Mi a cél? A küzdés maga!

 Mi a cél? A küzdés maga!

Néhány éve fogalmaztam ekként egy blogban, talán kissé közhelyesen. Értelmét kerestem ugyanis egy jászberényi karatés övvizsgának, ahol rettenetesen elpáholták a jelentkezőket a hőn áhított övért. Sokan nem értették, miért az extremitásba forduló sport, akár az egészség kárára, mert bizony sok "karatékást" kiütöttek akkor (is). Jött értük a mentőautó, vagy éppen csak (!) infúziót kaptak a küzdőtér mellett. Miért hát a szenvedés? Mi a cél? A válasz nem lehetett más, mint "A küzdés maga". Akkor még nem sejtettem, hogy - bár mindig sportoltam - az extremitás bűvkörébe esek, és onnan nem is szabadulhatok többé, mert örök foglya leszek a triatlonnak. Nem sejtettem, hogy nemcsak nézőként, de cselekvő sportolóként tesztelhetem majd a magam határait és szerzek örök élményt, amely támaszt, elgondolkodtat, minduntalan könnyet csalva a szemembe. Bevallom nem én kezdtem! A 17 éves fiam volt! Én pedig apaként követtem Őt. Mert szeretem és csodálom! És még valamiért…. Valójában Ő már jóval előttem lett vasember. Még 10 évesen! Vasemberebb a vasembernél! És állítom, Nagyatádon sem volt nála erősebb extrememan! Neki ugyanis nem cirka félnapba telt, hanem legalább 3 évbe, mire leküzdötte az aplasztikus anémiát, csontvelő transzplantációval a Szent László Kórház üvegfalai között. Nos, ez volt az Ő első ironmanje. Később kérdeztük az orvosokat, mi volt az a plusz, ami kellett a gyógyuláshoz? Mi volt az, ami a halál markából kicsavarta Gergőt? Tanácstalanul széttárták a kezüket s azt mondogatták: „Gergő fejben elhatározta, hogy leküzdi a betegséget és így tett. Az Ő küzdeni tudása lehet az oka gyógyulásának.” Számomra egy percig nem volt ezután kérdés, hogy Gergő helyesen választott-e és én helyesen követtem-e Őt az extremitásba. Mert a triatlon lényege sem más, mint „A küzdés maga” vagy ahogyan errefelé mondják: „Az út maga a cél”, ahol fejben dől el minden – mint Gergőnél. A fiam velem egy csapatban, korlátlan váltóban teljesítette a távot ez évben, a csodálatos balatonfüredi ironmanen. Az immár örökkévalóban viszhangzó Nagyatádon egy másik csapatban, én pedig egyéniben. Jövőre mindkét versenyen ott szeretnénk lenni, és az elkövetkező mindegyikén, még sok évig! Amíg csak lehetséges! És amikor hitetlenkedve kérdezik, miért? Mi összemosolygunk: „A küzdésért, magáért…..”

/Hálás köszönet a Nagyatádon szintén versenyző dr. Kriván Gergelynek és a Szent László Kórház valamennyi orvosának, ápolójának, hogy Gergőt segítették, segítik küzdeni, vasemberré válni!/

                                                                                                                                              gj