Nagyatád, 2011, avagy Harmonia Caelestis

Örök hála E. P.-nek az összes irományáértJ

10:19:13 óra. Számomra ennyi ideig tartott a nagyatádi Ironman 2011. július 30-án.

42 évesen ez volt a kilencedik nekifutásom, és a legjobb időmet értem el. Azt gondolom, ezt nyugodtan kitehetem az ablakba, büszke lehetek rá.

 

 

A versenyre 10:33:02 órás egyéni csúccsal érkeztem.

2005: 12:24 óra - Nagyatád

2006: 10:56 - Nagyatád

2007: 12:08 - Nagyatád

2008: 11:04 - Nagyatád

2009: 11:47 - Port Macquarie, Ausztrália, 10:33 - Nagyatád

2010: 12:26 - Roth (Németország), 11:48 – Nagyatád

(Aki nem szeret sokat olvasni, az elégedjen meg ennyivel. Aki veszi a bátorságot, nyugodtan vegyen ki néhány nap szabadságot, főleg, ha a hivatkozásokat is van bátorsága megnyitni:) További használati utasítás: a dőlt betűs részek sok-sok pulzusadatot, részidőt tartalmaznak, leginkább vájt fülű triatlonosoknak ajánlom.)

Sokat tettem ezért.

A tavalyi nagyatádi beszámolómban írtam, hogy akkor az egészségemen és a szeretteimen kívül szinte mindent elvesztettem. Az első számú feladat kicsit nagyobb volt, mint egy Ironman teljesítése. Össze kellett vakarnom magam a padlóról. Elsőként találkoztam a nővel, aki fontosabb számomra, mint a bringám:) Aki ismer, tudja jól, hogy amióta triatlonozom, ilyen nőszemély még nem volt az életemben. Barackkal 2010. október 21-én ismerkedtünk meg, hogy aztán viharos gyorsasággal költöztünk össze és bár a két-két saját, illetve „örökölt” gyerekünkkel időnként küzdünk, mint „disznó a jégen”, köszönjük, jól vagyunk!Mert hiába vagyok én erős, hiába vagyok vasból, ha nincs mellettem a párom, csak félember vagyok. A jang nem sokat ér jin nélkül. Ketten együtt tesszük ki az egészet. Már az elején elmondtam neki, mi vár rá, amikor igazán sokat edzek. Próbáltam őszinte lenni hozzá, de az igazi nehézségek mindig akkor derülnek ki, amikor már nyakig benne van az ember. Mint tudjuk, az ördög a részletekben lakozik…Az utolsó három hónapban nyugodtan lehetett volna a telefonom rögzítőjének szövege, hogy „most nem tudom fölvenni, mert úszok, bringázok, futok, vagy erről álmodom, később visszahívlak.” (Copyright by Kónya Ákos)

De ő angyali nyugalommal segített, gardírozta a gyerekeket, állt Sződligeten a kapuban minden futós kör végén és adta a kecsketejes, illetve a repcemézes, chlorella algás, sózott vizes kulacsokat, hozzá az avokádót, néha banánt, tárkonyt, oregánót, menta- és rozmaringleveleket, meg a saját kezűleg készített varázsgolyóit, vagy ki tudja, milyen egyéb szörnyűséget, amit éppen kitaláltam. Eljött velem a Tour de Pelsóra, és a füredi emelkedőn az előre megbeszélt helyen halálos pontossággal adta a kezembe a kulacsot. Pedig vagy száz másik bringás tülekedett körülöttem, és neki tizedmásodpercnyi ideje volt, hogy esélyt adjon, vagy elszúrja a versenyemet. Megcsinálta!!!

Mint ahogy Gyuri is az akarattyai emelkedő előtt. Neki, és a többi World Class-os vendégnek hatalmas köszönettel tartozom, amiért bíztak, bíznak bennem, időről időre látogatják a spinning óráimat, vagy tanácsot kérnek tőlem. Nagyatádon értük is mentem, hiszen az ő erőfeszítéseik inspirálnak.

A World Class STAFF-nak pedig extra köszönet.

Ahogy az idő haladt előre, ámulattal vegyes csodálkozással szemlélték, mit művelek magammal. A szent őrülteknek kijáró tisztelettel vegyes borzongást láttam a szemükben. Kata nemes egyszerűséggel csak Biorobotnak becézett…

A felkészülésem fizikális része jól sikerült. Legalábbis a bringázás és a futás.

A korábbi éveknél többet, sokkal többet futottam. Sok ész nem kellett hozzá, hogy belássam, a

4:08 órás Ironman-maratonim a leggyengébb láncszem a versenyemen.

A bringázások az itthonról a munkahelyemre járással, a spinningelésekkel és természetesen a hosszú tekerésekkel megoldottak voltak.

A futást igyekeztem erőltetni. Két hetes ciklusokban próbáltam dolgozni. A könnyebb heteken 60, a keményebbeken 80 kilométert próbáltam futni, többnyire sikerrel. Február 12-én szaladtam először 29 kilit, aztán volt még 30, 32, 33, 34, és 35-ös futásom is. Meg több félmaratoni, 24-26 kilométerek futás, leginkább a versenyre megálmodott 145-ös pulzuson. Úgy voltam vele, hogy azt kell megtanulnia a szervezetemnek, amit a versenyen is várok majd tőle.

Jól alakultak a dolgok. Először is a tavalyi verseny előtt nyolc nappal ellopott bringám helyett sikerült összerakni egy tényleg klassz darabot. Természetesen mindenen lehet fejleszteni még (és jó sok pénzt beleölni), de ennél, ami most van, már nincsenek sokkal jobbak. A másik, hogy remek társaságom akadt. Kis Imivel és Kovács Andrással társulva elég hosszúkat is tekertünk. A Dunakeszi-Vác-Szob-Parassapuszta vonalon sűrűn megfordultunk. Jó az aszfalt, kicsi a forgalom, szint is van benne, ideális terep. Minden pillanatát élveztem az együtt tekeréseknek, függetlenül attól, hogy a srácoknak kellett engem hazavontatniuk, vagy éppen más volt aznap a „vasmacska”. Sokkal több hosszú tekerésem volt, mint a korábbi években. Más dimenziók nyíltak előttem.

Március 12-én tekertem először 112 kilométert. Aztán volt 124, 125, 151, 165, 180, 200 kilométeres menet. Meg, a már említett Tour de Pelso. Az idei második 200 kilométeres tekerésen, a Balaton-körön 5:06:03 órát mentem, ami 11 perces egyéni csúcs volt.

Ács Peti elvitt a Kékesre – 190 km, 1460 méter szint. Köszönet a társaságért, meg a palacsintákért Mátraházán.

Volt még egyedül 153 kilométerem 4 és fél óra alatt, meg 171 kereken 5 óra alatt. És a végén futottam. Gyors váltás, és előbb csak másfél, aztán 3.6, utána 12, végül 18 kilométert versenypulzussal.

Ezek lélekben erőssé tettek, de tudtam, hogy hiába voltak akár 7 óránál hosszabb edzéseim vasárnaponként (plusz még este a World Class-ban két óra spinning „levezetésnek”, ezzel nem tudom modellezni, mi vár rám Nagyatádon a kilencedik óra után.

Igyekeztem hegyre is bringázni. Négyszer jártam Dobogókőn. A csobánkai elágazás buszfordulójától a tetőn lévő kék nyomós kútig (15.3 km) 38:08 perc alatt értem föl július 13-án. Egy héttel később személyes sértésnek vettem, hogy 45 másodperccel lassabb voltam…

Az utolsó hosszú edzésre július 7-én került sor (171 km bringázás – 5 óra, majd 18 km futás – 1:27 óra).

Ez az önbizalmamat is erősítette, már el tudtam képzelni egy 5:08 órás bringázást Atádon, és bíztam benne, hogy 3:40 óra alatt képes lehetek végigfutni egy Ironman-maratonit.

A korábbi években túl sokáig edzettem túl hosszan. Rendre két héttel a verseny előtt gyalultam le magam talajig, és valószínűleg most okosabban csináltam.

Voltak még kemény edzéseim – 108 km bringázás – 3 óra, majd azonnal 8.4 km futás - 42:12 perc, de már rövidebbek.

Viktorino nagyon sokat segített, amikor kérdeztem, ő hogyan csinálná a legvégét. Köszönet érte! Mondta, hosszú edzéseket, pláne futásokat ne erőltessek már. Egy héttel a verseny előtt nem a legjobb ötlet egy félmaratonit futni, még csak 145-ös pulzuson sem.

Így aztán hét nappal július 30. előtt maradtam a korábban bevált gyakorlatnál. Vác és Vácduka között tekertem 1:01:07 óra alatt 39 kilométert (120 méter szinttel és hét 180 fokos fordulóval, majd két percre rá futottam 19:17 perc alatt 5 kilométert.

A felkészülésnek ezzel a részével rendben is voltam.

 

Csak hát az úszás…

 

Úgy voltam vele, hogy túl sok energiát és főleg időt nem szeretnék ebbe beleölni, hiszen nagyjából a verseny 10%-át teszi ki. Túl sokat nem lehet nyerni rajta időben. Ha 1:06-1:08 óra alatt kimászom a partra, és nem nagyon erőlködök közben, az teljesen jó lesz. Ennek fényében szép kényelmesen úszkáltam időnként. A hatalmas pofont június 25-én osztotta ki nekem az élet Kiskörén.

A középtávú ob-n, amely előtt nem nagyon könnyítettem az edzéseimen, sokáig vártunk a rajtra. Csendben beszélgettünk és én egyáltalán nem voltam versenyhangulatban. Ráadásul a víz 1 tized fokkal volt melegebb, sem hogy neoprént lehetett volna használni. A 23 fokos vízbe úgy fagytam bele, hogy öröm volt nézni. Megtörtént velem az, amit elképelhetetlennek tartottam: 2 percen kívül 100 métereket úsztam átlagban…

Utána kezdtem el a Dunára járni, úszni. A hajnali 18-19 fokos víz nem valami vicces dolog, még neoprénben sem egy órán keresztül. Főleg, hogy háromszor annyi ideig tartott folyásiránnyal ellentétesen úszni, mint visszafelé. De úgy voltam vele, hogy ezt muszáj megtennem, mert nem akarok úgy járni még egyszer, mint Kiskörén. A középtáv különben nem sikerült rosszul, a bringázáson 35.3-as átlagot hoztam, és erre futottam a kétszeri nagyon durva jégesőben 1:33 órás 20 kilométert, két előre nem tervezett pit stoppal. Úgy gondoltam, ez rendben van. Barack oda is eljött, és végig állt a rettenetes időben rommá ázva, adta a kért frissítőket rendkívül profin. Köszönet érte!

 

Azért a végére kezdett rendeződni valamelyest az első versenyszámra való felkészültségem is.

 

Egy héttel Kisköre után – igaz sprint távon, és neoprénben, de 750 méteren úsztam 11:15 percet. Azért az egy sebesség volt. Oké, hogy egy nagyon amatőr verseny volt, de életemben először az első bollyal jöttem ki a vízből.

A World Class-ban kilenc nappal a verseny előtt a 25-ös medencében úsztam fürdőgatyában 1:06:56 órát 3.8 kilométeren – bukófordulók nélkül. (A tóban sem kell.) Úgy gondoltam, ennyit Gyékényesen is úszok majd, és ha neoprénes lesz az úszás – ami július 30-án nagyjából a lottó öttalálatossal ér felJ, még ennél is gyorsabb lehetek vagy három perccel.

Végül nem lettem. Túl kényelmes voltam. De ott még nem tartok.

 

Az utolsó héten már „csak” azt kellett volna megoldanom, hogy nyugodt legyek. Na, ezt nem sikerült.

 

A párommal kedden – a volt párja megjegyzéseit követően - nekiálltunk a gyermekeink neveléséről hosszan értekezni, és ez nem tett jót senkinek. Finoman szólva sem voltunk egy hullámhosszon. Ezek után másnap a volt feleségem akart azonnal ugyanerről a témáról értekezni velem. Kérdeztem tőle, hogy nem várhatnánk-e öt napot, de ragaszkodott hozzá. Gyuszi, a klubnál az úszó-, és pszichológus-mesterünk nyugtatott hosszasan. Utána úgy mentem el arra a beszélgetésre, mint akin lobotómiát hajtottak végre. Bólogattam, és felváltva válaszolgattam igennel és nemmel, mint Micimackó, amikor Nyuszit hallgatta a Kanga megzabolázására kitervelt összejövetelen, és próbáltam a saját véleményemmel nem nagyon előhozakodni.

A szituációból – Gyuszi hosszas felkészítésének köszönhetően – a lehető legtöbbet sikerült kihoznom, de még így sem szolgált az épülésemre…

Egy Ironman előtt nem rólam szokták megmintázni a nyugalom szobrát, úgyhogy ezek a dolgok nem tették könnyebbé az életemet.

Az utolsó hét tehetetlensége, szinte tétlen várakozása szörnyű. A csúcsra járatott szervezet menne, de nem lehet, pihenni kell, és a feszültség csak gyűlik.

Hétfőn csak 800 métert úsztam, kedden 8 kilométert futottam, szerdán szinte csak gurultam a bringámmal vagy 30 kilométert, azt is két részletben, csütörtökön úsztam neoprénben 1500 métert – na, az elég gyors volt (23:52 perc)

 

Ezen a héten a gyerekek nem voltak velünk, ez jobb volt így mindenkinek.

Csütörtökön összepakoltunk, és pénteken reggel indultunk. Sokáig vacilláltam, hogy csütörtök, vagy péntek legyen. Végül a kecsketej miatt döntöttem a péntek miatt. Minél frissebb, annál jobb. Bár frissítettem már megsavanyodott cuccból is, és semmi bajom nem volt tőle, azért nem árt, ha igazán ízlik is, amit magamba rakok menet közben.

A korábbi évek szórakozottságához és szétesettségéhez képest ezúttal viszonylag összefüggő, értelmes mondatokban le tudtam diktálni, mikor mit szeretnék kapni, milyen időtervem van.

Csütörtökön már csak azt szúrtam el, hogy megnéztünk egy magyar filmet a tv-ben, holott egyáltalán nem tv-zek (szinte csak szemét dől a dobozból, amire nem vagyok kíváncsi), és nagyon fontosnak tartottam volna, ha az utolsó hetekben, de legalábbis az utolsó héten 5-kor kelek, hogy így ráálljon a szervezetem erre, és ne sokkszerűen érjen a hajnali 4:45-ös óracsörgés.

 

1994-ben, a felnőtt országos bajnokság előtt képes voltam délelőtt 10-kor kelni, 11-kor reggelizni, délután háromkor ebédelni, este 6-kor edzeni, este 10 után vacsorázni és jóval éjfél után elaludni, csak mert este 6-kor kezdődött a távolugrás. Akkor ugrottam a most már nyilván életem végéig egyéni csúcsomnak számító 784 centimétert. Ha valaki megteheti, hogy ilyen ritmusban éljen az utolsó héten, az alighanem rendkívül sokat dob a versenyteljesítményén. Az edzés egyik legnagyobb alapvetése számomra, hogy a pihenés annak szerves része. Hiszen maga az edzés stressz, ami rombol. Akkor hatásos, ha ezt a stresszt megfelelően ki tudja pihenni a szervezet, akkor szuperkompenzál és kerül magasabb szintre. Ha nem, abból fáradtság, kedvetlenség, motivációvesztés, betegség, sérülés lesz. Természetesen a pihenésnek csak akkor van pozitív hatása, ha van mit kipihenni:), mert edzés nélkül nem sokat ér…

 

Szerintem az utolsó előtti napi alvásból versenyez az ember, akkor kell maximálisan kipihenten ébredni

 

1991-ben, az utánpótlás atlétikai országos bajnokság előtti este szinte semmit nem aludtam, mégis sikerült győznöm. Előtte való nap viszont nagyon jól aludtam. Azóta ezt már többször megfigyeltem magamon. No, ez a hosszú, pihentető alvás nem volt meg, reggel 6-kor másztam ki az ágyból, ugyancsak álmosan. Egész nap nyomott voltam ettől, viszont pénteken menni kellett, mert aznap sok dolgunk volt.

 

Pénteken a rajt pillanatában (7:40 óra) való indulást buktuk, de nyolckor azért már úton voltunk.

 

Csak hogy ne legyen egyszerű az élet, az autóm az érdi emelkedőn elkezdett köhécselni és rángatni. Sűrű telefonálgatás, tankolás, olajtöltés. A rángatás maradt, Folti 80-90-nél többel nem szívesen ment. Mondjuk azt tudtam, hogy ha véres is a torka, elvisz majd. Korábban volt ennél sokkal rosszabb állapotban is, és akkoriban sem hagyott az út szélén. Most is tette a dolgát. Köszke:)

 

Dél előtt kicsivel megérkeztünk a böhönyei kanyarhoz. Leszedtük a tartalék bringámat. A csili-vilire suvickolt, letakarított láncú, beolajozott tutit nem szívesen kentem volna össze az esőre hajló időben egy nappal a verseny előtt. A tartalék lovon viszont nem pont ugyanaz a beállítás, kényelmetlen volt, nem ment alattam. Mondjuk, az évek alatt megszoktam már, hogy a verseny előtti napon soha nem megy alattam a bringa, csak vánszorgok. Ilyenkor kell erősen hinni, hogy ez másnap másként lesz.

 

A nevezést szerencsére gyorsan megejtettük, még odaadtuk Gabányi Balázsnak a cuccát, amit mi vittünk el neki. Még egyszer megköszöntem neki a kölcsön neoprénjét, Sárdi Petyával és Kis Imivel még beszélgettünk egy kicsit, aztán mi húztunk Gyékényes felé.

A szokásoknak megfelelően legyantázták a lábam Berzencén.

 

A gyékényesi tó partján aztán csak álltam, néztem a vizet. Akkor már nem féltem tőle, mert biztos volt, hogy neoprénes úszás lesz, ami nekem ajándék. és azt is tudom, hogy a verseny az előzményekből, az odáig vezető Útból következik. Én pedig úgy éreztem, nem tudtam volna sokkal többet tenni a jó szereplés érdekében.

Az utolsó hét hűvös, esős időjárása is jól jött. Viszont én a napsütést szeretem, olyan vagyok, mint a gyík, állandóan mennék a napra. Az eső meg csak kedvetlenné tesz. Egy héten keresztül mondogattam magamnak, hogy ez a pocsék idő most ajándék…

 

Őrtilosban, a Három Sárkány fogadóban Zsuzsa és Béla éppen olyan kedvesen fogadott, mint korábban mindig. Szeretem azt a helyet. Béke van, csend és nyugalom. Leballagtunk a Dráva partjára, aztán nekiestem a fügének, ami már éppen megérett a fán. Imádom. A szénhidrát-feltöltés első fázisa aznap megvoltJ

 

Júliusban a másik jelentős szénhidrát-, és vitaminforrásom az utcánkban található sárgabarackfa volt.

Nagyon mélyen hiszek benne, hogy a friss, tökéletesen érett, nem permetezett fáról szedett és azon nyomban meg is evett gyümölcs minden vitaminkapszulánál többet ér, ugyanis él benne minden. Amikor kezdett jó lenni a barack a fán, megkérdeztem a tulajdonost, mennyi pénzt kér érte, hogy naponta nyolc szemet legeljek onnan. Azt mondta, semmit, őt ez nem érdekli. Csak a szomszédjának kellene belőle, befőzni. Hát, mire oda jutott volna az idő, már nem volt mit befőzni a fárólJ Ja, és a magja finom édes, nem az a keserűmandulába oltott cucc, ami tele van ciánnal, és nem lehet megenni. A sárgabarackmag-olaj literjét még a nagykerben is 11 ezer forintért adják, nekem meg ott volt ingyen, csak jó alaposan meg kellett rágnom a magokat…

 

Szunyókáltunk fél órát (ez nagyon jó volt és kellett is:), aztán nekiálltunk a vacsorának. Barack szerint annyi kaját elpusztítottam, mint egy hadsereg. Szerintem csak egy decens Ironman előtti vecsernyét költöttem el – némi busa volt hajdinával, szőlőmagolajjal és zöldségekkel…

Utána döbbentem rá, hogy piros úszósapkát kaptam a szervezőktől. Nem értettem a dolgot. Korábban a top 20-as versenyzőknek adtak ilyet. Barack megjegyezte, hogy ehhez csak jól kell tudni várható célba érkezési időt írni a nevezési lapraJ Sokáig vacakoltam vele, mit is írjak oda, erre ő megfogott egy tollat és beírta a 9:59:59 órát.

-       Ennyit szeretnél menni, nem? – kérdezte…

Évek óta vágytam egy ilyen sapkára. És ehhez évek óta vagy éppen 10 órán belül, vagy egy kicsit kívül kellett menni. Fölpróbáltam, és ettől jó kedvem lett. A cucc-halmokat még pakolásztuk egy darabig. Volt mit…

Este 9-kor nem sikerült elaludni, de a körülményekhez képes ezzel együtt is viszonylag nyugodt voltam, mert egymást szorosan átölelve feküdtünk.

A verseny reggelén persze nem tudtam fölkelni 4:45-kor. Fölkeltem hajnali 3-kor, és nem tudtam visszaaludni.

Félálomban ettem négy fügét, aztán kicsit később az avokádót quinoával és zöldségekkel, amit Zsuzsa készített el. Barack is álmos volt, és nem találta ki magától, hogy neki aznap mennie kellene szó nélkül, és mindent, de mindent megcsinálnia, hogy nekem ne kelljen. 5:50-ig az ágyban heverésztem, és feszült voltam, ingerült. Barack közben fölkelt és megtört nekem egy marék sárgabarackmagot, amit kisvártatva megettem. Nem voltam pozitív, nem azt kerestem mindenben, hogy mi a jó, mint két éve. Miután a magam keverte százszázalékos olajokból álló keveréket magamra kentem, elkezdtünk pakolni. Szerencsére 6:50-kor, az eredetileg tervezett időpontban elindultunk. Menet közben még kitaláltam, hogy a mákolaj melegít, meg jó sok kalcium van benne, ami sokat segít, úgyhogy kentem magamra rendesen. Ez jó ötletnek bizonyult, mert a 23 fokos víz nekem még neoprénben sem túl meleg. De, legalább most nem fagytam bele. Amikor megérkeztünk, Zakka, a másik segítőm is ott volt már. Pacsiztunk, mint annyi mindenki mással. Sok idő persze nem volt az elérzékenyülésre, volt dolgom bőven. De, összeszedetten tettem a dolgom. Ha nincs túl korán az ember a verseny helyszínén, azért jó, mert nem bámészkodik, nem lesz érzelgős. A szokott zenék szóltak, növelve bennem az adrenalint. Igyekeztem nyugodt maradni. Amikor Barack visszaért a parkolóból, még egyszer átöleltem, és zokogtam, mint egy gyerek. Próbáltam neki elmondani, mennyi mindent köszönök neki… Aztán mentem a tó partjára, és álltam, szemben a kihívással. Igyekeztem nem gondolni a korábbi évekre. Pedig lett volna mire…

Az első, örökre emlékezetes nagyatádi célba érkezésre, ami máig a legszerényebb időm, de olyan boldog triatlonversenyen még soha nem voltam, mint akkor a célban.

Vagy a jól sikerültekre, a következő évi majdnem másfél órás egyéni csúcsjavításra, a 2009-es menetre. Vagy éppen a nyomorúságos, összetört lábbal teljesített 2007-esre, vagy a következő évire, amikor nagyjából visszaküzdöttem magam a 2006-os szintre, a vízbe hányós tavalyi történetre, az elkajált, elbringázott ausztrál túrára, vagy a tavalyi roth-i kalandra, amelynek semmi értelme nem volt, de néhány pillanata így is örökké emlékezetes marad.

Meg persze a téli, lefagyott kezem-lábam futásokra és rettenetes mínuszokban való munkába-, és hazatekerésekre, tavaszi, letépte a szél a fejem bringázásokra, a kora nyári, Dunába fagyós úszásokra, nyári, rettenetes hőségben megtett hosszú-hosszú kilométerekre. A rettenetes korán kelésekre, a kialvatlan estékre, a World Class staff öltözőjében ájultan heverésekre, a magányos futásokra, amelyeken Bikinit dúdolgattam magamban: „Akkor is megyek, ha nem akarok. Ha nem kísér senki utamon. Arcom mossa eső és szárítja a szél, az ember mindig jobbat remél. Porból lettem, s porrá leszek, félek, hogy a ködbe veszek.”

Szerencsére az idén a ködbe veszés veszélye nem fenyegetett, mint a tavalyi rajtnál, amikor álltunk a szürreálisan ködös tó partján, és beleúsztunk a semmibe.  

Kis Imivel megigazítottuk egymás neoprénjét, jó Utat kívántunk egymásnak, aztán vártuk a rajtot. A papot ugyan láttam, de az áldását nem fogtam. Magammal voltam elfoglalva, és vártam a Vangelis-zene 3 perc 52. másodpercét. Erre vártam tavaly augusztus 14. óta, amikor úgy érkeztem célba, mint a saját öregapám. Hányszor, de hányszor játszottam a spinning óráimon! Január 29-én ezzel nyitottam a Mariott szálló Erzsébet termében a 6 órás spinning maratonit. Minden taktusát ismerem, ez a zene lassan a véremben van. A kezemen ott volt – most is ott van - a fonál, amit Beni font nekem, a bringán a nyereg mögött pedig a Dorka által készített gyöngysor várt. Gondolatban a gyerekeim is velem voltak.

 

Végre eldördült az ágyú, és néhány lépés után megvolt az első örömöm. A szemüvegem a helyén volt. Próbáltam a nagy verekedésből kimaradni. Balról indultam, de hogy még mindig nem tanultam meg egyenesen úszni, azt jól bizonyítja: az első bóját (10:30 perc) a mezőny jobb széléről közelítettem meg. Voltak körülöttem jó sokan, adtam is, kaptam is, ahogy ilyenkor az lenni szokott. A tó legtávolabbi csücskébe 18 perc alatt értem, az első kör pedig 32:26 perc alatt volt meg. A másodikban már kicsit egyenesebben sikerülhetett az úszás, mert csak másfél percet lassultam. Ez volt eddig a legegyenletesebb gyékényesi úszásom. Próbáltam olyan keveset használni a lábaimat, amennyire ez csak lehetséges volt. Azokra még nagy szükségem lesz a következő kilenc órában – gondoltam. És a tőlem megszokott lusta, kényelmes tempókkal húzni. Az elő kör átlagpulzusa 128, a másodiké 132 volt. Nem szakítottam szét magam, amikor 1:06:24 óra elteltével partot értem. Szerettem volna két-három perccel gyorsabban végezni az úszással, de ilyen kényelmesen ez nyilván nem ment.

Sajnos, a depózás sem. 4:19 percig szöszöltem, holott a korábbi években ez már sikerült 3 percen belül is. A triatlon az öltözés és vetkőzés művészete is egyben…

A bringán próbáltam volna óvatosan, alacsony pulzussal kezdeni. Nem ment. Főleg azért nem, mert kb. 10 perc után 220-at mutatott mindkét órám. Éljen a pulzus alapú versenyzés… Korábban történt már velem ilyen, azt is megoldottam. Ezért jó ennyi IM, az ember nem esik kétségbe, ha váratlan helyzet adódik. Az évek alatt annyi, de annyi minden megtörtént már velem. Ezúttal is mentem érzésre, bár ezek ilyenkor rendre megcsalják az embert. Tele vagyok energiával, tolnám neki, de nem szabad. Meg a másik, hogy élvezem, ahogy fölfalom az előttem lévő, gyorsabban úszó, de lassabb bringásokat. Vannak szép számmal, hiszen a 470-ből a 63. helyen másztam ki a vízből.

 

Persze, valószínűleg jobban járnék, ha egy kicsit gyorsabban úsznék, mert akkor nem „üldözném” a velem nagyjából partiban lévőket. A polar fájlok letöltése és korrigálása után arra jutottam, hogy az első órában valószínűleg 142 volt az átlagpulzusom. az Ágneslak utáni emelkedőn végre megint mért az órám. 140 alatt szerettem volna tartani az átlagot, de megint nem sikerült. Viszont a gyenge hátszélben haladtam kegyetlenül. A telekerék, ha beforgatja az ember 40 fölé, már oldal-hátszélben is olyan, mint egy vitorla. Sokat gondolkodtam rajta, hogy föl merjem-e tenni. Ács Peti azt mondta korábban, hogy Nagyatádon nem tud olyan szél fújni, hogy a teli ne lenne jó. Hallgattam rá, ezúton is köszönöm a megjegyzést! Az első óra átlaga 36.2 kilométer volt.

A másodikban próbáltam lejjebb vinni az értéket. Már csak 139 volt az átlagpulzusom, és még mindig haladtam. Kis Imit, Kovács Lacit és Brindza Pistit itt értem utol. Kerülgettük egymást a szabályoknak megfelelően. Sokan voltunk egy kupacban, és Lacit sajnos leültették öt percre, mert egyszer beszorult mögém és egy másik srác mögé. A versenybírók meg pont ezt látták. Igazságtalan döntés volt, föl is bosszantott a dolog. Lacival már bringáztam számos versenyen, soha nem bolyozott.

 

Csak egy gond volt. Pisilnem kellett, és nem tudtam. Ettől aztán kevesebbet ittam, mint kellett volna. Barack Böhönyénél ideadta a megbeszélt kulacsot, én viszont kidobtam az ürest. Kár volt, mert így Nagyatád határáig kellett várnom, hogy a másik is üres legyen. Végre tudtam pisilni. Imiék ugyan elhúztak tőlem, de innentől összeszedettebben tudtam gondolkodni. A kulacsba pisilési versenyt valószínűleg megnyertem július 30-án, ugyanis ezt a mutatványt négyszer csináltam meg, körönként egyszer.

Igen, meg lehet állni („egy Ironmanen mindenre van idő”), de nagyon macerás kiszedni a pedálból a lábam, és az elindulás is sokszor körülményes. Sok idő elmegy vele. Azon felül többször előfordult már, hogy leszálltam, és mire fölültem, olyan érzésem támadt, mintha valaki leeresztette volna a kerekeimet, mert soha többé nem ment alattam rendesen a szerkezet.

Most viszont valósággal repültem: kicsivel 2 órán belül értem el a nagyatádi versenyközpontot.

Zakka kissé tanácstalanul állt, kezében két kulaccsal. Fogalma sem volt róla, melyikben mi van.

Szerencsénk is volt, mert a kecsketejest szerettem volna, és pont a jót martam ki a kezéből.   

Az első kiskör 1:01:51 óra lett. Megint Imiék előtt jártam. A fordulókban mindig biccentettünk egymásnak, és ebben benne volt minden. Pisti nagyon komor ábrázattal tolta. Amikor elmentem mellette, azt találtam mondani neki, hogy „ipiapacs, egy, kettő, három, te vagy a fogó!”. Nem értékelte a humoromat, pedig meg is jegyeztem neki, hogy ne vegye már olyan komolyan ezt az egészet, és csak viccelni próbáltam. A második találkozáskor Zakka hibázott és az versenyközpontnál rossz oldalon várt. Kiabáltam vele, amit persze nem kellett volna. A fordító után már minden rendben volt, az emelkedőn adta ide a kulacsot. Utána fölhívtam telefonom és bocsánatot kértem.

– Baloo nem csapatjátékos - mondta erre ő Baracknak. Pedig az Ironman csapatsport.

A segítők nélkül ki tudja, meddig jutnánk. Barack a felkészülés, és a versenyek során, amit megtett értem, az a teljesítmény fele volt. Sem kevesebb, sem több: a fele! Bárki, aki ilyen dologra adja a felét, legyen ezzel tisztában.

 

A harmadik óra átlagpulzusa 137 volt, és 33.8 kilométert tettem meg. Teljesen jól voltam 106 kili letekerése után is. Persze, a bringázás itt kezdődik. És a nyugati szél, ami a 61-es úton segített, most nem volt az igazi. Nagyrészt oldalról fújt, és a bringázásban az oldalszelet nem szeretem a legjobban. Mert ha fúj szemből, visszafelé majd segít. Az oldalszél meg csak keseríti az életet. Próbáltam úgy érzékelni, hogy nem 180 fokból kapom a löketeket, és hogy valamelyik irányba haladva mindig segít egy kicsit. A második kiskör 1:02:38 lett, nem lassultam komolyan. Igyekeztem tartalékolni.

 

Meg aztán ekkor már erősen légüres térben tekertem, a lekörözöttek előzése pedig – bár azt az érzést erősíti, hogy milyen jól is megyek – nem sarkall komolyabb erőfeszítésre. A harmadik kör 1:03:52 lett. Kicsit lassabb, de még mindig teljesen rendben lévő. A pulzusom szép lassan esett, a végére már csak 135-ös volt. Ettem szorgalmasan az avokádókat, körönként egy felet. Volt, hogy banánt is, bár azt nem olyan nagy meggyőződéssel. Pedig annyian eszik, talán lehet benne valami… Igyekeztem pozitív maradni. Szurkoltam minden ismerősnek, örömmel fedeztem fel és üdvözöltem Nagy Nelly-t, aki hozzánk, a World Classba jár, és minden zöld rajtszámosnak próbáltam valami biztatót mondani.

 

Egy hiba azonban becsúszott. Az utolsó körre nem volt nálam elég innivaló. Ötvöskónyitól Segesden át Nagyatádig már nagyon piano nyomtam csak, így aztán kissé kevés folyadékkal a szervezetemben szálltam le a cangáról. Az időm jó volt: 5:07:39 óra alatt végeztem a második számmal, vagyis 21 másodperccel előrébb jártam, mint szerettem volna. A mezőnyben ez volt a 24. legjobb bringázás.

 

Még egy hiba: Barackkal ugyan megbeszéltük, hogy ad nekem fél liter vizet, de én nem kértem, neki meg nem volt a keze ügyében. Valószínűleg sokat segített volna. Legközelebb ezt majd jobban megyJ

 

A második depózás még hervadtabb lett, mint az első. 5:24 percet töltöttem az öltözködéssel, meg a pisiléssel.

 

Eredetileg az első kört 140 alatti átlagpulzussal szerettem volna futni. Pont 140 lett, magasabb, mint terveztem. És lassabb is. A második körben egy kicsit voltam csak gyorsabb (19:53 perc) és ehhez 144-es átlag tartozott.

Kis Imre a második körben ment el mellettem. Beszéltünk pár szót, biztattuk egymást, aztán nyomtuk, mindenki belátása, érzése szerint. A korábbi évek tapasztalata alapján a maratoni első negyede viszonylag könnyen megy. A 3. karika (3830 méter egészen pontosan) 20:02 lett, 146-os pulzussal. Féltem, hogy sok lesz, próbáltam óvatosan menni. Azt már tudtam, hogy nem a 10 órán belüli időért harcolok. Ahhoz nekem 6:20 órakor a futópályán kellett volna lennem, de közel 4 perccel kicsúsztam ebből. Most azt gondolhatjátok, hogy akkor egy kicsit belehúz az ember és behozza ezt a lemaradást.

 

De, én próbáltam visszafogottan kezdeni, nem elfutni az elejét.

Persze, lehet rohanni az elején, de az nagyon csúnyán visszaüt a futás második felén. És láttam kollégákat nagyon futni az elején. Szárnyalni, és a végén vagy nagyon csúnyán, poroszkálva, fogcsikorgatva gyalogolni és küzdeni a pályán maradásért, vagy feladni. Én célba akartam érni, és életem első Ironman-maratoniját végig akartam futni. Két és fél éve Ausztráliában volt egy rettenetes emelkedő a futópályán. Az út mentén ott virított egy felirat: „Matt, eat the hills!” Azóta vágytam rá, hogy a nagyatádi futópályán, az egyetlen, egyébként említésre sem méltó, 30 centis emelkedőn, a versenyközponttól nem messze ott legyen nekem is ez a felirat. Amikor odaértem, ott mosolygott rám a „Baloo! Eat the hill!” Alatta pedig az extra, a jin-jang jel.

 

2006-ban csak ötször gyalogoltam bele, és tettem ezt akkor, amikor én akartam, nem pedig amikor már nem vitt tovább a lábam. De most futni akartam, és minél közelebb kerülni a tíz órához. A negyedik körben kicsit lassultam (20:23 perc) és továbbra is 146 volt az átlag. Úgy emlékszem, Barackkal eredetileg azt beszéltük meg, hogy a hetedik kör végén adja ide az egyetlen „műanyag” frissítőt, egy speed8-at. Már az ötödik kör elején a kezembe nyomta, én meg óvatosan elkezdtem kortyolgatni. Hogy ennek következtében, vagy sem, de az ötödik körben egy kényszerű bokorlátogatást tettem. Pedig Brindza Pistivel a negyedik körben pont együtt futottunk. Én előtte értem be a bringázás végén, ő gyorsabban depózott. Tudtam, hogy okosan szokott futni, tartalékol a végére, nem futja el az elejét, nem zavartatja magát attól a zavaró tényezőtől, hogy mindenki elfut mellette. Kiskörén néhány másodperccel én futottam gyorsabban, vagyis nagyjából azonos képességűek vagyunk az utolsó számban. Jó lett volna vele menni, de muszáj volt kiállnom egy fél percre. Utána ő beleváltott, vagy csak én kezdtem el jobban lassulni, de egyre távolodott.

Az ötödik kör átlaga 144 volt, és először csúsztam ki a 21 percből néhány másodperccel.

A hatodikban, a feléhez közelítve azt gondoltam, most kezdődik a verseny. Kicsit, egy leheletnyit erősítettem. 20:26 percre hoztam ezt a kört, az átlagpulzusom fölment 148-ra.

 

A felénél 1:51 óránál voltam. Fölrémlett bennem, ha a második felét két perccel gyorsabbra tudnám futni, mint az elejét, meglehetne a 3:40-es Ironman-maratonim.

Muhaha…

Elég gyorsan rá kellett jönnöm, hogy szép álom, de ha ezt erőltetem, az árokban kötök ki, és nem a célban. Az Ironman – mint az élet, maga – folyamatos egyensúlyozás a vágyak és a lehetőségek között. Az tud boldogan járni az Úton és célba érni, aki megtalálja a kell és a van között a kényes egyensúlyt.

Persze ezt tudva folyamatosan ott motoszkál az ember fejében az ultrafutó szövetség honlapjának fejlécén egykor még megtalálható T. S. Eliott-idézet: „Csak azok juthatnak elég messzire, akik vállalják annak kockázatát, hogy túl messzire mennek.”

 

A hetedik kör még nem volt drámai, 146-os pulzussal 21:26 perc. Akkor még azt gondoltam, hogy 10:15 óra lehet a dologból. Tudom, nem szép dolog a másik nehézségeiből erőt meríteni, de láttam Kis Imrét gyalogolni, és ez engem erősített. Csak a saját korosztályom érdekelt, már amennyire egyáltalán érdekelt bárki más a versenyen. Bozsó Zoli, Ács Peti, Kiss Attila számomra az UFO kategóriába tartozik. Maróti Vili is, ha jól megy neki. Amikor láttam, úgy futott, mint az őzek, szinte repült. A verseny után, a meleg vizes medencében találkoztunk, akkor derült ki számomra, hogy föladta. Úgy látszik, kétévente tud igazán jól menni…

Balassa Levit az úszás rajtja után, amikor megkérdezte, egy, vagy két sapkában úszok-e a hideg víz miatt, nem láttam. Néha föltűnt a futópályán. Könnyedén futott, utolérhetetlenül. Behúzta 10 órán belül, bár a harmadik szám során neki is voltak nehézségei. Utána jött a mi triónk. Brindza Pisti, Imi, meg én. Imi eltűnt a pályáról, Gabányi Balázs kétségbeesetten kérdezte, nem láttam-e. Széttártam a kezem, és mentem tovább. Istvánt igyekeztem szemmel tartani. Etalon volt a futása. A nagy kérdés az: megér-e ennyit ez a mértékű fájdalom. Ultrafutó körökben népszerű mondás: nem fáj, csak másként jó…

Meg aztán nem véletlenül írták ki Port Macquarie-ben a futópálya mellett száz méterenként: „no pain, no gain”.

És nem véletlenül van szinte minden finisher póló hátán a felirat: „pain is temporary, proud is forever”.

Legközelebb talán ezt a feliratot is felírhatná valaki a futópálya betonjára, jó sok helyre.

 

Kropkó Péter, Szentesi Bazsi - „Ne merj dinnyét enni, inkább frissíts rendesen, és fussál!!!” (szót fogadtam) - , Fajankó az elején nagyon szurkolt nekem és dicsért, hogy milyen jól mozgok. Nagyjából a nyolcadik körtől kezdve már nem méltatták a mozgásomat. Látszott kívülről is, amit belül nagyon is éreztem. Gyűrtem a métereket, és egyre jobban utáltam az egészet. Kis Gyula írta azt a beszámolójában, hogy az Ironman szép lassan, fokról fokra megette őt, mint ahogy a rozsda marja szép az ázott, öreg autók kasztniját. Kis feloldozást jelent, hogy hasonló gondokkal küzdött Major Józsi is. A hétszeres bajnoknak is voltak nehéz pillanatai. Ez persze nem oldoz fel a saját gyengeségem alól. Én arra készültem lélekben, hogyan viselem majd a fájdalmat. Az utolsó négy kör, az utolsó 15 kilométer volt a döntő. Maradjunk annyiban, hogy elviseltem, de egyre kisebb mértékben. Már csak az érdekelt, hogy bár futva, de biztosan odaérjek a célba.

 

A nyolcadik körömben kezdtem igazán lassulni, esett a pulzusom is. Még tudtam, hogy ott a felirat a betonon, ami engem vár, de már nem nagyon vettem észre, már nem olvastam el. Enni nem nagyon akartam, Barack hiába kínálgatta az avokádót, féltem, hogy összekavarja a gyomromat. Ittam a kecsketejet és a repcemézes, algás, sózott vizemet. Meg rágcsáltam a verseny előtti napon vásárolt cserepes rozmaringból. Hihetetlen mennyiségű ásványi anyag és vitamin van ebben a kis növényben. Kimondottan friss gondolatok keringtek a fejemben ettől. Már amennyire friss gondolatok keringhetnek az ember agyában nyolc és fél óra, meglehetősen intenzív sportolás után.

 

Balszerencsénkre a nap ismét kisütött és 25-ről 28 fokra emelkedett a hőmérséklet. Jég pedig már nem volt. Barack egy üvegnyit kerített korábban, azt is bravúrral, a futás első felén megkaptam. A végén már nem volt a fejemen semmi, pedig a jég nagyon kellett volna. A speed8 második felét a mézes cucc után még magamba döntöttem, de már nem tudtam fölpörögni. A kilencedik karika 22:30 volt, 143-as pulzussal. Már csal túl akartam élni. Gondolkodni már nem nagyon tudtam. Pinkód Gabi mondta egyszer, miután ultrafutókat frissített, hogy öt óra elteltével senki nincs, aki tisztán gondolkodna, a segítőnek kell a versenyző fejébe látnia. Igen ám, csakhogy az nehéz, mert a versenyző fejében egyre sötétebb felhők takarják el a belátást, a meggyőzésre, az illető jobb lelátásra térítésére pedig ideális esetben egy másodperc van. A gyorsabbak szép lassan eltűntek a pályáról. Viszont ott volt Prokopp Böbe, aki nem nyomta sokkal jobban, mint én. Vagy Harsányi Zsuzsi, a korábbi hétszeres bajnok, kétszeres Big Man-világbajnok J, akit a bringázás elején hagytam el, és soha nem ért utol. Apró kis örömök voltak ezek, de a lassan elillanó hitemet erősítették.

 

Tudtam: életemben először négy órán belüli Ironman-maratonit futok, ha nem rogyok meg. Biztonsági játékra törekedtem, és daráltam a kilométereket. A verseny előtt sokféle tervem volt. A Zs-terv, mint mindig: célba érni. Számomra egy Ironmanen minden körülmények között célba kell érni, ha az egészségemet hosszútávon veszélyeztető sérülés kockázata nem áll fenn. A D-terv az egyéni csúcsjavítás volt. A C a 10:20-nál jobb idő, a B a 10:10-en belüli célba érkezés, az álom pedig az, hogy 9-essel kezdődjön az eredményem. Az A és B elszállt, de még mindig bőven volt miért harcolnom. Futottam, folyamatosan futottam, mint még soha. Persze, lassultam, de nincs olyan a versenyben, aki ne így tenne. A kérdés csak ennek a mértéke. Brindza Pisti nagy mestere volt ennek. Bár utólag azt mondta, a 10 perces egyéni csúcsának nem tudott szívből örülni, mert ennyire még soha nem fájt neki a futás. És itt érkeztünk el a lényeghez. Ez egy 10 kilométeres futóverseny. Az utolsó tízről beszélünk. Minden előtte lévő csak a bemelegítés. És az a kérdés, milyen keveset képes kiadni magából az ember fizikálisan, lélekben, szellemileg, miközben a legoptimálisabban, leggyorsabban halad. És hogy mennyire képes elviselni a fájdalmat. Ez a tízes nekem meg a levezetés volt. Túl akartam élni, és beérni épségben. Az utolsó előtti kör 23 perc lett, és már csak 141 volt az átlagpulzusom. Az utolsóban nyilván tudtam volna gyorsabban futni, de már nem érdekelt semmiféle hősködés (140-es átlagpulzus, 23:19 perces kör). Csak a tuti, hogy 10:1x legyen az időm, az sokkal jobban hangzik, mint a 10:20 óra, nem?

Sikerült. 3:55:28 órával a futás megkezdése (61. futóidő), és 10:19:13 órával a gyékényesi ágyúdörrenés után 40. férfiként, 35. magyarként (Csak Halász Annamari előzött meg a nők közül, gratulálok!), hatodikként a 40-44 évesek között célba értem. Az utolsó 195 méteren megint elöntött a boldogság, és örömmel, igazi örömmel a lelkemben ugrottam bele a célszalagba.

Ács Peti, amikor gratuláltunk egymásnak a végén, azt mondta, egyéni csúcsot soha nem kell magyarázni.

A célvonalon egyszerűen csak boldog voltam, elégedett. Megharcoltam ezért az eredményért, a pályán, és főként az odáig, a gyékényesi bányató partjáig vezető Úton.

Barackot átöleltem, és olyan sokáig szorítottam magamhoz, hogy az éremátadó köhögött egyet-kettőt, ugyan forduljak már feléJ

 

Végre ott lógott a nyakamban az érem, kezemben volt a finisher póló. Hatalmas eufória volt bennem, amely azóta elcsendesedett. Volt időm átgondolni az egészet.

 

Kropesz szerint ezt az eredményt már nyugodtan kitehetem az ablakba. Ki is teszemJ Természetesen, amíg nem nyerem meg Hawaii-t pályacsúccsal – soha nem fogom, ugye… - addig mindig lehet jobban csinálni. A kérdés, mi mit ér meg.

Másnap, az eredményhirdetésen Kovács Szilárd ült mellettem. Ő ért be előttem eggyel. Beszélgettünk elég sokat, hiszen az egyébként a szokásoknak megfelelően nagyszerű hangulatú két és fél óra alatt volt rá időnk. 11 órát szeretett volna menni a tavalyi, 12 és fél órás debütálása után. Javított 2 óra 8 percet! Hatalmas eredmény. De azt mondta, most egy ideig nem szeretne ezzel foglalkozni.

-       Elveszítettem a barátaimat. Nem jártam sehová, csak ültem az irodában, amikor dolgoztam, ezt leszámítva pedig edzettem, edzettem, edzettem, és ráadásul még egy kicsit edzettem. Ennyit nem ér az egész. Újra kell építeni a kapcsolataimat. Talán két év múlva nekiállok megint.

Erre azt mondtam, hogy nem kell minden évben véresen komolyan készülni. Egyrészt nem sikerülhet mindig jól a verseny, másrészt kicsit kisebb energia-, és időráfordítással is meg lehet ezt csinálni 16 órán belül a hangulat, a társaság, meg a finisher póló kedvéért.

De, az endorfin-függőség nagy úr. Olyan, mint a drogosnak a napi lövése. Ha nincs meg, akkor baj van. Sokan mondják, hogy ez sokkal jobb, mintha kocsmába járnék, vagy drogoznék. Biztosan így van, de annyit azért már tudok magamról, hogy a hétköznapi emberek világában idegen vagyok. Ezt csak az tudja megélni, aki maga is ebben létezett/létezik.

Mi Barackkal azt beszéltük meg, hogy jövőre családi váltóként teljesítjük Nagyatádot. A gyerekekre ráfér némi mozgás, ő is szokott a spinning óráimra járni, ha belefér az idejébe, és a futás gondolatával is kacérkodik. Miért ne? Az első két Ironmant leszámítva soha nem volt két egymást követő, ami igazán jól sikerült volna. Miért ne lehetne jövőre lazázni egyet? Amióta ismerjük egymást, a kapcsolatunkban a jang volt túlsúlyban. Ahhoz, hogy igazi harmónia legyen közöttünk, most a jin dominanciájának kell következnie.

 

 

2011. július 30., számokban:

 

10:19:13 óra – 141-es átlag, 154-es max pulzus

 

 

Mérőpont         Részidő           Helyezés          Pulzus (átlag/max) Hőmérséklet Szint

 

Úszás: 1:06:24 (63)      130/136           

1. Kör      32:26    (67)      128/136            23        -
2. 2. kör   33:59 (63)         130/136            23        -

Depó 1.            4:19 p.  (63)      130/151            18

Kerékpár:         5:07:39 (31)      138/152                        623 m

1. óra       36.188 km        (42)      143/152            20        203 m
2. óra       35.761 km        (35)      139/150            24        116 m
3. óra       33.796 km        (33)      137/147            21        100 m
4. óra       33.267 km        (31)      137/145            23        95 m
5. óra       32.810 km        (31)      135/144            24        87 m

7:39 perc    4.138 km          (31)      129/136            25        12 m

 

Depó 2.            5:24 p.  (32.)     116/134            26        -

 

Futás:  3:55:28 (39.)     143/150

 

1. kör       19:58    (34.)     140/144            27        -
2. kör       19:53    (35.)     146/149            25        -
3. kör       20:03    (37.)     145/148            23        -
4. kör       20:23    (37.)     145/148            23        -
5. kör       21:03    (37.)     144/148            26        -
6. kör       20:30    (36.)     148/150            27        -
7. kör       21:26    (36.)     145/149            28        -
8. kör       22:05    (34.)     143/146            28        -
9. kör       22:50    (34.)     143/145            28        -
10. kör       23:01    (36.)     141/144            28        -
11. kör       23:18    (39.)     140/146            25        -