semmit nem adok fel könnyen. Tudok napi két műszakban dolgozni, ezt akár évtizedekig is bírom, akár 4-5 óra alvással is, pedig – a triatlonozás visszaigazolta – nekem is ennek a duplája kell(ene). Sőt, még az is segíthet, hogy évekig úgy dolgoztam napi 14-16 órát, hogy egész nap nem jutott időm enni, csak este próbáltam bepótolni a táplálékot. Mindez persze roppant egészségtelen, de abból a szempontból, hogy mit bírok majd egy hosszú versenyen, fontos kiindulópontnak tűnt.   Végül is, mi kell az ironman teljesítéséhez? Először is le kell úszni 3,8 km-t. Ezt mindenki könnyen kipróbálhatja. Én még a nevezés előtt lementem a Csasziba, és a nyitott 50-esben nekiindultam, persze nem világbajnoki tempóban. Bár csak évekkel ezelőtt úsztam rendszeresen, és a 76 hossz hibamentes leszámolása sem egyszerű, de végül 1 óra 40 percen belül befejeztem. Ez eddig rendben, hiszen az úszásra vonatkozó szintidő 2:20 perc, azaz még átöltözni is lesz időm.   Nézzük a kerékpárt. Bicajom van (hagyományos alsó váltókarokkal az acélvázon), bicajos cipőt + pedált, biciklis nadrágot és kormányadaptert be lehet szerezni, de hol próbáljam ki a 180 km-es távot egyben? Egy éve körbetekertük a Balatont kora hajnaltól késő estig, de akkor a gyerekek miatt sokszor megálltunk. Le kellene menni, és egyedül kipróbálni. Közben lejárt a nevezési határidő, de a nagyatádiak kedvesek voltak, és megengedték, hogy befizessem a(z indokoltan) borsos 25 ezer Ft-os nevezési díjat. Nincs mese, ha nem akarom bukni a pénzt (is), mennem kell. Este megvettem a legolcsóbb cipőt, pedált, gatyát és könyöklőt, másnap reggel 6-kor kocsival le, és Kenesén nyeregbe pattantam. Ahogy az a középtávon kiderült, az első 50 km-ig nem volt baj, így 50-enként pihenve kb. 8,5 óra alatt végeztem a 180 km-rel (életemben először mentem valódi bicajos pedállal és cipővel, super, próbáljátok ki, ha eddig még nem).   A szintidővel itt nehezebb számolni, a kiírás szerint az utolsó kerékpáros kört 8:45-ig kell megkezdeni. A négykörös (75/35/35/35) pályán ez azt jelenti, hogy 145 km-ig kell eljutni ennyi idő alatt, de az úszást és a depót is beleszámítva. Itt most matekozni kell. A 145-öt cc. 6:50 alatt tettem meg, ami az úszással együtt még egy fertály óra depót is engedélyez. Hurrá, ez belefér!! Akkor tehát vágjunk bele az Ironmanbe, még ha a futásra valójában nem is sikerült felkészülni, hiszen – a középtávval együtt – mindössze 3-szor futottam egybe 20 km-t, és soha annál többet. Az Ironmanen pedig a maratont (42,195 km) kell teljesíteni. Mindegy, majd ebből is ott debütálunk. Arról nem is beszélve, hogy egyrészt nem tilos sétálni (márpedig nekem várhatóan muszáj lesz), másrészt ha életem első maratonja irtó lassúra is sikerül, nyugodtan hozzátehetem, hogy ez persze az ironmanen történt (… m úszás és … km kerékpár után). A végső szintidő egyébként 16 óra, ennyivel az indulás után zárják a pályát.   Végül a következő „ideológiai fegyvertárral” vágtam neki a versenynek: 1. Ha nem sikerül, azt senki sem vetheti a szememre, ugyanis mint tudjuk, az ironman (elsősorban) az edzésről szól (értsd: azt mutatja meg könyörtelen számokban, mennyit és hogyan edzettél az előző egy évben), én meg lényegében semmit sem edzettem, tehát indokolt, ha nem megy. 2. Ha nem jön össze, ez akkor is remek tapasztalatszerzés magamról, a távról, a pályáról, a szervezésről stb., amit – ha majd edzek is – remekül lehet hasznosítani. 3. „Az úszást és a kerékpárt mindenképpen ki kell bírni” – már csak azért is mondom ezt, mert a középtávon is bevált (lásd az ottani beszámolót). 4. Ha végigmegyek, az eredmény nem lehet rosszabb, mint a győztes idejének a duplája (de persze jó lenne, ha nem teljesen lennék utolsó). 5. Akár megcsinálom, akár nem, mindenképpen példa lehet a gyerekeknek, és talán lökést ad az ő sportolásukhoz is. 6. És ne feledjük: az ironmanen nem „ugrálunk”, mindent abban a tempóban kell csinálni, ahogy már edzésen kipróbáltad (már aki..).   Őszinte leszek, mindezek ellenére majd’ mindenki hülyének nézett, hogy nekivágok. Nálam sokkal jobban felkészültek nem is gondoltak az indulásra, további éveket terveztek a felkészüléshez. Az a fontos feltétel persze teljesült, hogy „fejben ott vagyok”, vagyis elhittem, hogy menni fog. Tudni kell, hogy sok tehetséges, erőtől duzzadó fiatal triatlonista sokkal később ér oda az ironmanhez fejben, mint fizikailag. Csaknem mindenki nehezen szánja el magát erre, végül is hatalmas döntés bevállalni egy amatőr kezdőknek 12-16 (de a profiknak is 9-10) órás folyamatos versenyzést. De én csak mondtam a magamét, bár tudtam, olyan ez mint az egyszeri kupec esete: „Nem vak ez a ló, bátor!”   Az egyik legfontosabbat majdnem kihagytam. A felkészülésben a (nálam elmaradt) edzésen kívül még két nélkülözhetetlen elemről mindenképpen beszélni kell. Az egyik az alvás. Rengeteg minden (szerintem nagyszerű) dolgot csináltam már életemben igen-igen kevés alvással (és erős motivációval), de egy ilyen hosszú távú erőpróbát nem lehet. Egyszerűen eleget kell aludni, ha erre nincs időd, ne is vágj bele. Nekem szerencsém volt, 2006 nyarán a máskor menetrendszerű kihívások elkerültek, így – kb. két évtizede talán először – több hónapot sikerült nagyjából elegendő pihenéssel (átlagosan 6-8 óra alvás) abszolválnom.   A másik fontos terület az étkezés. Kicsit vulgarizálva egyszerűen is leírható a helyes program: egyél sokat és rendszeresen, fogyassz elegendő rostot, fehérjét, vitamint és nyomelemeket, de ne feledkezz meg a szükséges szénhidrát és zsírbevitelről sem. Lehetőleg mindezt természetes anyagokkal old meg, és persze kerüld a káros anyagok (túlzott) bevitelét (alkohol, cukor stb.). És ne feledkezz meg a sok folyadékról, alapból 2-3 l/nap, de edzések és versenyek idején jóval több. A hosszú versenyek előtt (a triatlonban mind hosszú, csak vannak nagyon hosszúak is) töltsd fel a szénhidrát-raktárakat (először ugyanis ez ürül majd ki), de az utolsó 24 órában már ne egyél feldolgozhatatlan mennyiségben zsírt és fehérjét (lásd: a versenyek előtti tészta-partik). Könnyű ezt mondani, s nem csak a gyorskaják-kólák-jégkrémek miatt nehéz a megvalósítás, de hol kaphatsz, s főleg mennyibe kerül, ha vegyszerektől és mesterséges anyagoktól mentes élelmiszert akarnál enni. Nekem a legnehezebben a rendszeres étkezésre való rászokás ment (megy), azt hiszem sokat is javultam, de még nem eleget.   A verseny előtt. Hát tulajdonképpen ezt már a megérkezéstől nem lehet leírni, az érzést, az élményt semmiképp sem. Ma, ha csak egy (nekünk már) egyszerű sprint távú verseny pólójában virítok, akkor is sokan néznek tisztelettel. De hogy bekapcsolódhatsz a legnagyobbak, az ironmanek világába, ez előtte teljesen elképzelhetetlen. Fogalmam sincs, de azt hiszem, ez még azokat is így érinti meg, akik hosszú évekig triatlonozva készülnek rá, akár profiként is. Hát még egy amatőrt! A megmérettetés szombaton van, de már pénteken ott kell lenni, hiszen a depó másnap 5:50-kor (!) nyit, és 6:50-kor már indul az egyéni futam. Mi péntek délután érkeztünk Gyékényesre, ahol az úszás lesz. Itt van Közép-Európa legtisztább vizű tava, folyamatosan tele búvárokkal. (Azt mindenkinek el kell döntenie, hogy vagy Gyékényesen alszik, és később kelhet, de a kísérőknek át kell vinniük a cuccát Nagyatádra, vagy eleve Atádon száll meg, és reggel 4:30-kor kelve viszi át a busz a Gyékényesi tóhoz.) Két kis part menti házikóban laktunk, majd siettünk át Nagyatádra, ahol felvettük a rajtszámot és leadtuk a futó holmit (amit persze előtte gondosan össze kellett készíteni, pl. arra is számítva, ha másnap eső lesz – egyébként lett).   Este 7-kor ünnepélyes megnyitó keretében ismertették a szabályokat és bemutatták a pályát, minden kérdésre válaszoltak. Az elején felállították a korábbi évek ironman-győzteseit, és azt kell mondjam, hogy ez az egyik szép ebben a sportban, hogy fel sem ismernéd őket az utcán! Pont olyanok, mint bármely – persze nem elhízott – normális ember, hiszen ez a sport – abszurdnak tűnő kihívása ellenére sem deformálja még a legjobbakat sem, és nem is kívánja meg, hogy extrémeknek nézzenek ki. Külön jól esett, hogy ezután kiemelten üdvözölték az elsőként próbálkozókat, fel is álltunk, és jól megnéztük egymást, meg persze irigykedve azokat, akik ülve maradtak, tehát már tudják „mitől döglik a légy”. Még megtudtuk, hogy akik sikerrel célba érnek – de csak azok – spec. „finisher” feliratú pólót fognak kapni, amivel a vasárnapi eredményhirdetésen megjelenhetnek. Ez utóbbi talán még a versenynél is felejthetetlenebb hangulatáról már annyi félét hallottam, de most sem árulta el senki, mi is fog ott történni. Sokáig nem maradtunk, usgyí vissza aludni. Már aki bír – nekem például nem ment, talán ha 2-3 órát szunyókáltam végül, pedig becsülettel próbálkoztam.   A verseny napja. Korán keltem, persze fáradtan is, még nyolcszor átnéztem, hogy mindent bekészítettem-e: felszerelések és ruhák a kerékpárhoz, úszó holmi, enni-innivaló. Még sötétben toltam a bicajt a depó felé, jól felöltözve. Aznapra kellemes nyári meleget mondtak, de hajnalban még hűvös volt. A depóban és a tóparton még alig lézengtek, így elsők között léphettem be (no, majd nem ilyen elől megyek ki, gondoltam). Melegítés, viccelődés, beszélgetés – és még ötször végiggondolva, mindent betettem-e, mit kell le és felvennem, mit hová tettem a bicajon és a zsebeimben, hogy fogok átöltözni, hogy bújok bele a biciklis mezbe, nem hagyok semmit szanaszét, hogy meglegyen. Egy biztos, „Az ironmanen mindenre van idő!”, azaz nem kell őrülten rohanni, inkább végiggondolva. Ez a profiknál nincs teljesen így, Kropkó Péter pl. cc. 20 másodperc alatt öltözik át és indul el kifelé a bicajjal, de még ő is azt mondja, hogy egy frissítőnél inkább fordulj vissza, ha nem sikerül menetből, ezen a távon annyit nem ér néhány pillanat.   Lassan átöltözöm megszokott egyszálfürdőgatyámba, nem sokan vagyunk így, a víz 24 fok alatt van, s a nagy többség neoprénben úszik. Mindegy, én a kemény legények közé képzelem magam, én kibírom – mondom, de valójában fogalmam sincs milyen lesz 1,5 órát benn tölteni az uszodánál azért 3-4 fokkal hidegebb vízben. Minden egyéni induló fehér sapkát kapott, a verseny nemzeti színű emblémájával. Lám, máris megérte, ez tényleg egy kiváló minőségű úszósapka, s akármi történik, ez már az enyém. Természetesen chipes időmérés, 6:30 körül átmegyünk a check-ponton a rajtterületre, ahová csak ironman-jelöltek léphetnek. Azt még nem említettem, hogy a rendezők az előző évtizedekben kiválogatott vérpezsdítő zenéket tesznek fel, így lényegében lehetetlen – mármint nekem – alacsonyan tartani a pulzusomat. Nem baj, majd lenyugszom, ha elindulunk.   A tó tényleg csodaszép és tiszta. Két körös lesz az úszás, a kijelölt M alakú pálya 1,9 km, s a két kör között kb. 20 métert kell majd futni a parton (ezt teljesen fölöslegesnek tartottam, amíg kipróbálva ki nem derült, hogy mekkora segítség néhány másodpercig szilárd talajon és függőleges helyzetben „pihenni” a két úszás között), s a chippel ellenőrzik, megvagy-e még. Ez sem teljesen vicc, ugyanis a nagyon korai indulás miatt a hajnali köd nem mindig száll fel a rajtpisztoly hangjára. Néhány éve csak egy-két méterre lehetett látni, s ezzel nem csak az a baj, hogy a versenybírók nem látják mi történik a vízben, ki merre teljesíti a távot, de igen könnyű eltévedni, s nem nagy öröm mondjuk 4-500 méterrel többet úszni, sok időt- és energiát veszítve. Most azonban szerencsénk van, a köd már 2-3 méterrel a vízfelszín felett lebeg, s még a nap is kezd kisütni. A helyi plébános megáldja a vizet és ezzel együtt a versenyt is, biztos volt még más megnyitó ceremónia, de ezeket nem érzékeltem. Az utolsó zeneszám indulás előtt a Tűzszekerek. Azt hiszem ennek hatását nem kell leírjam, nem is tudom. Visszagondolva ma is könnybe lábad a szemem, ahogy emlékszem az elszánt arcokra a rajtnál, az aggódó és féltő tekintetekre a parton. Több mint 250 ember készül nekivágni a szó szerint emberpróbáló távnak, 11 nő és 242 férfi. Uram-atyám, hová kerültem! Elvileg most még vissza lehet fordulni, ki kellene találni valami jó indokot, pl. fáj a hasam, görcsöl a gyomrom, vagy mást. Persze erről szó sem lehet, minek utaztunk ennyit, ha már most kiállok, annyian kibírták már! Tényleg, mennyien is? Magyarországon 2-3 ezren lehetnek, a népesség néhány század százaléka. Miért is kellene nekem ebbe az abszolút kisebbségbe tartoznom? Vangelis felkavaró filmzenéje semmi teret nem enged az ilyen kérdéseknek, sőt, egyértelmű elutasító válaszokat generál: „Meg tudod csinálni!”   Eldördül a startpisztoly, a 20 piros sapkás kiemelt lendületből ugorva mehet az első sorból, mi – többnyire „gatyások” – a hátsó sorokból kényelmesen besétálunk: „Rendben, akkor ússzunk egy kicsit. Később úgyis meleg lesz, jól fog esni előtte egy kis fürdőzés. Pláne meg ha később még el is kell tekerni valahová.” Óriási különbség a sprint versenyekhez képest, hogy itt lényegében nincs tülekedés, még a rajtnál sem. Mindenki tudja, nem érdemes ezzel bajlódni, inkább mielőbb ráállni a saját tempóra. A veled azonos képességű úszók úgyis melletted lesznek, a gyorsabbak előrébb, a lassabbak mögötted. Egyre figyel csak, merre is kell úszni. Aki elvéti a pályát, sok-sok métert veszíthet, s az később megbosszulja magát. Igyekeztem gyorsban teljesíteni a távot, de többször kellett mellezésre váltani, részben pihenni, részben pontosabban (megnyugtatóan) látni, merre is megyek. Egyszer-egyszer háton is úsztam, de igazából nem jó kizökkenni a gyorsból, az a leghatékonyabb, s itt nagyon takarékosan kell bánni az energiákkal. A váltósok (ők zöld sapkát kaptak, tisztára mint a Pál utcában, vörös sapkások, zöld sapkások, fehér sapkások) 20 perccel indultak később, így a legjobbjaik már az első kör vége előtt utolértek. A jó érzés az volt, hogy viszont piros sapkás nem előzött meg, azaz nem köröztek le, bár majdnem. Csőke Balázs ugyanis új pályacsúcsot úszott 46:47-tel.   Az én időm végül 1:32:30 lett, de mielőtt kijöttem volna, úgy húsz perccel korábban elkezdtem fázni. Már a hosszú úszás alatt is gondolkodtam, hogy minek ide a neoprén, remekül lubickolok kisgatyában is, persze mondjuk a 18 fokos Dunában elkel, de itt? Tuti szükségtelen. Kiderült, nem így van. A test ugyanis közvetlenül érintkezik a nála jóval hidegebb vízzel, és az úszás miatt sem tudja azt maga körül felmelegíteni. Így rengeteg energiát használ a melegen tartásra, s nálam ez a funkció kezdet gyengülni a végén, s bár folyamatosan mozogtam, bő egy óra után szabályosan fázni kezdtem. Újabb hasznos tapasztalat, de csak majd jövőre.   A hosszú vízszintes helyzetből felállva kicsit szédelegve szaladtam ki a második kört is letudva, felmarkoltam a számozott nylonzsákom, és futás fel az öltözősátorba. Ebből kettő is volt, gondolom az egyik lett volna a női, de olyan sok volt a férfi, hogy mindkettő velü(n)k volt tele. De ez még fokozható, ugyanis a sátraknak csak két oldalát engedték le, így valamennyi néző (na jó, 98%-uk családtag) végignézhette a 250 kőkemény test teljes átöltözését. Tiszta valóságshow! Persze, hogy nem érdekelt, és én is teljesen átöltöztem, sőt, megpróbáltam magam alaposan szárazra dörgölni, hátha visszatér belém a kifagyott lélek. Azt hiszem ez nem sikerült, de mégis jó sok időt töltöttem a holmik precíz felvételével, a zsebek feltöltésével. Semmit nem bíztam a véletlenre, tudtam, nekem nem ér meg 1-2 percet, ha valamit nem viszek magammal, és kellene. Végül felöltözve futhattam a bicajomhoz, sisak, kesztyű, szemüveg föl, a vizes holmis zacskó felakasztva (mindenképp kapjam vissza a szép fehér úszósapkát, ráadásul azt a számot már teljesítettem is), és átlósan közlekedve, a friss, egykezes-nyeregfogós futást imitálva az aszfalton már fel is pattanhatok. Mindez a depózás 8 és egynegyed percet vett igénybe (azóta tudom, hogy egy világbajnok egy négyszer ekkora depóból 1,5 perc alatt ér ki, aminek a 80%-a a futás a rengeteg bicaj miatt).   Mégiscsak jó ez a triatlon, hisz a biciklin lehet ülni, s az elején még senki nem foglalkozik azzal, hogy ezt mennyire fogja majd gyűlölni. A nap már hétágra süt, nincs kánikula, de már 24-25 fok a meleg. Mármint a levegő hőmérséklete, mert én mintha hűtőszekrényben ülnék, fázom, de nagyon. Ez a kocogtatás pedig – ilyet még csak egy-kétszer éltem át korábban – a fogaim, amit nem bírok tartani az álkapcsommal. Nagyon fázom, s közben menni kell, egyébként sosem érek a végére. Az első 20 km-en a hidegrázással voltam elfoglalva, pedig állítólag a pálya legszebb szakaszán mentünk végig, egy természetvédelmi területen vezetett át az út. Mire magamhoz tértem (nem tudom mitől), már az országúton voltam. Gyékényesről áttekertünk Nagyatádra (75 km), majd a szomszéd falvak érintésével kijelölt kisebb körből (35 km) kellett megtenni hármat. Az első 75 eseménytelenül telt el, még élveztem is az új cipőmet és a biciklis nadrág kényelmét, egy ideig. Ugyan nem előztem senkit, ha jól emlékszem, de engem is csak egy-két (ezek szerint) úszni nem tudó kiváló kerekes hagyott le, általában igen gyorsan. Az első kör utolsó 15 km-énél már együtt mentünk a rövidebb köröket rovókkal, a „nagyok” itt már néha kedvesen bíztattak. Ja, az atádi versenyek egy másik sajátossága, hogy nem csak a számodat írják fel, de az általad választott név is felkerül a rajtszámra. Így mindenki ezen tud szólítani, ha nem ismer ugyan, de drukkolni akar Neked. Kedves ötlet, először rácsodálkoztam, honnan ismerhet a mellettem elszáguldó kerekes, de rájöttem, elolvasta a hátamon.   Minden kör a versenyközpontban ér véget, ott lehet feladni a saját frissítőket, esetleg megállni a kísérőktől segítséget kérni. Vannak, akik itt esznek egy keveset, egyesek még gyúrást is kérnek szeretteiktől (vagy ha hoztak magukkal gyúrót?). Az első 75 kili után én is keresztül mentem a depón, de – relatíve – jól éreztem magam, és eszemben sem volt megállni. Tekertem tovább, a frissítőnél felvettem egy kulacsot (Atádon a kerékpárpályán a folyadékot pohárban és kulacsban is kérheted, így könnyű cserélned és beosztanod), kicsit ittam, de óvatosan, még élénken emlékeztem a középtávra, ahol a futásnál már lötyögött a hasam. Kb. 85-ig bírtam, amikor jött az első „kalapácsos ember”. Ezt úgy kell érteni, hogy hirtelen 5-10 km/h-val lelassultam, és semmilyen erőfeszítéssel sem tudtam gyorsabban tekerni. Ekkor már nagyjából mindenem fájt, feltört a nyereg, görcsölni próbált a lában, sajgott a derekam és zsibbadtak a kezeim. Kész, vége. Szerencsére épp egy kies bekötőúthoz értem, leszálltam a bringámról, kivettem a lábam a cipőből és lefeküdtem a napsütötte aszfaltra, gondoltam erőt gyűjtök a Nap éltető energiájából. Megettem a kiflimet, ittam rá, és kb. 10 percet pihentem. Közben legalább négyen-öten szóltak oda, segíthetnek-e vagy minden rendben. Szó se róla, jól esett a törődés, fel is töltődtem és újra elindulhattam.   A hátralévő csaknem 100 km-en ezt még kétszer meg kellett tegyem, igaz, rövidebben. Lassan a folyamatos fájdalmakhoz is hozzá lehet szokni, „csupán” az ingerküszöböt kell feljebb tolni. (Gondolom ez egy jóginak könnyen megy, az én kísérleteim nem voltak túl sikeresek.) A depóban ezután sem álltam meg, mindig az út mentén „heveredtem” le néhány percre, igazából jól esett a magány, az, hogy koncentrálhatok az erőgyűjtésre, az előttem álló még mindig hatalmas feladatra. Mást már nem ettem, a frissítőknél ittam néhány korty izotóniás italt. Végül 7:20 percet tekertem, ebből a nettó idő 6:55 körül volt. Mindhárom holtponton egyértelműen az volt az érzésem, hogy egyáltalán semmilyen erőm nincs már, minden tartalékot feléltem, ezt nem lehet tovább csinálni. Halálosnak tűntek egyenként is. A lelki terhet tovább növelte, hogy amikor az utolsó körömre kimentem, már alig voltak a pályán, s főleg amikor visszafelé, az utolsó szakaszon elcsigázva próbálok előrejutni, már teljes magányban, csak időnként tűnik fel még egy-egy (nálam is összetörtebb) versenyző. És még, az utolsó körre teljesen beborult, s lassan megeredtek az ég csatornái. Eleinte még kellemes volt, de amikor 10-15 fokot esett a hőmérséklet és hűvös szél is kerekedett, akkor már visszakívántuk a kánikulát. Mire esni kezdett, Major Józsi már megnyerte a versenyt (megdöntve a kerékpáros, a futó és a teljes táv pályacsúcsait), 8:22:29-es fantasztikus eredménnyel ért célba. A többiek mind kaptak a zuhanyból, a második helyezett is „csak” háromnegyed (!) óra múlva futott be, amikorra már végeztem a 180 km-es kerékpározással.   Mi tagadás, jól esett leszállni hét óra elteltével. A futó-depó egy fedett öltözőben kapott helyet, ahol még zuhanyzásra is volt lehetőség. Ez utóbbit most kihagytam, lefejtettem magamról a kerékpáros holmit, és másodszor is teljesen átöltöztem futóruhába. Az öltözőben éppen nem volt senki – azóta visszanézve az eredményeket, Kocsonya Andrissal épp egy időben voltunk benn, csak ő később érkezett, majd korábban ment ki – így relaxálni ledőltem az egyik padra. Erőm semmi nem volt, és már koncentrálni sem tudtam. Lassan összeszedtem magam, és hosszú-hosszú 21 perces depó után nekiindultam a futásnak. A 42 km-es maratont 6 db 7 km-es körben alakították ki, három frissítővel, ami körönként 5 alkalmat jelentett.   Az eső rendíthetetlenül esett, de elhatároztam, hogy legalább az első 7 km-t megállás nélkül lefutom. A versenyközpontban még üdvözöltem hajnal óta csak villanásokra látott családom, nézők sorfala mellett mentem végig a strand-úton és át a főtér parkján, majd még fel is futottam a harmadik frissítőhöz, ahol nem ment tovább. Úgy éreztem mindkét lábam összes izma fáj, a gyomrom ugyancsak furcsálja, miféléket eszem én reggel óta, és közben elképesztő nehéznek tűnik cipelni saját 70 kilómat. Ismét – mint a középtávon – sétálnom kellett, és enni is. Már nem tudom miért, a dinnyét választottam. Úgy gondolkodtam, nem eszem többfélét (kekszet, banánt, szőlőcukrot), ittam vizet és izoitalt, és ettem a szegények kenyeréül is jól szolgáló dinnyét. Ezzel csupán annyi volt a gond, hogy hamar kiderült, dinnyével a hasban nem igazán lehet futni, legfeljebb részlegesen. Arra is rájöttem (ha úgy tetszik „megideologizáltam”), hogy nagyon lassan futni nem érdemes, így kétféle mozgást engedélyeztem magamnak: relatíve gyors járást, és az ennél mindenképpen gyorsabb futást. Ha a futásom lelassult, akkor átváltottam a gyaloglásra. Hamar kialakult, hogy e kettőt felváltva csináltam, nagyjából az alábbi sorrendben: frissítőnél dinnye + víz, sétálva elfogyasztva, utána még rövid gyaloglás, majd futás, lehetőleg a második frissítőig. Ez lett a túlélés gyakorlati megvalósítása. A futókör fordítójánál adták a teljesítést jelző karszalagokat, de azok rettentő lassan szaporodtak, s aki szembe jött éppen, annak mindig több volt, mint nekem. Több helyen ismeretlen szurkolók bíztattak, egyesek nagy kitartással, még a legvégén is.   Vicces helyzetek is adódtak (bár azt hiszem csak magamban mosolyogtam). Mint említettem mindenkinek fel volt írva a neve a rajtszáma mellé, így „Hajrá Mózes” bekiabálások segítették tartani a lelket. Az ám, de a közelemben többször felbukkant egy spanyol triatlonista, aki az ott igen gyakori Jesus nevet viselte, így a szemfülesebbek többször észrevételezték: „Nézd már, Mózes lehagyta Jesust!” (Nagyon vicces.) Volt még egy furcsa eset. Az egyik sporttárs, nevezetes Hámori János Fajankó, egy korábbi fogadását elveszítve a maratont ingben, nyakkendőben és fején egy teáskannával (!) teljesítette. Mint az epés beszólásokra jelezte, ice-tea-t készít.   A rutinszerű evés-séta-futás gyakorlatsor persze korántsem ment simán. Nyilván nem volt gond, amikor enni kellett megállni, de amikor újra a futás lett volna soron, az maga volt a halálos gyötrelem. Azt hiszem 6-8 alkalommal itt is úgy éreztem, ez már a teljes vég, innen lehetetlen újraindulni. Ráadásul az első két kör alatt végig esett. Bár kerültem a tócsákat, óhatatlanul csurom víz lett a zoknim, ami azért nagyon veszélyes hosszú távokon, mert felpuhítva a vízzel érintkező lábfejrészeket hólyagokat, sebesedéseket, sőt deformációkat is tud okozni. Ha jól emlékszem a második kör után ki is cseréltem a zoknimat szárazra, de persze ez nem sokat jelentett a folyamatos esőzésben.   Később elállt a nagyobb eső, visszatért a meleg is, s bár a végéig még néha szemerkélt, komoly gondot már nem okozott. Természetesen a futásban is eljött az az idő, amikor már kiürült a pálya, az utolsó körökben (úgy este 8 körül) már csak 40-50-en lehettünk kinn. Az önkéntes rendezők és frissítők becsületére legyen mondva, ők kora reggel óta folyamatosan kitartottak, rendületlenül szállították a folyadékot és az ennivalót, mindenkit bíztattak és segítettek, ahogy csak lehetett. Nagyon köszönjük! Lassan megjelentek a bicajukat szállásuk felé toló legjobbak, akik már végeztek a versennyel, gondolom elüldögéltek a strandon, megbeszélték a történteket, s bár a regenerálódás náluk is több napot fog majd igénybe venni, s éppúgy minden létező és nem létező erejüket felhasználták, egyikük sem volt rest, ha akár egy utolsó helyen fotó is feltűnt, teljes szívből szurkoltak neki.   Nekem még abban a megtiszteltetésben is részem volt, hogy az utolsó két körben ketten is megjegyezték: „Szépen futsz. Jövőre biztosan sokkal jobb leszel.” Na ezt most hogy értsem? Megfejtettem. Először is a hat körből az első kettőm lehetett a legrosszabb és leglassabb, az ezt követő „közepesekkel” együtt – mondjuk úgy – kipihentem magam, ennek megfelelően az utolsó köreimben újra szépen tudtam futni, és kicsit talán gyorsabban is, mint az elején. S mindez feltehetőleg azért tűnt fel, mert a még pályán lévők ennél sokkal jobban el lehettek csigázva, vagy aki egyenletesebben osztotta be erejét, az a végén már nem mutathatott kedvezőbb teljesítményt. Ha jól értem, ez az erőbeosztás az elsődleges oka, amiért az ironman teljesítését sok szakember menedzsment-feladatként értelmezi. Végiggondoltan és tervszerűen kell cselekedni, folyamatosan kontrollálni (monitorozni) a tartalékokat és a teljesítményt, és – korrekciókkal – be is tartani az elhatározott ütemet.   Nagyjából a 10. halálosnak minősíthető holtponton lehettem túl, amikor megkaptam az utolsó karszalagot, azaz már csak 3500 méter volt hátra 3,8 km úszásból, 180 km kerékpározásból és 42,195 km futásból. Valószerűtlennek tűnt. A sötétedő nyári éjszakába nyúlt utolsó futóköröm csak annyiban különbözött az előzőektől, hogy már arra is mertem energiát fordítani, vajon hányan lesznek majd mögöttem, és a környékemen futók/sétálók közül kiket lehetne még lehagyni. Borzasztó ez az állandó versenyzési vágy, de ez még mozgatott, és nem tudom honnan, energiákat húzott elő. A másik különbség, hogy elkezdtem készülni a befutóra. Tudtam, néhányan még kitartanak a célban, és gondoltam valami fotó is készül majd. Megkértem a gyerekeket, jöjjenek oda a befutó elé, és velem együtt menjünk át a célvonalon. Gondoltam ez nekik is nagy élmény lehet, osszuk meg egymással.   A befutó úgy volt kialakítva, hogy a speaker már 50 méterrel korábban látta a számítógépén, hogy ki érkezik, így mindenkinek bemondhatta a nevét és sokkal személyesebb volt a gratuláció. Ennyit tudtam, de ami történt, arra semmilyen formában sem számítottam. Ma is nehéz érzelemmenetesen visszagondolni. A szituáció tehát a következő: egyrészt perceken belül teljesítek egy soha nem gondolt kihívást, ironman leszek, amivel talán valami kézzelfogható példát mutathatok a gyerekeknek kitartásból, önmagunk legyőzéséből. Másrészt kora reggel óta versenyzek, és bár mindenki folyamatosan szurkol, gondolom már a rendezők is mennének haza, akinek meg nincs itt senkije, az este 9.30-kor nem az utolsó befutókat fogja bámulni. Tehát azt vártam, hogy néhányan üdvözölnek a célban, és szűk családi körben egy versenybíró feljegyzi a nevem és az időm. Nem ez történt.   A cél előtt 100 méterrel gyerekeim csatlakoztak hozzám, átfutottunk az előjelző chipen, és már hallottam is a speakert, hogy üdvözli a következő befutót, vagyis engem. Ekkor teljesen váratlanul hatalmas vastaps tört ki, komolyan azt hittem, valami párhuzamos esemény lehet a szomszédban. De nem, engem ünnepeltek, mintha én nyertem volna meg a versenyt, s ahogy közeledtem a célkapuhoz egyre hangosabban dübörögtek a tenyerek. Egy kicsit körül mertem tekinteni, hihetetlen, 100-150-en várták még a befutókat, és amikor a gyerekekkel eléjük érkeztünk, olyan ovációba törtek ki, mintha legalább is a magyar csapat futna ki a pályára, mondjuk a világbajnoki döntőn. A rendezők pedig minden befutónak külön célszalagot feszítettek ki, így már tényleg azt hihettem, hogy én vagyok a maratoni győző, s a gyerekekkel együtt beléphettem egy felejthetetlen világba. A célban is fantasztikus volt a hangulat, miután megkaptam az exkluzív, csak ironmaneknek járó „Finisher” pólómat, egy önkéntes rendező megkínált a saját magának vett pizzájából. Tényleg elképesztően jó egy csapat dolgozott nekünk, ilyen odaadással és személyes támogató légkörrel máshol még nem találkoztam, le a kalappal a nagyatádiak előtt.   Lehet, hogy csak nekem tűnik viccesnek, de a futáson megevett 4-5 kg dinnye után még a célban is azt kívántam, majd még rutinszerűen begyűjtöttem a depóból a biciklimet, és anélkül, hogy igazán felfogtam volna min mentem keresztül a lehető leggyorsabban hazamentünk a szállásra. Azt hiszem a vegetatív rendszerünk ilyenkor jelentősen átalakítja működését, pl. az egyes szervek vérellátása minimalizálódhat, a szervezet igyekszik minden egyes tápanyagot maximálisan felhasználni, és lehetőség szerint semmit sem kiengedni magából, csak ami már végképp nem használható. Röviden úgy lehet megfogalmazni, hogy a szervezet a túlélésre rendezkedik be, amit feltehetőleg tartósan vagy gyakran nem visel el. Mondják, még a profi ironmanek között is csak néhányan tudnak két-három héten belül két ilyen versenyt teljesíteni. Mindennek megfelelően a regeneráció az ironman után nem néhány óra, hanem néhány nap, tehát érdemes azt is előre eltervezni, hogy hogyan térünk vissza a normális (vagy triatlonos) élethez. Ezt aznap este csak annyiban kezdtem el, hogy nem-tudom-honnan-maradt energiámmal lezuhanyoztam és ágyba dőltem. Másra nem emlékszem.   Így jött el a vasárnap reggel, amikor is – reméltük – megtudjuk a másik nagy titkot. Nem csak azt, hogy hogyan születik az ironman, de azt is, hogy hogyan ünneplik. A városi sportcsarnok előtt háromnegyed tízkor már gyülekeztek az azonos világoskék pólós finisherek. Meg kell mondjam, a pólón kívül semmi nem különböztette meg őket kívülről, akár egy társasutazásra váró férficsapat is lehetett volna, fiatalabbak, idősebbek, első teljesítők és többszörös ironmanek vegyesen. Tíz körül a több, mint kétszáz finisher és a váltósok bevonulhattak a csarnokba, egyelőre mindenki a lelátón foglalt helyet. Középen egy hatalmas dobogó és a két speaker, előtte hosszú sorokban üres székek. Az egyik lelátón csak finisherek, a másikon a váltósok, családtagok és vendégek kaptak helyet.   Az ünnepélyes eredményhirdetés koreográfiája tulajdonképpen rém egyszerű volt: a 217 teljesítő egyenként kimegy, fogadják a gratulációt, majd leülnek. A respekt azonban a részletekben rejlik. Először is a pódiumra felvonult 10-12 notabilitás, akik a sportot, a várost vagy a támogatókat képviselték. Majd a speaker szólította az első finishert, egészen pontosan azt, akinek a leghosszabb időt kellett a pályán töltenie. (Hívhatnánk utolsónak is, de itt ilyenről nincs szó, aki meg másként látja, az jöjjön el jövőre, és csinálja meg. Vagy akár csak a felét.) Szóval felállt, akinek 15:41-et mutatott az óra beérkezéskor, lement a lelátóról, a segítők elkérték ha volt nála csomag, táska, és invitálták a dobogóra. Ott mind a 12 díszvendég egyesével gratulált neki, megkapta az eredményét és a befutóról készült fényképet tartalmazó oklevelét és egy kerámia emlékplakettet, majd lejőve a dobogóról a rendezők a felállított (ezek szerint 217 db-os) széksor utolsó sorához kísérték. Ez egy-két percet vett igénybe, s ezalatt folyamatosan szólt a vastaps.   Időközben a speaker szólította a következőt (15:25), ugyanez a procedúra, és végig szól a vastaps. A következőt, a majd a következőt, egészen addig, amíg el nem fogytak a finisherek a lelátóról. Az egész kb. 1,5 óráig tartott, de – lehet, hihetetlenül hangzik – a vastaps egy másodpercre sem lankadt, sőt, amikor egy-egy nő, vagy 12 óra alatti eredménnyel egy-egy idősebb férfi vonult ki (mondjuk 56 évesen 11:23-mal), akkor még bele is erősítettünk. Na és persze a legjobbaknál, de hát ez természetes. Ők végigvárták (és tapsolták) az összes mögöttük beérkezettet, de nem hiába, a már régen vörösre vert tenyerek ilyenkor mégis felhangosodtak. Tréfásnak szánt megjegyzés, de igaz, ez a másnapi közös happening egyben arra is alkalom, hogy ellenőrizzük, ki milyen egészséggel vészelte át az előző napot. Az utolsó sorban ülve én például úgy láttam, hogy első 20-25 között arányaiban jóval többen sántikáltak, mint a lassabban („fontolva”) haladók. No, de ez nem fontos.   Talán minden titkot mégsem kell elárulni, de annyit még elmondhatok, hogy természetesen külön megünnepeltük és dobogóra álltak az abszolút és a kategória-győztesek, volt sok-sok különdíj, és például valamennyi hölgy együtt újra felmehetett a dobogóra, ahol kaptak egy-egy hatalmas virágcsokrot. Azt hiszem náluk ez a teljesítmény duplán számít! Még egy történet a végére, s ez valóban az ünnepség végén hangzott el. Már talán írtam, hogy bár a triatlonban mérjük az időt és rangsoroljuk a versenyzőket, azonban mégiscsak a teljesítmény a legelső. A speaker elmesélte nekünk az előző nap legmegrendítőbb történetét, ami a „Gibbons Team” nevű váltóval esett meg. Kétszemélyes váltóként neveztek, azonban egyikük nem érkezett meg az úszás elejére. A rajtnál a jelenlévő „gibbons” úgy gondolta, ez nem nagy baj, majd az első kör után váltanak, az úgyis több, mint bő fél óra. Kijött a vízből, de a társ még sehol. Vissza hát megint és ugyanő leússza a második körét is, majd a biciklire megjön a váltás, és be fogják tudni úgy osztani, hogy mindketten eleget pihenjenek. Sikerül az úszás, és emberünk keresi a párját – de nem találja. No, ennek fele sem tréfa, akkor át kell öltözni, mondjuk nem rohanva, hátha megérkezik a kolléga. Sajnos nem, így a 75 kilis kör is az elsőre marad, ez azonban még nem végzetes, hiszen lesz három másik, meg még a futás is, hátha eleve Nagyatádra érkezik a felmentő sereg, így már csak odáig kell eljutni. Eltelik ez a három óra is, de a depóban körülnézve, sehol a váltás. Lassan beletörődhetett emberünk, hogy társa nem szeretne kerékpározni, feltehetőleg a futásra jön majd meg. Azonban a remény megállás nélkül dolgozik – ahogy emberünk is reggel óta kettőjük helyett – hátha a következő körre itt lesz, hiszen már alig kibírható. (Az persze más tészta, ha tudja az ember, hogy eddig és eddig egyedül kell csinálja, akkor beosztja erejét és tartalékol. Így azonban nem csak kétségek között gyűri a kilométereket, de minden egyes úszó-bicajozó körről azt gondolja, hogy ez az utolsó, így az erejével is idő előtt elkészül.) Egy szó mint száz, a váltás a következő körre sem jött meg, sőt az utolsóra sem. Nem baj, itt van még a maraton, azt már ő fogja csinálni. Viszont nem ért oda a futás elejére sem. Emberünk ekkor már hatodszorra került döntés elé, megy tovább, vagy társ nélkül feladja. Nem adta fel, remélte – még ha halványodva is – kollégája megérkezik. Az első kör után nem jött, a második után sem, a harmadik, a negyedik és az ötödik után sem. A rendezők már zárták volna a pályát, ám amikor megtudták, hogy egy váltós, folyamatosan egész nap várva társát, végül is egyedül („csendes finisherként”) teljesítette a távot, még húsz percig nyitva tartottak, hogy mindenki megtapsolhassa ezt az aznap egyedülálló kitartást. Így tettünk mi is, és ezzel az ünnepség is véget ért.   Tudom, irdatlanul hosszúra sikerült ez a beszámoló, de hát a verseny még ennél is hosszabb volt. (Ha 20 perc alatt elolvastad, akkor azt már csak 44-gyel kell megszorozd, hogy megkapd, egy magamfajta kezdő mennyi idő töltött a pályán egyfolytában.) Az ironman hihetetlen élmény, ahogy a többiektől hallom, még nézni is. Ha meg csinálod, és főleg ha készülsz rá, akkor ez életed állandó része lesz, folyamatos motiváció a sportra, a normális táplálkozásra és az elegendő pihenésre. Vagyis az egészséges életre. Én így látom. Ha elhatározod, hogy egyszer megcsinálod, nagyon komolyan készülj fel fizikailag, és fejben is legyél ott. Ki tudja, hányszor kell a pályán gondolatban végigmenni ahhoz, hogy úgy tervezd meg és hajtsd végre a versenyt, hogy ne kelljen feladnod. Végül, de nem utolsó sorban, a harmadik fontos dolog a társak. Ahogy az edzés sem megy sporttársak nélkül, úgy a verseny sem segítők és szurkolók nélkül. Ha a gyerekeim nem motiválnak, ha Ditte nem segít önzetlenül, ma nem írhatnám ezt a beszámolót. Végül nekik köszönöm meg türelmüket és támogatásukat.   Hasonló, életre szóló élményeket kívánok mindenkinek!   diespiter