Hogyan lettem Vasember

Hogyan lettem Vasember?

Személy szerint nagy érdeklődéssel olvasom a különböző sportolói (akár profi akár amatőr) élménybeszámolókat. Ennek, azaz oka, hogy mindig inspirálóan hatottak rám. Még a nagy megmérettetés előtt elhatároztam, hogy a szűkebb családon és barátokon kívül is megosztok néhány emlékezetes pillanatot a felkészülésből és a versenyről. Ha van kedved, és elég időd olvasd el! Talán Te is kedvet kapsz valami olyan teljesítéséhez, amiről korábban azt gondoltad, hogy lehetetlen!

De mint tudjuk, a lehetetlen nem létezik!  

Kezdjük a legelején!

Azelőtt még az iskolákban általános, közép, főiskola rendszeresen sportoltam -kézilabdáztam, atletizáltam, lejártam kondi terembe, de később a munka mellett ez már teljesen elmaradt.
Maradtak a punnyadt hétköznapok, a nagy ünnepi zabálások és piálások. Közöttem és a sport közötti távolság a létező legnagyobbra nőtt. Mindeközben pedig úgy éreztem, hogy igazi kihívások nélkül megy el mellettem az élet. Keresni kellene hát valamit! Mivel annak idején igazán élveztem a sportolást, meg egyébként is jobb lenne egy egészségesebb életmód, elhatároztam, hogy elkezdek futni. A történet úgy 9-10 évvel ezelőtt kezdődött. Sógorom Rákóczy Zoli (háromszoros Ironman) éppen abban az időben kezdte el feszegetni saját tudásának határait a klasszikus maratoni távon és többszöri noszogatás után elkísértük az őszi Budapest Maratonra. Mondhatja nekem bárki, hogy a személyes példamutatás nem számít. Ott megkaptam a megfelelő megerősítést. Több ezer ember a rajtvonal mögött, szóltak a dobok, Péter Attila (Ironman) hangja „…három perc a rajtig…” Szóval fantasztikus volt a hangulat és úgy éreztem, igen nekem is ott a helyem. A helyzet pedig az, hogy azaz élmény a mai napig hat, de nem csak rám, hanem jó néhányunkra itt Mosonmagyaróváron.

Egy szó, mint száz elkezdtem a futást és azon vettem észre magam, hogy most már én is ott állok a rajtvonal mögött. Először jöttek a rövidebb távok, majd a fél maraton, a Kékes, a Maraton, egyik élmény a másik után. Egyik alkalommal lapozgattam valamilyen kiadványt és megláttam egy képet, egy sportolóról, de nem érdekelt különösebben, csak a ruháján lévő feliratra figyeltem fel, mert azon az egyik üzleti versenytársunk márkaneve szerepelt. A srác persze nem volt más, mint Kropkó Péter Ironman Isten. (ötvenegyszeres Ironman) De azon nyomban megállapítottam, hogy aki ezt csinálja, az tuti, hogy egy se normális, mert az nem normális, hogy valaki leúszik 3,8km-t, majd tőlünk elteker mondjuk Budapestre 180kilit, hogy lefusson egy maratont. Úgyhogy hagytam az egészet, nem érdekelt a dolog.
De valahol ott hátul vagy elöl a fejemben, - nem tudom - valami megtapadt ebből az Ironman dologból, ami akkor kezdett egyre jobban előjönni, amikor meghallottam, hogy barátaim és rokonaim elhatározták, Ők bizony megcsinálják az Ironman-t. De még ekkor sem éreztem olthatatlan vágyat, hogy rálépjek erre az útra. Annál is inkább nem, mert sajnos olyan lábsérülést szereztem – megjegyzem nem a futás miatt - ami miatt majdnem egy egész évet ki kellett hagynom és a kedvenc maratonomat is le kellett mondanom. Miután helyrejött a dolog jöhettek újra az edzések, már nagyon hiányzott a futás, de sajnos akkor meg a gyomrom kezdett másként viselkedni, mint kellene így az edzésprogram része lett, hogy a kerti slagot ledugja egy fehér köpenyes ember a torkomon. Ezekkel a megszakításokkal tértem vissza a 2010-es évben végre az amatőr futóversenyekre. Visszatérésem feletti örömöm még sem lehetett teljes, az életemben bekövetkezett szomorú esemény miatt, de talán pont ez volt az, ami végérvényesen feltette az i-re a pontot.
Megcsinálom az Ironman-t!
Nekem Ironman-nak kell lennem, mert az élet véges, és mi értelme van az egésznek, ha nem keresünk magunknak újabb és újabb kihívásokat. Eldöntöttem 2011 lesz az év, ez lesz az én első Ironman-em éve. Ezt azzal alapoztam meg, hogy nézőként kisfiammal elmentem a 2010-es nagyatádi versenyre. Ami azonnal magával ragadott. Kelemen Attila barátom (négyszeres Ironman) szavai most is előttem vannak, amikor futás közben kikiabált. Na nem azt, hogy „one more drink Lacikám” hanem,
hogy „Lacikám üdvözöllek a pokolban, jövőre várunk sok szeretettel!”
Tehát az elhatározás már meg volt – ami egyébként borzasztó fontos – csak éppen önmagában elég kevés ahhoz, hogy valaki teljesítse az ominózus távot. Nélkülözhetetlen a megfelelő felkészülés, mert az Ironman-re fokozottan igaz, hogy ennek a fele sem tréfa! De még mielőtt az edzésekbe belekezdtem volna gyorsan vásároltam egy versenybringát. Ez többek között a versenyzésen és edzésen kívül arra volt jó, hogy az elhatározás most már visszavonhatatlan legyen, mert egy rakás pénzt elköltöttem ugyebár, ami nem LED tévé, meg Play-station, meg hasonlók. A pénzből vehettem volna akár egy akkumlátoros motort - egy „suhonbongót” – ezzel borzolják a futók idegzetét felénk a nagymamák a kerékpár és gyalog úton, vagy rodeózhattam volna vele, mint néhány kretén a környékünkön. Az elhatározás tehát adott volt, a cél adott volt, a hely és az időpont is ki volt tűzve. Nagyatád 2011. július 30.

Nyilvánvalóan fel kellett tennem magamnak a kérdést, jó-jó, de miként fogok felkészülni? Az edzéstervet és Dr. Zakariás Géza (tizenhatszoros Ironman) tanácsait a netről töltöttem le. Csakhogy volt még egy igen fontos tisztázandó kérdés. Tulajdonképpen hol is állok az Ironman-ség felé vezető úton? Ezt ugyanis nem árt tisztázni a sikeres felkészülés érdekében! Sorba vettem tehát a dolgokat, természetesen a futómúlt miatt a futással kezdve.

Futás: Tudok futni! Remek! 10 éve futok, futottam több maratont és az Ironman-ig még fogok min. kettőt, szinte megszámlálhatatlan egyebet a 30km-től, egészen a különböző mini maratonokig. Futottam hegyre fel és hegyről le, aszfalton, meg terepen. A kiindulás talán nem olyan rossz.

Kerékpár: Tudok biciklizni! Hurrá! Van egy számomra tökéletes bringám. Utoljára rendszeresen 1991-92-ben bringáztam, amikor biciklivel jártam dolgozni a munkahelyemre. Ez elég régen volt! Azóta csak hétvégeken a családdal meg a gyerekekkel maximum a szomszéd faluba meg vissza. Kétszer egy évben ki a Szigetközbe (max. 35km) Ez nem sok minden, de úgy gondoltam rendelkezem azzal az általános kondival, hogy képes leszek felhozni magam.

Úszás: Nem tudok úszni! Pontosabban tudok, de csak anyós mellben és éppen hogy csak bele nem fulladok a vízbe. A Balaton közepén a legnagyobb hajón is tele van a gatyám, ha a vízre nézek. Tengerjáró kilőve! Ez kemény dió lesz!

Ezekkel az alapokkal kezdtem meg a felkészülést 2010 szeptemberében életem második legnagyobb kihívására – az első a házasságom. Bocs Drágám!

Megbeszéltem kisfiam úszó edzőjével Palkovits Attilával (kiváló úszó és triatlonista), hogy együtt mennénk az edzésekre. Első alkalommal - biztosan láttatok már hasonlót – a fedett medence mellett a székeken, meg a padokon ülnek a szülők, és nézik, hogy csemetéik hogyan szelik a vizet egyre jobban, edzésről edzésre. Na, ide érkeztem meg én, ebbe a közegbe, amit egyébként igen jól ismertem, mert mindkét lányomat Attila tanította meg úszni és most fiamon, Lázáron és persze rajtam volt a sor. „Akkor mutasd, mit tudsz!” mondta Attila vitát nem tűrő hangon. Gondolhatjátok! A szülők előtt kalimpáltam kemény kettő métert „gyorsban” azaz gyorsszerűben. „Na jó, ezt hagyjuk! Kezdjük az egészet elölről!” szólt a következő utasítás. Ez a mutatvány nem építette éppenséggel az önbizalmamat. Így vette kezdetét uszodai megpróbáltatásom. Máskor meg a szigetközi horgászok zártak örökre a szívükbe, amikor a neoprén ruhámat próbálgattam. Alig szedtem össze és csomóztam meg néhány pecát a szigeti holtágon, miközben hallgattam, ahogy „osztrákul” anyáznak. De a legnagyobb úszásos „drámám” kettő héttel az Ironman előtt a Vasi Vasemberen történt. Ott állok a tó partján első triatlonos versenyemen a spéci kompressziós lábszárvédőmben, amit Gyimóthy Tomi (négyszeres Ironman) barátomtól vásároltam, amikor jött egy nagyon szimpatikus fiatalember, aki mondta, hogy ezt nem szabad ám használni és persze erre még néhányan ráerősítettek a rajtnál állók közül! Gondolom, nem akarták, hogy ezzel a módszerrel tegyek szert előnyre. Pedig ha tudták volna, hogy ez a ruhadarab az életben maradásomat szolgálja! Amit ott a tóban műveltem, az maga volt a Benny Hill show, de Mr. Bean is megirigyelte volna! Először is semmit nem láttam az úszószemüvegemben - azóta nem ezt használom, de ez nem mindig látszik - ezért rossz felé úsztam, később levettem a szemüveget, szerencsére voltak ott – gondolom rendezők – akik kiabáltak, hogy „Nem erre, hanem arra!” és mutatták a helyes irányt valahogy úgy, mint Luke Skywalker Arthunak a Dagoba rendszer mocsaras tavában. (Hiába a Csillagok Háborúján nőttem fel.) Az, hogy ezt megelőzően a női mezőny, mint a Railjet száguldott át rajtam csak apró közjáték volt. Az úszás után biciklin és a futás során sok sorstársamat megelőztem mégis nagyon el voltam keseredve, hogy nem tudom megcsinálni az Ironman-t, mert ott az úszás sokkal hosszabb, és nem fogok beférni a szintidőbe, meg az, hogy mennyit készültem és minden álmom szertefoszlik, mert tök bénán úszom. Ilyen és ehhez hasonló kétségek gyötörtek. Próbáltam azzal vigasztalni magam, hogy nem egészen egy év alatt megtanultam úszni, van aki, még ennél is lassabb, milyen jó, mert legalább könnyen megtalálom a bringát a depóban, meg ilyesmi. Így érkeztem meg családommal és barátaimmal 2011 július 30.-a előtti csütörtökön Nagyatádra életem első Ironman – X-man versenyének helyszínére.                

A verseny:

 Kb. másfél, kettő héttel a verseny előtt egyre hidegebbre fordult az idő, ami azt sejtette, hogy neoprénes úszás lesz a versenyen, ettől önmagában nem, de attól viszont boldog voltam, hogy van neoprén ruhám. Többszöri halogatás után, vettem egy neoprént. Feleségemnek az volt az első reakciója, hogy „mi a fenének”, - hogy én ezt hányszor mondhattam volna Neki különféle vásárlások során, de mindig kihagytam a ziccert - amikor csak 24 C alatt lehet használni, meg a nyári kánikula, meg a gyékényesi tó egyébként mindig meleg – mert már akkor ilyen „fontos” információkkal is tisztában voltunk – nem kell az. Mint később bevallotta az újabb beszerzésem annak az önámító folyamat részének tekintette, amikor különböző tárgyakkal bástyázom magam körül, tartva a versenytől, de azután villám gyorsan belátta jobb ha van az a Neoprén, nehogy ennek hiánya legyen a kudarc oka. A neoprén birtoklása feletti örömöm gyorsan kezdett hanyatlani a rossz időjárás elhúzódása miatt. Azon aggodalmaskodtam, hogy még ezzel együtt is belefagyok a vízbe, mert az a fázós fajta vagyok. Ez az állapot tovább fokozódott, amikor a nagyatádi termálban hallottam amint két „tapasztalt” Ironman beszélget, hogy 18 C a víz. Erre tett rá egy lapáttal az X-man expo, ahol nem volt nehéz felfedeznem, hogy az én áruházlánci békaruhám legvastagabb része is töredéke az ott bemutatott szuper spéci hacukák legvékonyabb részének és hát az igazi Ironman-ek mégis csak olyat használnak. Egyébként ezt az úszásos dolgot leszámítva nyugodt voltam, megvolt az étkezési- frissítési ütemem, a versenytempó is világos volt számomra stb-stb. Egy picikét az öltözet volt még kérdéses a bringára, de ez már igazán apróságnak számított a fentiekhez képest. Meghallgattam az Ironman-es előadásokat, és töredelmesen bevallom, hogy figyeltem az egész versenyen az ott elhangzottakra és azok betartására. A verseny előtti éjszakán szinte semmit nem aludtam, az járt a fejemben, lehet hogy többet kellett volna készülni, de ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem, mert úgy éreztem, hogy egyébként tisztességgel felkészültem. Persze előjött az úszással kapcsolatos aggály, meg nehogy valami fontos lemaradjon a felszerelésből. Aztán egyszer csak csörgés. „Itt az idő!”

Úszás:

Darabokban vittem a bringát Gyékényesre az úszás rajtjához, hogy a család apraja nagyja is beférjen a kocsiba. Sikerült gyorsan összerakni, rendben bedepózni elvégezni a szükséges dolgokat. Elbúcsúztam a családtól, ez kb. olyan jelenet volt, mintha csak a Nagy Honvédő Háborúba készültem volna. Maradt bennem feszültség a versennyel kapcsolatban, de amikor bemondta Péter Attila a víz hőfokát, hogy 22 feletti nem akartam hinni a fülemnek. Szerintem Attila megdörzsölgette azt a hőmérőt, hogy én – elnézést – a beszari alak, nehogy magam alá rondítsak a hideg víz miatt, de ha mégsem így volt, akkor a jó Isten tudta, hogy ezen a napon nem fagyhatok bele a gyékényesi tóba. Egy másikon talán igen, de most nem!

Végső visszaszámlálás! Az futott át az agyamon, hogy igen itt állok a zöld sapkámban meg a békaruhámban, itt a legkeményebbek között, ezt akartam, ezért készültem keményen napról napra és azért jöttem, hogy végig csináljam, mert képes vagyok arra, hogy teljesítsem az Ironman-t. Ágyú! Rajt. Annyira lassan mentem be a vízbe, hogy nem is tudom mennyire, de nagyon nem akartam belemenni. De már nem volt vissza út, akár csak a szülés – ahol volt szerencsém néhányszor közreműködni -, ha már beindul a dolog, akkor nincs visszafelé.
Körül néztem a vízben, haladok, nagyszerű, nem pofozott le senki. Mellben tempóztam, gondoltam gyorsabb üzemmódba kellene kapcsolni, mármint saját magamhoz képest. Jöjjön a gyors. Egészen biztató volt, na nem a tempó, hanem hogy úszom, közben néha mellre kellett váltanom, mert annyira elmentem minden irányban, hogy jobbnak láttam így is haladni. Egypárat megint csapkodtam, és amikor megint előre néztem, sehol senki. Na itt bevillant a Vasi Vasember „dráma”, hirtelen elbizonytalanodtam, vajon ugyan abban a tóban úszom, mint a többiek? Ekkor megjelent valaki előttem, tehát a válasz igen. Embernek rég nem örültem ennyire. Azután együtt haladtunk végig, a dolog szépséghibája csak az volt, hogy Ö mellben, én meg gyorsban, de ez nem okozott már lelki megrázkódtatást. Végső soron nem volt semmi különösebb problémám az úszás során, és ahogyan közeledtem a második körben a part felé tempóról tempóra, éreztem, hogy a szintidőn belül leszek, mivel az órámra nem nagyon tudtam pillantgatni. Belül voltam! 1óra 58 perc. Amikor kijöttem a vízből, persze mindenki a váltókkal volt elfoglalva, de engem ez sem érdekelt, mert a boldogságtól szárnyalva szaladtam az öltözősátorig megfeledkezve mindenről és mindenkiről beleértve a biciklis felszerelésemet. Úgyhogy vissza, csomag megvan, futás fel, neoprén le, ruha fel. Irány a depó! Bár csak ennyire gyorsan ment volna, de már egyáltalán nem aggódtam semmi miatt, mert az úszás megvolt, meg különben is „az Ironman-en mindenre van idő”. Ezt igen megjegyeztem!

Kerékpár:

A depó, ahogyan vártam üres volt, mégis sikerült egy sorral odébb befutnom. Még egy kicsit szerencsétlenkedtem a kompressziós zoknimmal, jeleztem drága Veronikámnak, hogy élek azután vigyorogva kezdtem meg a bringát. Ha hiszitek, ha nem arra gondoltam, hogy jöhet itt már bármi, vihar, defekt akármi ma Ironman leszek és elindultam, de éreztem, hogy valahogyan a lábaim nem olyanok, mint általában bringázás közben szokott lenni és ez óvatosságra intett. Ettől függetlenül eldöntöttem, hogy a verseny minden percét élvezni fogom és ez tulajdonképpen így is lett. Az első szakaszon végig a tájban gyönyörködtem, annyira fel voltam dobódva, hogy mindennek és minden ellenkezőjének is örültem. A fának, a tónak, a segítőnek, ha fújt a szél annak, ha nem, akkor meg annak és közben nem érdekelt a pedálfordulat, meg a sebesség. Amikor emelkedő jött áldottam a Pozsonyi dombokat, ahová jó néhányszor elcsigázottan vánszorogtam fel barátaimmal, ahová Balassa Laci (kiváló triatlonista) biztatása nélkül nem jutok fel talán soha. „Ha túl nehéz válts puhábbra!” mondta igaz nem látta, hogy már nincs puhább. Ezekkel az emlékekkel a fejemben csak a pulzussal foglalkoztam meg a frissítéssel és közben arra figyeltem, hogy jól érezzem magam. Így értem be a nagyatádi fordítóhoz. Ahol már várt a család, meg az ismerősök. Ez egy igazi lelki frissítő volt! Úgy folytattam, ahogy beérkeztem. Vidáman és lelkesen. Azért bevillant az első kiskörben hogy otthon 70-80km bringa után egy jó zuhanyozás jött a következő versenyszám meg a szunyókálás volt. Itt pedig van még 100km meg levezetésnek egy maraton. De semmi nem zökkenthetett ki pozitív lelki állapotomból. Büszkén tekertem céges mezemben – ha ezt a kinti főnökök látták volna – szemléltem hogyan mennek a profik, mit csinál a többi versenyző, figyeltem nehogy megszegjem a bolyozási tilalmat. Visszagondolva a versenynek erre a szakaszára számomra a legnehezebb az utolsó 35km volt. Ekkor már eléggé el voltam gémberedve, nem is tudtam felvenni folyamatosan az ideális tekerési pozíciót és közben be-bevillant a „na most fogok defektet kapni” rémkép, ami tulajdonképpen az utolsó biciklis méterekig elkísért.         

Futás:

Talán egy kicsit több időt töltöttem az öltözéssel, mint a verseny előtt gondoltam, de szükségem volt néhány perc pihenőre mielőtt megkezdtem a körözést, majd kifutottam és megint a lelkes család fogadott az egyéni frissítőknél. Igen jó érzés volt! Csók Veronikámnak és futás. Ahogy előre néztem éppen Major Józsi ( 24 szeres Ironman, ha jól számoltam!) futott előttem egyenesen be a célba. Szívesen mentem volna vele! Majd legközelebb, ha tudok 8:20-8:30 körül! - gondoltam. A futás elég jól ment, hála a segítőknek és a sok biztatásnak. A hangulatom semmit nem változott továbbra is happy voltam. Erre jó példa, amikor úgy három és fél köröm volt még hátra elkezdett esni az eső és valaki mondta az egyéni frissítésnél, „A fenébe várhatott volna!” Csak annyi volt optimistán a válaszom, „Nem gond, legalább lemossa a sót meg az izzadságot!” A holt pontot az ötödik és tizedik kör jelentette számomra. Akkor elég sokat belesétáltam, de ettől cseppet sem volt lelkiismeret furdalásom. A zenekar a parkban az volt maga a dopping! Tartok tőle a WADA előbb utóbb lecsap a bandára! Rengeteg biztatást kaptam! A család és a barátok fantasztikusak voltak! Lesték minden óhajom és sóhajom, bár nagyjából előre megvolt mire lesz szükségem. Ismeretlen nézőktől is rengeteg biztatást kaptam. Ott mindenki tudta, és látta micsoda egyéni küzdelmek folynak órák óta, és hogyan kerekednek felül saját magukon a pályán haladók. Nem foglalkoztam az idő múlásával, nem érdekelt hogy mi lesz a befutó időm. Egyszerűen csak haladtam abban a tempóban, ami jól esett és ugyan azzal a szemlélődéssel figyeltem a körülöttem zajló történéseket, mint kerékpáron. A futópályának volt egy nehéz része a park előtti frissítőnél egy igen „kemény” drukker, az a mindenkinek beszólós, ha több sört iszom a kelleténél típusú. Ez néhány versenyzőnek komoly szellemi kihívást jelentett abban a fizikai terhelésben, de a többség higgadtan vette. „Ha esetleg Te is megpróbálnád!” hangzott vissza udvariasan a pályáról. Körülbelül 4-500 méterem volt már csak hátra, amikor Bencétől - sógorom kisebbik fia - megkérdeztem, hogy milyen idővel érek be. Ez volt az első és egyetlen pillanat a verseny során, amikor az időm érdekelt. „13 óra 30 percen belül fogsz beérni” válaszolta. Korábban hányszor elképzeltem a befutó pillanatát, amint haladok a célkapu felé, keményen, halált megvető bátorsággal, összeszorított fogakkal, szememből könnycseppek gördülnek le, mit könnycsepp meg gördülés, patakokban ömlik a könny a boldogságtól, ahogyan a verőfényes napsütésben átrepülök a célszalag felett és az ünneplő tömeg őrjöng, virágcsokrok repülnek, ahogy Ironman-ként „földet érek” és megölelem családomat, barátaimat. … és haladtam a célkapu felé, fáradtan, a halált megvető bátorságnak már szikrája sincs sehol, de mosolyogva, talán egy könnycsepp, nem csak az izzadsággal keveredett víz folyt nevető arcomon, ahogy az esős sötétben kezemet felemelve áthaladtam a célvonalon, a tömeg már sehol és boldogan megöleltem a családomat, fogadtam a barátok gratulációját! 13 óra 12 perc 59 másodperc. A célban Forest Gump jutott az eszembe, amikor megáll a hosszú futás után, és azt mondja „Elfáradtam, azt hiszem, pihenek egy kicsit.” Vagy valami hasonlót. Elfáradtam, de boldog voltam, mert sikerült teljesítenem azt a dolgot, amiről nagyon sokáig úgy hittem, hogy ez számomra képtelenség! A verseny előtt az edzésnaplómba a következőt írtam július 30.-ra. „14 órán belüli idővel nagyon elégedett lennék!”

Másnap hajnaltájt könnyekkel a szememben ébredtem, akkor tört elő belőlem és vált semmivé a hihetetlen feszültség, ami nálam az egész Ironman dolgot és az első versenyt körbevette.

A verseny teljesítése óta minden pillanatban csak is a legnagyobb lelkesedéssel - ugyanakkor meghatottan - tudok az Ironman-re gondolni! Bízom benne, hogy ez az emlék és érzés egész életemben elkísér!              

Ha idáig elérkeztél, kérlek, olvasd végig, mert most jön az a rész, ami számomra a legfontosabb!

Köszönetnyilvánítás: Azoknak, akik nélkül nem sikerült volna!

Köszönet!

Dohovicsné Rákóczy Veronikának, feleségemnek, négy gyermekem édesanyjának, maratonistának, aki mindvégig mellettem állt és támogatott. Aki bíztatott és akkor is hitt bennem, amikor teljesen kilátástalannak éreztem, hogy elérjem célomat!

Dohovics Virágnak lányomnak junior Európa bajnoki 5. helyezett evezősnek, többszörös serdülő és junior magyar bajnoknak, akinek sportteljesítménye a legfőbb példa volt számomra!

Dohovics Reginának lányomnak első számú segítőmnek, a nagyszerű lovasnak, aki gondoskodott róla, hogy bírjam szuflával a verseny végéig!

Dohovics Lázárnak kisfiamnak, úszó edzőtársamnak, második számú segítőmnek, aki elmondása szerint mozdonyvezető lesz és triatlonista!

Dohovics Laurának kislányomnak, akinek minden szava biztatásként csilingelt a fülemben. Aki a triatlont a „búbá” + a „fú” + az „apuci” szavakkal kódolta!

Külön köszönet!

Kelemen Attilának, aki szó szerint menedzselte a felkészülésemet. Aki tanácsaival és tapasztalatával rengeteget segített, és aki figyelemmel kísérte az egész felkészülésemet!  

Palkovits Attilának, aki megtanított úszni, és aki rengeteg közös edzéssel támogatott a felkészülésben!

Rákóczy Zoltánnak, aki a példát adta! 

Gyimóthy Tamásnak, aki a kompressziós ruháimat intézte!

Basának, Nándinak, Bandinak és az egész bringás csapatnak a közös edzésekért és a pozsonyi dombok meghódításáért!

Nagyatádnak és a szervezőknek a nagyszerű versenyért!

Köszönet mindenkinek, aki bármilyen formában példát adott, segített és biztatott a cél elérésében!

                          Első Ironman versenyemet Édesapám emlékének ajánlom!

                                                                                            Dohovics László

                                                                                                 (Ironman)